Sokat gondolkodtam, milyen könyvet lehet ajánlani egy tízévesnek, aki végigizgulta a Harry Potter kalandjait. (Ugyanis az sem jó, ha a gyerek leragad egy-egy sorozatnál). Liz Pichon Tom Gates-sorozatának első kötete (Az én csúcsszuper világom) az a könyv, amely életszerűségével megtörte Harry Potter több hónapos uralmát egy kiskamasz olvasó életében, visszacsábította a hétköznapi történetek világába, úgy, hogy közben szórakoztat és feledtet, önfeledt játékra hív és nevettet.

Bár hazai berkekben még nem ismert Liz Pichon neve, de Angliában és számos országban könyveinek megjelenését széles rajongótábor várja. Az év legjobb gyermekkönyv kiadója, 2014 elismerést magáénak tudó Kolibrinek, és az alig 13 éves Dragomán Gábor nagyszerű fordításának köszönhetően, a magyar olvasóközönséggel sem lesz ez másképp.

A Roald Dahl-díjas brit szerző a 2004-ben megjelent The Ugly Bug című képeskönyvével debütált Angliában, melyet ő maga is írt, nem csak illusztrált. Könyve a legkisebbeket célozta meg. Később még ugyanennek a korosztálynak készítette a Pingvinek című gyerekkönyvét. Az igazi elismerést és sikert a kiskamaszoknak szánt Tom Gates hozta meg, melynek első kötete: The Brillian World of Tom Gates, 2011-ben jelent meg, és az elmúlt négy év alatt még hat kötet követte. Boldizsár Ildikó „családi könyveknek”, mások „problémafelvető” irodalomnak, Lovász Andrea a „felnőttesedő” gyermekirodalmunk sajátos műfajaként konstatáló „szocio tartalmú” gyerekkönyveknek nevezi azokat a könyveket, melyekben az egyéni, családi vagy társadalmi krízishelyzetekkel szembesül az olvasó.  Liz Pichon könyve ennek a műfajnak egy könnyedébb alfaja, napló, mely egy 11 éves fiú (Tom Gates) monologikus, vallomásszerű szövege az iskoláról, családról, barátokról, hétköznapok valóságáról.  Bár a klasszikus modernek (70-es évek) igen kedvelték ezt a humorral, sajátos kamasz nyelvvel, iróniával megelevenítő beszédmódot (lásd Bálint Ágnes Szeleburdi család, Hajónapló, Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek?), a kortárs magyar gyermekirodalomból szinte teljesen hiányzik ez a műfaj.

Vajon miben rejlik a könyv külföldi sikere?

A külföldi gyermekirodalomban a naplószerű gyerek- és ifjúsági könyvek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. A mindentudó felnőtt narrátor helyett a szerző a kamasz szerepébe bújik, az ő nézőpontjából szemléljük a könyvben feltárt világot. A kamasz bőrébe bújt szerző így hitelesebben tud szólni a narrátorral egykorú olvasótársaihoz (lásd az Egy ropi naplója sikerét). A gyermeki nézőpont érvényesítése ugyanakkor sajátos nyelvváltozat imitálásával is jár, a célkorosztálynak megfelelő szellemes beszédstílussal. Míg a diákszleng, argó, zsargon használata a kamaszok körében egy megszokott nyelvváltozatot jelent (így érzi otthon magát a nyelv által meghatározott világban), addig egy igényesebb olvasó számára talán fület sértően hangzik.

Kétségtelen, hogy a Tom Gates-sorozat népszerűsége abban is rejlik, hogy mind tartalmi, mind formai szempontból igazodik a mai kiskamaszok olvasói igényeihez, elvárásaihoz: ismerős élethelyzetek és díszletek, életszerű alakok, divatos kamasznyelv, mely a megértést és az adott célcsoporttal való azonosulást is megkönnyíti. Lovász Andrea írja a Felnőtt gyermekirodalom című tanulmánykötetében: „a gyerekkönyvek világa mára már sokkal életszerűbb, valószerűbb, (…) ugyanis nem elhallgat, hanem átfogalmaz, lefordítja, tolmácsolja a gyereknek a mindennapokat”. S ez Liz Pichon könyvére is igaz.

