“Annyira fellelkesültem a gondolattól, hogy most bármit megtehetek, hogy a nagy lelkesültségtől nem csináltam semmit” – mondja Maik Klingenberg, Wolfgang Herrndorf Csikk című kamaszregényének főhőse.
Annyira fellelkesültem a könyvtől, hogy a nagy lelkesültségtől végül nem írtam róla semmit – mondom én. Pedig kétszer elolvastam, huszonhétszer belekezdtem a könyvről tervezett beszámolóm megírásába, és huszonhétszer abba is hagytam. Két nyár eltelt azóta, hogy Herrndorf könyve beköltözött az ágyam melletti könyvrakásba, két éve rakosgatom mindig feljebb, nehogy megfeledkezzek róla, de legfeljebb pár sornyi jegyzet lefirkantásáig jutottam. Azt biztos ismeritek Oscar Wilde-tól, hogy soha nem olvas olyan könyvet, amiről recenziót kell írnia, mert akkor nagyon elfogult lesz. Csikk könyvével az ágyam mellett azt hiszem, megértettem, mit akart Oscar Wilde mondani. Ha nem bánjátok az ebből fakadó részlehajlást, olvassatok tovább.
A történet (eltekintve annak elbeszélésének diszkronológiájától) két tizennégy éves srác “pária” helyzetéből bontakozik ki. Maik egy alkoholista anya és egy csőd szélén álló vállalkozó apa gyereke, egy “unalmas csávó”, akire osztálytársai még akkor sem figyelnek oda, ha történetesen épp rekordot dönt magasugrásból. Csikk bevándorló fiú, aki Oroszországból bátyjával érkezik Németországba, s akire egy ideig mindenki odafigyel az iskolában, hiszen messziről érezni rajta, hogy iszik, és állítólag tuti, hogy köze van a maffiához. Maik és Csikk egyszerre, ugyanakkor más-más társadalmi kategóriákba való besorolás miatt szorulnak ki a marginalizáltak helyére, s válnak a domináns/többségi közösségekbe be nem fogadott egyénekké. Abban az értelemben páriák, hogy nem tartoznak sem a saját korosztályuk alkotta osztályközösségbe, sem a felnőttek alkotta és fenntartotta világba. Kitaszítottságuk kognitív és cselekedeti szinten is megragadható. Jó példa erre az, ahogy Maik nem érti, tanára miért borul ki fogalmazásától, melyben kendőzes nélkül leírja, milyen az, amikor alkoholista anyával és annak elvonókúráival él együtt egy kiskamasz. Kitaszítottságát nem csak az okozza, hogy függőségével kínlódó anyja és üzleti, majd szerelmi ügyekbe keveredő apja nem törődik vele (cselekvési szint), hanem az is, ahogy a felnőtt társadalom (melyet itt a fogalmazást értékelő tanár személyesít meg) elvárja tőle azt a fajta tudást, mely kiszűri a társadalmi érintkezés diskurzusából az érzékeny, intim jellegű “magánproblémákat”, más szóval elvárja a képmutatás kompetenciáját (kognitív szint).
Maik és Csikk kívül maradnak osztálytársaik és szüleik életéből, és ennek a kint rekedésnek a minősége nagyban meghatározza, hogyan kezdődik nyári vakációjuk: “kölcsönvesznek” egy öreg Ladát, és nekivágnak az országútnak, nekivágnak a világnak. A rebellió, a kamaszlázadás cselekedeteként szokás olvasni az ilyesmit. De tényleg lázadásról lenne itt szó? A két srác pária helyzete minden bizonnyal befolyással bír a cselekedeteikre, viszont felmerül a kérdés, hogy döntésük, ha lehet egyáltalán döntésről beszélni, mennyire tudatos. Mennyire tudatos az, hogy páriaként két lehetőségük van: elfogadni a nekik kimért pozíciót, vagy megpróbálni csatlakozni a domináns csoporthoz, és felvállalni a kulturális értelemben vett asszimiláció praktikáit. Egyiket sem választják, de a szociális változásért kiálló tudatos szerep is idegen marad számukra: talán túl fiatalok még az ilyesmihez, talán túl kevés az önbecsülésük, vagy hiányzik még belőlük a belső meggyőződés. Mindezekből fakadóan a két fiút nem a lázadás indítja a nyári autós kalandra: a dolgok mintha egyszerűen csak megesnének velük. Mintha a helyzet ragadná magukkal őket, egy képzeletbeli kaland kulturális mintája, és igen, az “egyszerűen csak lelépünk”-ből fakadó, csábító izgalom.
A két fiú természetesen nem jut el Havasalföldre (útjuk többé-kevésbé fiktív célpontjába), s utazásuk nem a hősöknek kijáró tapsviharral ér véget, mégis megszületik a sorok között egy belső útnak a képe, melynek során mintha megsejtenének a világból valamit. Valamit abból a mélységből (vagy magasságból), ami a dolgok, tárgyak, objektumok mögött rejtőzik. Eddig el nem képzelt lehetőségek mutatkoznak meg előttük, az önmagunkra való támaszkodásé, a bizalom kifürkészhetetlen valóságáé, és ebben az értelemben jogosan tarthatjuk a könyvet nevelődési regénynek, mert ezekre a minőségekre való ráérzés, ezen minőségek megsejtése olyan dolog, amit tanulni kell, vagy ha ez így túl sok, akkor legalább tanulni érdemes.
S ami miatt a leginkább tetszik a könyv, az a sorok között kiolvasható üzenete: “merj tapasztalni!”. Legyél elég merész a tapasztalat-szerzéshez! Maik és Csikk mintha ebbe is belesodródnának, nem döntenek tudatosan, hogy akkor most gyere, kedves Csikk, roadmovie-zunk egy kicsit, mert tapasztalatokra kell szert tennünk, máskülönben benne ragadunk konzervként tálalt életünkbe. Azért is fontos ez, és itt most kiszólok a regényben leírtakból, mert mintha az ezernyi féltés és pedagógiai késztetés, a mindféle formálási ingerek megpróbálnák megóvni Maik és Csikk generációját, a velük egyidőseket a “rossztól”, de ezzel a görcsös gesztussal a tapasztalatok mint olyanok záródnak ki az életükből. Nincs tökéletes recept a helyes és érdemes, a kívánatos és építő tapasztalatok megszerzésére, mint ahogy nem tudhatjuk előre, milyen pozitív eredményre van remény a tanulságos nagy kaland végére érve, de Maik és Csikk útja azt sugallja: érdemes megnyitni a tapasztalás kapuit. Innentől kezdve félreolvasható a gondolatmenet, ezért mondom gyorsan, hogy mindez megint csak a bizalom kérdését vonja magával: a kamaszainkba vetett bizalmunkét. Vagyis mint nevelődési regény Herrndorf narratívája a felnőtt olvasónak is tartogat emésztenivalót. Ezért nem csak kamaszoknak, de mindenkinek, akinek legalább egy távoli kamasz ismerőse van, meggyőződéssel ajánlom ezt a könnyedén megírt, de korántsem könnyed semmiségekről szóló regényt.
Wolfgang Herrndorf
Csikk
Fordító:Bán Zoltán András
Scolar kiadó
9789632443317
Könyvmutatványosok 