flat-outÚgy döntöttem, chick-lit-szakértő leszek. Eme III. Richárd-i bejelentés – ami talán némi magyarázatra szorul, talán nem – onnan ered, hogy egy ideje már kutatok a megfelelő idézet után, amivel a fejlécen szerepelhetek. (Kéthetente mindig másik mutis lány választja az idézetet.) Eközben akadtam rá néhány Jessica Park-idézetre, majd némi nyomozást követően a FLAT-OUT LOVE című könyvre.

A fülszöveg alapján könnyed, szirupos szerelmi történetre számítottam, írtam a kiadónak (ezúton is köszönöm a Könyvmolyképzőnek a könyvet).
A könyv úgy indít, mint egy rózsaszín lányregény. Julie Seagle, a vidéki lány neten foglal szállást, és amikor megérkezik Bostonba, az albérlet helyett egy étterem neonfeliratával találja szemközt magát. Hamarosan megérkezik a felmentő sereg anyuci bostoni barátnőjének fia, Matt személyében. A srác eszméletlen jóképű, okos, intelligens, humoros (mondjuk ezt eleinte még nem tudjuk, de sejtjük). Pólóján felirat: “Nietzsche a haverom.”

Másnap együtt mennek albérletet keresni (persze nem találnak), majd a következő háromszáz oldalon humorosan, intelligensen gyilkolják ugratják egymást.
Persze nincs tökéletes pasi titok nélkül. Vagy tökéletes titok pasi nélkül? Mindenesetre a Watkins családban titok lappang. A furcsaság első és leginkább szembeötlő jele Fotó Finn léte.
A Watkins család tagjai furcsák. Boldogtalanok. Ritkán nevetnek. A tizenéves Celeste megrögzötten ragaszkodik idősebb bátyja, Finn fotografikus másához. Julie hálás a szállásért, a szülővárosában ő maga is a  jól titkoltan furák közé tartozott a tanulás iránti szenvedélyével, így jól tolerálja Celeste dolgait.

Julie-nak akrofóbiája van, ami a magaslatok és a mozgás okozta fóbiák egyike, nem tud például mozgólépcsőn utazni. Így Matt ad neki egy várostérképet, amin halálfejek jelölik a “veszélyes” helyeket. (Nagyjából ez az a pont, ahol az olvasók legrutinosabbjai az első romantikus sóhajt abszolválják.)
Matt rengeteget tanul, miközben minden húgával kapcsolatos dolgot is ő intéz. Julie pedig magától értetődően segít neki. (Második sóhaj.)
Ekkor lép színre egyelőre virtuálisan Finn, az Isten, aki állítólag a világban utazgat, de néha frissíti a FB-profilját. A különböző fejezetek időnként Matt, Julie és Finn státuszfrissítéseivel kezdődnek, rengeteg chat és FB-poszt ékelődik a szövegbe, a szereplők mintegy kívülről reflektálnak a történésekre. Ha akarjuk, olvashatjuk a szöveget a FB-stáuszfrissítések mögötti magyarázatként is. Időnként.

Matt: “Nem árt tudni, mekkora a nullánk értéke.”(89. o.)
Finn, az Isten: “A Facebookon lájkollak, csak a való életben nem.”(125. o.)

Julie elkezd levelezni Finnel, a segítségét kéri (és kapja), miközben Celeste-re vigyáz, és fokozatosan, óvatosan tágítja a kislány határait, oldja a zárkózottságát. Hidat épít a Fotó Finnhez ragaszkodó, és ezzel a családját szétziláló gyerekhez. Először egy csat, egy új frizura. Aztán zsanérok Fotó Finnre, aki egyszer csak összehajtogatható lesz. Végül Celeste elmegy egy szülinapi buliba is.

“A szeretet az a folyamat, melynek során visszavezetlek önmagadhoz” – mondja Exupéry. Julie betoppan, és nyitottságával, vidámságával, segítőkészségével a Watkins család életének részévé válik.

Bár az olvasó pontosan tudja, hiszen végeredményben a könyv műfaji adottságából is ez következik, hogy Julie hiába próbál Seth-tel járni, hiába próbálja Mattet a barátnőjével, Danával összehozni, hiába nem veszi észre, hogy mi a család furcsaságaira az egyetlen logikus magyarázat, a könyv azért happy enddel fog végződni. (Azért néha túl idegesítően nem látja a fától az erdőt. Műfaji követelmény ide vagy oda.)

Egy fivér, akit utazgatás miatt a fotó másával kell helyettesíteni. Aki csak a neten elérhető, nem telefonál, nem jön haza.
Szülők, akik soha nincsenek otthon. Folyton csak a rendelt, dobozos kaja.
Egy fejlődésben megrekedt, introvertált, különc kislány, akit majdnem eltanácsolnak az iskolából, ahol egyébként kitűnő tanuló.
Egy fiú, aki a tanulásba menekül, csak olyat csinál, amit a távol lévő,tökéletesnek kikiáltott bátyja nem.
És egy főhős, aki inkább a mások problémáival foglalkozik a sajátjai helyett, aki a virtuális fiút választaná a valóságos helyett.