A könyv narrátora az ötödik osztályos Tom, aki a mindenkori kamasz kíméletlen kritikájával illeti egész környezetét, leplezetlenül tárja fel véleményét mindenről és mindenkiről: iskolai feladatokról, osztályfőnökéről, idegesítő nővéréről, kínosan öltőző papájáról, bosszantó bumfordi padtársáról, unalmas tanárairól, és azt sem rejti véka alá, mennyire nehezére esik egy ilyen világban konformizálódni. A napi rutin: felkelés, iskolába rohanás, majd hazatérés és leckeírás. Tom Gates kedvenc időtöltése a zenehallgatás, gitározás (együttest alapít társaival), firkálás (gyakran az iskolai padra), képregény-olvasás. A szokványosan ismétlődő hétköznapi események monotonitását egy-egy különleges esemény töri meg: egy csonttöréssel véget ért családi sátorozás, a kedvenc együttes koncertje, egy unalmas osztálykirándulás, egy kínos fényképezkedés, a kiállhatatlan családi barátok látogatása, a rémes konyhaművészetű nagyinál elfogyasztott családi vacsora stb.

Liz Pichon kiváló ismerője a kamaszléleknek. Őszinte, szórakoztató stílusa lenyűgözi az olvasót. Diákcsínyek, leégések, cikizések, élcelődések, kisebb bosszúságok, botlások, balul elsült poénok, rokonszenvek, ellenszenvek, füllentések, kamaszos ügyetlenségek, átverések stb. kronologikus füzére alkotja a „gyereknarrátor” közvetlen, szókimondó  történetmondását. A pad- és falfirkák, grafitik sajátos jegyeit magukon viselő képek nagyszerűen illeszkednek a kamaszok életérzéséhez, zilált lelkiállapotához, labilis hangulatához, a kamaszkorra oly jellemző kuszált én- és világképhez.

A könyv másik két sikertényezője valószínűleg a humor és az irónia. A humor, mint „interaktív jelenség”, állandó készenlétet, nyitottságot feltételez az olvasótól, ezzel képes elűzni a mai olvasó unalmát. A szórakoztató szándék, mely nagyon erőteljesen jelen van a könyvben, nevetésre, cinkosságra, játékra szólítja fel a fiatal olvasót. Ehhez társul az irónia is, mint posztmodern irodalmi sajátosság, mely itt egybeesik a mindenkori kamasz tipikus világszemléletével. A generációk közötti és az interperszonális konfliktusokat, súrlódásokat az irónia és a humor képes feloldani.

Maga a fordítás sem mindennapi. A könyvet ugyanis a 13 éves Dragomán Gábor fordította, aki az angol és magyar szleng kiváló ismerőjeként nagyszerűen tudta visszaadni a mai tizenévesek sajátos nyelvezetét. Nem titok, hogy volt honnan ellesse a fordítás csínját-bínját, hiszen édesanyja Szabó T. Anna, költő, műfordító, édesapja pedig a kortárs író, Dragomán György. Meggyőződésem, hogy Gábor munkája zseniálisra sikeredett, bár nem olvastam az eredetit, nagyszerűen értelmezi, tolmácsolja Tom Gates világát.

Megkérdeztem tíz éves fiam véleményét is a könyvről, aki a Harry Potter negyedik kötetének olvasását félbeszakítva egy nap alatt olvasta ki a könyvet, és a következőket mondta: „A könyv valóban 10 pontos, ahogy a szerző, Liz Pichon is ajánlja. Csúszszuper! Hasonlít egy másik vagány naplószerű könyvhöz, az Egy Ropi naplójához, de míg ott „rossz dolgok” is történtek, ebben a könyvben minden jó és szórakoztató. Ez az a könyv, amit nem lehet letenni. ” (Marci)

Bár a tíz éves kiskamasz nem árulja el, talán nem is tudná elmondani, mi váltja ki tetszését egy efféle könyv elolvasása kapcsán, én a könyv sikerének titkát, abban látom, hogy tetszeni akar, gyönyörködtetni. Mellőzi a didaktikus, morális, pszichologizáló célzatosságot. Nem akarja átverni a gyereket. Épp ellenkezőleg: játékra csábít. Az olvasás mint játék viszont örömforrás. Partnerséget feltételez író és olvasó között.

S ez mi mást bizonyít, ha nem azt, hogy a gyermekirodalom már rég kinőtte gyerekcipőjét…