szerelemIgazából NEM hiszek a „véletlenek nincsenek” szlogenben. Vannak. Bizonyára az is véletlen, mert mi más lehetne, hogy tanárként az első Asperger-gyanús esetem óta, azaz másfél éve folyamatosan ilyesfajta dolgokba botlom. Legutóbb egy blogba, meg hasonló témájú könyvekbe, fura alakokba. Most meg ez a könyv: Szerelem és más fura szavak. Pedig nem is én választottam. Többen is ajánlották. Mostanában – átmenetileg – inkább ajánlott könyveket olvasok, a saját ízlésem ugyanis átmenetileg szabadságra ment, kicsit unta már, hogy remekül elvagyok a régi könyveimmel meg a gondolataimmal, még zenét sem hallgatok. Ja, hogy egy szót sem értetek? Várjatok, mindjárt átfordítom „ó*istenem“-re vagy inkább „ó*istenem 2.0“-ra.

Szóval karácsony után ülünk békésen egy barátommal a forralt boraink mellett, többek közt könyvekről beszélgetünk, kérdezem, mit olvas. Erin McCahan: Szerelem és más fura szavak, jön a válasz. „És jó?” – kérdezek vissza, mert nálunk, munkaköri ártalomból is ifit meg YA-t olvasó népeknél nem lehet biztosan tudni. „Jó, neked is tetszene.“ Vagy valami ilyesmit válaszol.

Két napig töprengek rajta, aztán írok a kiadónak. Tulajdonképpen csak bele akartam olvasni, de leragadok. Ritkán történik velem ilyesmi. Nem lapozok hátra, pedig ennél szokványosabban már nem is indulhatna a könyv. Igazából már a tízedik oldal tájékán tudom, mi fog történni. De még mindig nem lapozok hátra. És ez így megy egészen a végéig, amikor is pontosan az történik, amit vártam. Közben eltelt 412 oldal. Meg egy egész délután.

Josephine Sheridan (Josie) egy teljesen normális, fehér kerítéses, kertvárosi házban élő amerikai család harmadik, kései gyermeke. Kimagasló az IQ-ja, hogy 154-es vagy 143-as, arra nem sikerült rájönnöm, a fordítás (esetleg az eredeti) itt nem egyértelmű. A szerző az első kb. 50 oldalon felvonultatja a szereplőket, jellemzi, bemutatja az egymáshoz való viszonyukat. Kiderül, hogy a főhősünk kissé aszociális, de végül beilleszkedik mind a gimnáziumban, ahová a kora miatt (15 éves), mind a főiskolán, ahová a tudása miatt jár.

Josie Asperger-szindrómás, bár a könyv nem nevezi meg a diagnózisát. A Kolibri kiadó ifjúsági sorozatába mindenesetre remekül illeszkedik a Szerelem és más fura szavak, hiszen minden könyvük főszereplője fura. Jó értelemben véve fura. Más. (Gondolok itt Minou-ra, Budóra és Maxra, Hectorra, Bart-ra, Thomas-ra vagy akár Csápy-ra.)

Az alapkonfliktus abból ered, hogy Josie nővére, Kate szerelmes lesz, házasságra készül. Választottja, Geoff azonban nem szimpatikus Josie-nak, aki így megpróbálja ellehetetleníteni a házasságot. Kate azt javasolja, derítse ki, mi is a szerelem. Ha rájött, akkor majd újratárgyalják a Geoffal és a házassággal kapcsolatos észrevételeit.

Josie tehát barátai, a szemben lakó testvérpár, Sophie és a szintén kimagaslóan intelligens, de Josie-nál kevésbé aszociális Stue segítségével elkezd választ keresni a kérdésre. A vele egykorú lányok, akikkel nem tud „josie”-ul beszélni, szintén (önkéntelenül) segítenek neki. Ám ezzel rögvest felvetődik a következő probléma. Stephen, a kiszemelt „kísérleti nyúl” szintén nem beszél „josie”-ul. A nagy kérdés tehát az, hogy a különböző nyelvjárások (a kate-i, a stephen-i, a josie-i, az ó*istenem-i és az ó*istenem 2.0-ai) mennyire illeszkednek egymáshoz. Meg az, hogy lehet-e szerelemmel szeretni valakit, akinek a nyelvjárását folyamatosan fordítanunk kell magunknak, vagy a magunkét neki. Josie szeme fokozatosan nyílik rá az igazságra, amiben nagy segítségére van az új tantárgya, a szociolingvisztika, és a tanára, Ethan, akibe beleszeret.

A szociolingvisztika döbbenti rá Josie-t a nyelvváltozatok átjárhatóságának problematikájára, relativitására. Arra, hogy a másik ember megértése még hiánytalan kommunikációs csatorna esetén is nehéz. Josie természetesen megtalálja a regény végére a választ, sőt a szerelmet is. Annyit azért elárulok, hogy pontosan annak a személyében, akit az elejétől sejtünk.

A Szerelem és más fura szavak kiszámítható cselekményű könyv. A szereplők kiszámítható karakterek. Kiszámíthatók és nagyon-nagyon szerethetők. Időnként úgy éreztem, mintha valamiféle furcsa voyeur-i viszonyba kerültem volna a könyvvel. Egyidejűleg kukkoltam bele Josie gondolataiba, érzéseibe, vívódásaiba, és vissza a saját kamaszkorom kísértetiesen hasonló gondolatai, érzései közé. Majdhogynem kéjes örömöt éreztem, hogy tessék, itt a bizonyíték, mégsem vagyok ufó, más is küzd a nyelvváltozatokkal, a megértéssel, a bizalommal, a láthatatlan cérnaszálakkal. Pedig nem is 143-as az IQ-m. Viszont nagyon hasonló gondolatok foglalkoztattak anno, ami persze csak azt bizonyítja, hogy a kamaszkor nem különösebben egyedi fejlődési állomás, a kérdések és a felismerések (normális esetben) lényegüket tekintve azonosak. Át kell esni rajta.

Azért… kicsit irigylem a mostani kamaszokat – ezért a könyvért. (Meg sok másikért is.) És kicsit sem irigylem őket – a mostani világban válaszokat találni nehezebb. (Jó, hogy vannak ilyen könyvek segítségnek.)

„Az, ami olyan könnyűvé tette a számomra a Nyelvváltozatok projektet, amilyennek jósoltam, rávilágított valamire, amit régóta tagadtam. És végső soron ez az a láthatatlan cérnaszál, amely mostanában annyira irritált.

Rengeteg csoport nyelvét beszélem viszonylag könnyedén, de nem számít, milyen folyékonyan, mert amikor nem josie-ul beszélek, pusztán szerepet játszom. Mindannyian ezt tesszük, amikor a természetes közegünkön, kultúránkon kívül kerülünk és másokkal érintkezünk. És ez elkerülhetetlen, mert amikor idegen nyelven beszélünk, lehetetlen, hogy teljesen önmagunk legyünk.

Amikor valaki másnak a nyelvét beszéljük, látogatók leszünk, vendégek – időnként nagyon szívesen látott vendégek, akiket visítozással és ölelésekkel fogadnak –, de akkor is mindig csak vendégek. Mert abban a pillanatban, ahogy az ember nem az adott csoport anyanyelvén szólal meg, megszűnik a csoport tagja lenni. És akkor egyedül marad, mindegy, kik veszik körül.“

Erin Mccahan
Szerelem és más fura szavak
Kolibri, 2014
Fordító:Vereckei Andrea