Hazugságok és elhallgatások, de főleg vicces párbeszédek jellemzik a regényt.
És abszolút korhű: mindenki folyton a neten és az okostelefonján lóg, még a nappaliban együtt tanuló Julie és Matt is mailt ír egymásnak, hogy menjenek ki hógolyózni.

A chick-lit könyvek fontos jellemzője, hogy a habkönnyű szerelmi történetbe – amelynek kötelező kellékei: egy vagy több fals próbálkozás mással, a kotnyeles testvér és barát(nő), aki a megfelelő pillanatban felnyitja a hős(nő) szemét, eltévedt levél (mail, sms stb.), a kissé szerencsétlennek tűnő, okos, vicces, meg nem értett rút kiskacsa hős(nő) és természetesen az álompasi (akiről a műfaj jobb darabjaiban rendre kiderül, hogy teljesen átlagos, hétköznapi figura) – beemelnek egy-egy komolyabb témát is.

A műfaj szabályai adottak, és (ahogy régen a csíkos könyvekben) kötelező marginálisan beemelni a reflexiót egy társadalmi problémára, vagy olyan kérdéseket feszegetni legalább egy mellékszereplőn keresztül, amelyek minimum kedélyborzolóak, még inkább tabudöntögetőek. Illik megmutatni, hogy a fehér kerítéses amerikai álom mögött milyen valóság bújik meg.
A Watkins család képletesen és szó szerint is magára zárja az ajtót, miután Finn az anya hibájából tragikus balesetben életét veszti. Talán fel tudták volna dolgozni a tragédiát a “szokványos módon”, ha Celeste, aki szemtanúja volt a balesetnek, nem rendeli meg Fotó Finnt. A család belement a játékba, mert egyszerűbb volt Fotó Finnt eltűrni, már-már csehovi módon életet hazudni, mint szembenézni az egyéni és kollektív felelősségükkel. Bár Matt és Celeste ártatlanok a balesetben, a fiúnak nincs ereje szembenézni a valósággal, az elhunyt bátyjával szemben táplált ambivalens érzéseivel .

Nem tud végigmenni a gyász fázisain, a húgáról való gondoskodás felelőssége mögé menekül, és ezzel mindkettejük életét befagyasztja. Az idősebb testvérrel szemben már akkor is nehéz volt versenybe szállnia, amikor még élt, a tudomány, a tanulás az egyetlen terület, ahol a bátyja nem volt jobb nála, most viszont a jelen nem lévő anya “gondoskodásból” olyan elvárások elé állítja Mattet, amelyekkel szinte képtelenség megbirkóznia.
Matt elnyomja a dühét és féltékenységét sokkal különb(nek érzett) bátyjával szemben, és a halálát követően is maximálisan kontrollálja az érzéseit, kihagyja a gyász egyik fázisát, a dühöt. Amikor Julie színre lép, Matt a bátyja virtuális identitása mögé bújik, de végre önazonos lesz.
Ebből adódik aztán a konfliktus. A virtuális játék átveszi a hatalmat a valóság fölött, Julie “Finn”-be szeret bele.

Több pszichológiai tanulmány is szól arról, hogy korunkban a virtuális kapcsolatokban őszintébbek, nyíltabbak vagyunk, a mailekben, chatekben jobban meg merjük magunkat mutatni. Aztán amikor a valóság mégsem egyezik a virtualitással, mert(/vagy) a másik félelmében, szégyenében, a gátlásai miatt (mindez együttesen igaz Mattre és Julie-ra egyaránt) nem meri felvállalni önmagát, akkor mindenképpen legalább törés várható a kapcsolatban, egy súlyosabb műfajú sztori esetében pedig szakítás.

A FLAT-OUT LOVE hőseit az menti fel a pszichológia törvényszerűsége alól, azaz szolgáltat hiteles kiskaput a happy endhez, hogy Matt és Julie a valóságban “barátok”, ráadásul egy fedél alatt laknak. De még így is három hónapnyi csend áll be a kapcsolatukban, miközben a Watkins család tagjai pszichológushoz járnak.

A könyv egyik nagy erénye, hogy a kötelező happy end nem csoda. (Azért kár volt elintézni azt a három hónapot négy oldallal.) Hanem hiteles lehetőség. Az más kérdés persze, hogy a valóságbeli előfordulása mínuszos.
De hát az Élet nem chick-lit meg habostorta.
Az álmodozás viszont, legalábbis egy másik tanulmány szerint, növeli a kreativitást.