Marcsi web faceA Kolozsvári Gandhi Spirituális Központban ismertem meg nemrég egy mesepedagógiai alaptanfolyamon. Most is emlékszem, ahogy bejött, leült közénk egy matracra, és elkezdődött az órákon át tartó párbeszéd, mely mint az élet aranyfonala, ott szövődött a lelkekben láthatatlanul. Alázatot és végtelen bölcsességet éreztem a mondataiból. Úgy beszélt hozzánk, mintha évek óta ismerne, mint egy bölcs anya, kinek szavaiból rózsák teremnek.

Makkai Kinga Bajzáth Marcsival beszélgetett.

Az ELTE Pedagógia Pszichológia karán végeztél neveléstudományi bölcsészként, de tanári, tanítói oklevelet is szereztél. Ezt követően dolgoztál általános iskolákban, gimnáziumokban. Húsz éve kutatod, tapasztalod, hogyan lehet mesével nevelni, tanítani. Milyen „hiányérzet” sarkallt arra, hogy ezeket a meséket összegyűjtsd, és közzétedd?Miféle szükségérzet indított el a módszer kidolgozásának szerencsét próbáló útján?

A gyakorlat próbáját kiállt, használható eszközöket, igazán használható útravalót szerettem volna adni azoknak a pedagógusoknak és szülőknek, akik népmeséket akarnak mesélni a gyerekeiknek. Azt szerettem volna, hogy a mese életre keljen az intézményes nevelés falai között, ne csak olvasókönyvi feldolgozandó szöveg, olvasástechnikai gyakorlat vagy munkafüzetben szövegértési feladat legyen. Azt szeretném, hogy a pedagógusok mondják, meséljék, adják tovább, lássák meg a mesében és a hozzá kapcsolható játékokban rejlő rengeteg pedagógiai lehetőséget, hogy a mese a pedagógia táltos paripája, „univerzális segítő” lehessen.

Kik voltak az útnak indítóid?

A gyerekek, akikhez valóban járható, igazi, utakat kerestem és keresek máig. Tőlük tanultam róluk a legtöbbet. A legfontosabb tanításaik: egy gyerek nem az életre készül, hanem él, hogy a játék és a tanulás egy és ugyanaz. Ők emlékezettetek rá, mennyivel könnyebb történetmesélés és játék közben tanulni. Nem játékosan, vagy úgy mintha játszanánk, hanem élni a játékban, belépni a mesébe, s közben tényleg hőssé válni, zengeni a dalt, hangosan és szívből énekelni, nevetni. A gyerekek tanítottak meg felnőttként is mesehősként gondolkozni – és élni, örömmel csinálni mindent, és bátran lerombolni a rosszat,  újra meg újra kezdeni, ha szükséges.

Folytatva a korábbi gondolatmenetet, melyek voltak a próbatételek ezen az úton?

Fiatal, tapasztalatlan tanárként, a közoktatás merev keretei, a szülők elvárásai, és a kollégák kétkedő megjegyzései között nehéz egyensúlyban maradni. Látni a még láthatatlan eredményeket, hinni abban, hogy amit senki sem próbált, nekem majd sikerül. Amikor kicsiket tanítottam, decemberben nemhogy olvasni nem tudtak, de a betűket sem nagyon ismerték. Mert „csak” mondókáztunk, meséltünk, énekeltünk, játszottunk. Mindezek segítségével, „megérkeztek a saját testükbe”, tudták melyik a jobb kezük, bal lábuk, hol a fönn és a lenn, majd megismerték az iskolát, kialakult a bizalmi híd köztem és köztük. Januárban elkezdtem „tanítani”. Akkorra már voltam annyira érdekes és hiteles előttük, hogy akartak tőlem tanulni, figyeltek rám, bíztak bennem. Kíváncsiak voltak arra, amit pl. holmi betűkről mondani és mutatni akarok, és elhitték nekem, hogy: „A legnagyobb tudomány a betűk titka”. Megtanultak olvasni, szinte kivétel nélkül.

Visszatérve a mesékre, úgy érzem, a mesék reneszánszát éljük napjainkban. Könyvek, konferenciák, előadások, iskolai projektek, vetélkedők, pályázatok születnek e közös kultúrkincs népszerűsítésére. Kurzusaidon lényegesen továbblépsz a mese jelentőségének kérdésén, hiszen a mese vigaszadó, lélekgyógyító szerepét ősidők óta ismerjük. Te inkább azt keresed, kutatod: „Hogyan lehet mesék segítségével, didaxis nélkül nevelni, és tanítani a taníthatatlant?” Bár kérdésed pragmatikus, szembetűnő benne a paradoxon.

