Miután elolvastam Standish Treadwell történetét (egyhúzóra, szinte pillanatok alatt, gyomorremegve, izgulva, sírva és megrendülten), az első gondolatom az volt, hogy szervezek egy felolvasóestet a helyi fiataloknak, mert ezt a történetet minél többüknek ismernie kell. Megszerveztem. Nem az a tipikus irodalmi est lett, ahol a kamillatea mellett merengünk egy-egy szép vagy izgalmas regényrészleten. Elkezdtem a könyvet felolvasni az elején, és amíg az idő engedte, olvastam nekik. A jelenlévő hatból egy kölcsönkérte, és egymásnak adogatva öten olvasták el a könyvet kevesebb mint két hét alatt. Ajánló vége.

Na jó, nincs vége, mert csak a könyv rám és másokra gyakorolt hatása, amiről eddig írtam. De ez is nyilvánvalóan fontos, és beszélni kell róla. Egyrészt, mert minduntalan hallhatjuk, olvashatjuk, hogy a fiatalok ezért meg azért nem olvasnak, nem vesznek a kezükbe könyvet, vagy épp nem a számukra megfelelő könyvekkel találkoznak, és nem lelnek örömöt az olvasmányélményben. Ez mind lehet igaz együtt is, külön is. A magam részéről az élet bármely területén egyvalamit nagyon igaznak találok, mégpedig azt, hogy a személyes garancia sokkal erősebb, mint az intézményi garancia, még akkor is, ha az egész modern rendszerünk intézményekre és azok stabil működésére van felépítve. Igaz ez az olvasóvá nevelésre is, és az olvasóvá “tételre is”. Mert hiába a kiváló könyvek, a kiváló pedagógusok, a kiváló iskolák, standardok, minimumszintek, könyvlisták és szabályzatok (ha azok egyáltalán), nem minden gyereknek adatik meg a találkozás pont azzal és pont úgy.

Itt volt ez a szuper könyv (is), és csak annyi kellett, hogy a nagy tizenéveseket valaki maga mellé ültesse, és elkezdje nekik olvasni. Ebben az esetben én voltam a személyes garancia, ami egyrészt tök nem számít, hogy én, másrészt tök jó, de még jobb lenne, ha mindenki, aki ezt az ajánlót olvassa – és ennél direktebb már nem lehetek, mert az szinte agitálás –, elolvasná ezt a könyvet, majd kerítene jó pár ifit, akiket maga köré ültetne, és elolvasná nekik is.

Másrészt azért is kell beszélni a hatásáról, mert ebben is jócskán eltér a tizenéves korosztályt megcélzó könyvektől. Számos könnyedebb téma létezik, ami a fiatalok hétköznapi, mindennapos, mégis komoly és nyomasztó gondjaira reflektál, amibe belemerülhetnek és amiből meríthetnek, amiben fogódzót találhatnak. Hódít a disztópiairodalom is (engem is beszippantott, nagy disztópia-rajongó vagyok), megéljük a borzasztót, embertelent egy alternatív valóságban, egy képzeletbeli időben és helyen, aminek nyilvánvalóan semmi köze nincs, nem lehet a jelenünkhöz, és rettegve reméljük, hogy a jövőnkhöz sem. Gardner elmossa ezt a határt, amikor is a cselekményt a múltba – bár egy alternatív múltba – helyezi, egy meg nem határozott, de számos valóságossal hasonlóságot mutató totalitárius rendszerbe, egy korábbi megtörtént eseménnyel – a Holdraszállással – átfedéseket mutató párhuzamos univerzumba. Ebből ered az olvasóban az a nyugtalanító érzés, hogy a történet nem pusztán fikció, nem egy lehetséges legrosszabb jövőkép, hanem egy olyan élethelyzet egy olyan világban, amibe bármelyikünk, bármikor kerülhetett vagy éppen kerülhet. Ezt erősíti az is, hogy egészen sok fejezeten keresztül nem is tudjuk, a mi történeti valóságunkban járunk-e vagy sem, és mire kiderül, hogy nem, addigra körülbelül már mindegy is, mert annyira beszippantott minket Standish élete és világa.

Néhány szó Standishről. Aki sokmindenben különbözik az átlagostól, leginkább abban, hogy veleszületett tulajdonságai alapján gyengébb, elesettebb, más. Az, hogy szemei eltérő színűek, hogy diszlexiás, csak a fülszövegig érdekes, valójában nem ez a lényeges a karaktere körül. Az adottságai miatt, amikkel született, hamarabb szembesült a kiközösítés élményével, hamarabb maradt egyedül, fordult befelé, és hamarabb kezdett el gondolkodni. Szerencsés vagy szerencsétlen, döntse el az olvasó. Egynek lenni a millióból, aki kitűnik, még ha csak azzal is, hogy más, vagy egynek lenni a millió között. Vajon mi határozza meg, hogy melyik a mi utunk? Mi a helyes? Mi a megtehető? És mit vagyunk képesek mi magunk megtenni?

A könyv brutális. Gyors, pattogós indítás után, rövidebb-hosszabb fejezeteket váltakoztatva játszik az idegeinkkel. Amikor éppen hozzászoknánk a tempóhoz, a cselekmény lesz egyre durvább. Megrökönyödve és lélegzetvisszafojtva olvassuk, ahogyan az egyik szereplő (SPOILER!), egy tanár a nyílt színen halálra ver egy kisgyereket. Nem hisszük el, hogy egy ifjúsági regényben ilyet le lehet írni. Ahogyan azt sem hisszük el, hogy ilyen megtörténhetne. Hogy megtörténhet. Hogy megtörténhetett. Pedig tudjuk, hogy igen.

Nem sok jót előfeltételez a lapokon kibontakozó rajzolt történet sem. Az illusztrációk – bár reflektálnak a szövegre – lineárisan is egy önálló történetet mesélnek el. De a könyv a brutalitása ellenére is humanista. Egy nagybetűs humanista kiáltvány. Az elnyomó rendszerben is választható emberi utakról szól, a képzelet adta menekülési útvonalról, az összefogásról, az emberségről, a kitartásról, a szeretetről, a barátságról és a szerelemről. Ami igazán emberré tesz egy embert, és emberivé tesz egy életet. Hogy ha az életünk már megfosztatik az emberi méltóságtól, választhatjuk-e a méltó halált. Ez ad-e értelmet az életünknek, vagy az élet maga.

Nem olvastam minden ifjúsági könyvet, ez egyértelmű. De az általam olvasottak közül ebben a könyvben van az egyik legszebb csókjelenet. Még csak nem is szerelmi jelenet. Illetve hogy szerelmes csók-e vagy sem, az interpretáció kérdése, szerintem nem az. Egyetlen csók. Van, akinek ennyi jut az egész életben. Van, amikor egy csókba annyi szeretet sűrűsödik, amennyi egy hosszú életen át tartana. Van, hogy az első csók az utolsó, és nemtelen, mert két ember, két lélek találkozása. Egy utolsó kapaszkodó a fizikai lét boldogságába, hogy megadatott egyetlen ember, aki a társunk, a barátunk, a testvérünk volt, és marad mindig.

Gardner regénye a felvonultatott erőszak, kegyetlenség, embertelenség és a fájdalmas vég mellett, vagy mindezek ellenére azért egyike a legjobbaknak, mert megmutatja azokat a lehetséges utakat, amiket választva még a legnehezebb határhelyzetekben is megtarthatjuk egyedi, megismételhetetlen, csodálatos és lenyűgöző emberi mivoltunkat.

Interjú a fordítóval, Pék Zoltánnal.

Hírdetés