A összegzés annyira jó, hogy egyet tehetek: megismétlem röviden, és a többi kérdésre adott válaszomban igyekszem árnyalni. A hogyanokra vonatkozó kérdésemmel tényleg az adott feltételek, a pedagógia keretein belül való, leginkább célra vezető mese-felhasználási módokat keresem. Bár a kérdésben az ellentmondás szembetűnő, csak látszólagos..

 A mesepedagógiai módszered a népköltészeti alkotásokra, azok különböző műfajaira (találós kérdés, mondóka, népi gyermekjáték, népmese) épít. Egymást kiegészítve egységben, komplex módon hatnak a gyermekre fejlesztve a Gardner-féle tíz intelligenciaterület mindegyikét. Miért épp a mese az a népköltészeti alkotás, amely felfűzi az említett összes műfajt, és e köré építjük egy ilyen mesepedagógiai foglalkozás során az összes többit?

A népköltészeti alkotások közül a népmese a legösszetettebb, a világból a legtöbbet megmutató műfaj. Bármi a kiválasztott téma, a feltett kérdés, a mese sokféle oldalról, és módon közelíti meg, járja körbe, mutatja meg. A mese őrzi a világ valódi rendjéről való tudást, képi gondolkodásra, belső képalkotásra ösztönöz. Megoldási módokat és kódokat ad. Egy mesében egyszerre rejtőzik több dal, több játék, több mondóka, találós kérdés. Mivel hosszú évek óta kísérletezem és dolgozom a különféle népköltészeti-népművészeti alkotások összekapcsolásával, azt látom, hogy a néptánc, a kézművesség, a fafaragás, a fonás-szövés, az alkotó folyamatok, vagy bármilyen hagyományos munka, tevékenység, is része lehet a mesepedagógiának. A mesében szavak, mágikus nyelv, és szimbólumok  formájában, a teljes élet, az élet teljessége van jelen.

Gyakorló pedagógusok tudják, hogy a népmesék az anyanyelvi nevelés fontos eszközeit képezik. Módszertani körökön, ellenőrzéseken arra is felhívjuk figyelmüket, hogy se az óvodában se az iskolában a népmesét ne elemezzék. Éppen ezért gyakran felteszik a kérdést, akkor milyen eljárásokkal, módszerekkel dolgozzuk fel ezeket a meséket? A te mesepedagógiai módszered épp ebben a kérdésben nyújt segítséget. Milyen lehetőségeit látod annak, hogy ez a módszer felülírja a hagyományos mesetanítási módszertanokat, melyek épp a mese „lelkét” veszejtik el, alapfunkcióját fojtják el egy-egy meseelemzés során?

Azért dolgozom, és azon dolgozom, hogy a módszer eljusson oda, hogy heti egyszer, kétszer, vagy minden napon, a gyerekek mesepedagógia foglalkozás keretei között is találkozhassanak mesével. Tehát az oviban, iskolában, élőszóval mondjanak nekik mesét, és hozzá együtt játszanak, énekeljenek, mondókázzanak. Úgy, hogy mindez egységes egészet alkosson, illeszkedjen a tantervbe, a követelménykehez, de mindenki számára felszabadult játékot, örömet jelentsen.

A Népmesekincstár mesepedagógiában nem beszéljük meg a mesét, nem mondunk, hanem mondókázunk,  a kérdés, találós kérdés esetleg,  a pedagógus nem von, és nem vonat le tanulságot, a gyerekek nem eljátsszák és lerajzolják a történetet, hanem játszanak,  és rajzolnak.

A módszer, melyet felépítettél, szellemtörténeti megalapozottságú. Filozófiai, néprajzi, pedagógiai, pszichológiai ismeretekre épülő rendszert alkot. Sajátosan ötvözi mindazt a tudást, amely részben pedagógiai, bölcsészi tanulmányaidból fakad, részben a munkád során gyűjtött rengeteg tapasztalat és kutatás eredménye. Kiknek a munkája segített a módszer kidolgozásában? Ki hatott rád elemi erővel?

Amikor tanítóképzőbe jártam Kecskeméten, az ének-zenét és módszertant Kálmán Lajos tanár úr, neves népzenekutató és gyűjtő tanította. Ő vezetett be a népdalok, mondókák, és népi játékok csodálatos világába, és ő mutatta meg azt is, hogy ennek a gazdag kincstárnak része a mese is. Kezembe adott egy népmesét (rólam) miközben elénekelte a hozzá(m) való dalt, nekem közben eszembe jutott egy játék. Ma már tudom, hogy a saját mesémben ő volt az útnak indító. Lajos bácsi hatására elkezdtek komolyan érdekelni a népmesék. Az elmúlt 25 évben szinte mindenkinél tanultam, jártam, aki a témával foglakozik, és elolvastam tengersok szakirodalmat, ebből Nagy Olga a legmeghatározóbb. A mesék „titkos szívéhez”, Boldizsár Ildikó vezetett el, ő nyitotta ki az Óperenciás tengeren is túlra vezető kapukat…

1990 óta foglalkozol gyerekekkel  és népmesével, vezetsz mesetáborokat. Melyik volt az elmúlt húsz év egyik legnagyobb élménye számodra?

Erre nagyon nehéz válaszolni, minden találkozás a gyerekekkel, minden mesetábor, minden meseosztály, minden mesefoglalkozás, „a legnagyobb élmény”. Mind felemel, akkor is, ha a mélybe ránt. (Megint egy paradoxon…).

De ha muszáj választani, akkor egy helyett, legyen kettő és ne az elmúlt 20 év, hanem az elmúlt 2 hónap:

Tavasszal, Paloznakon, Meseiskola programot csináltunk,tizenegy tanulási-olvasási problémával küzdő gyereknek. A téma a betűk voltak, de nem írtunk-nem olvastunk, csak rengeteget meséltünk, mondókáztunk, énekeltünk, játszottunk. Mozogtunk, tűz-víz-levegő-föld ölelésében, minden érzékszervet, testet-lelket egyaránt bekapcsolva a betűkkel való ismerkedés folyamatába. Az utolsó napon az egyik fiú odafordult hozzám és ezt mondta: „Marcsi ha nektek ez az iskola, meg a tanulás, akkor én szeretek tanulni és költözzünk ide, ebbe az iskolába. Jó?”

A másik pedig egy néhány nappal ezelőtti levél:

Kedves Tanárnő, Kedves Marcsi! Biztos vagyok benne, hogy emlékszel rám, pedig 18 éve nem találkoztunk. Sajnos csak két évig tanítottál, mert elköltöztünk, de én mindig jó szívvel gondoltam Rád és a meséidre. Tavaly jöttem haza Angliából, ahol közgazdaságtant tanultam, bankban dolgozom. Ha bármiben tudok segíteni a Meseközpontban szívesen megteszem, de ha visszagondolok, milyen jók voltak, az iskolában a meseórák,  akkor én is legszívesebben mesélnék. Jelentkezem önkéntes segítőnek a gyermekotthonos mesélő programba. Lehet?”

Lehet tévedni ebben a munkában?

A tanítás-nevelés érzékeny és nehéz terep. Értek és máig is érnek kudarcok, nyúltam nagyon mellé mesével, volt olyan játék, amelyik egyetlen pillanatra sem volt érdekes rajtam kívül senkinek. Ha nem így lenne, abbahagynám az egészet, mert unalmas lenne és monoton, minden kihívást nélkülöző. Természetesen mindent megteszek, hogy a lehető legjobb mesét meséljem, hogy legértékesebbet adjam magamból, hogy minden gyerek a legszebb önmagát láthassa a mesélés a  szemem tükrében. A kudarcok elkerülésében igyekszem másoknak segíteni: júniusban megjelenik az óvódásokkal és kisiskolás korosztállyal foglalkozó pedagógusoknak szóló MESEFOGLALKOZÁSOK GYŰJTEMÉNYE gyakorlati kézikönyvem, a Kolibri Kiadónál. Ez 49 meséhez tartalmaz kidolgozott vázlatot . Kottákkal, mondókákkal, gyakorlati ötletekkel, hogy megkönnyítsék a munkát .

Mik a terveid?

A nyarat Paloznakon a Meseközpontban töltöm, csodálatos gyerekekkel, és különleges, izgalmas, jó emberekkel. Énekelek, táncolok, játszom. Sírok és nevetek. Megpróbálom tanítani a taníthatatlant. Szívvel-lélekkel mesélek, óriási örömmel, annak biztos tudatában teszem a dolgom,  hogy a világ tele van csodákkal, mindennek és mindenkinek helye van benne, a nehézségek rendbe hozhatóak,  élni izgalmas és gyönyörű kaland.

Köszönöm!