Van egy elméletem, vagyis inkább csak sejtésem a lélekről. Mégpedig, hogy nem öregszik olyan gyorsan, mint ahogyan a test, és ezt az elméletemet többek között közel nyolcvan éves nagynénikém bárhol bármikor és bárkinek szívesen igazolja. Nos, Liz Pichon Tom Gates (Kolibri Kiadó 2015) történeteinek hála a sejtésem újabb cáfolhatatlan bizonyítékkal erősödött. Az első laptól az utolsóig zökkenőmentes átmenet nélkül jött elő kilenc-tíz év körüli énem, és merült el teljes átéléssel Tom Gates kedves, bájos, vicces és elragadó világában.

A megjelenését követően azonnal rangos díjat (Roald Dahl-díj) kiérdemlő első könyv (Tom Gates – Az én csúcsszuper világom) minden esetben jó választás, ha azt szeretnénk, hogy gyermekünk, tanítványunk megtapasztalja, milyen jó is egy könyvben örömtelten elmélyedni. Nem szokványos módon rajzoktól hemzsegő oldalakpárokon ismerkedhetünk meg Tommal, családjával, barátaival, iskolájával, osztálytársaival, az ő életével. Pár oldal után az a benyomásunk, hogy Tom naplóját olvassuk, mégsem a naplóírás kötött, hanem inkább a rajzolva, firkálva levelezés formájában. A hangsúly mégis mindvégig a történetmesélésen és a szórakoztatáson van. Tom átlagos kisfiú, kiskamasz, a gyermekkor végének és a tinédzserkor elejének mezsgyéjén. Ez a korszak nyilván lehetne nehéz, sőt nagyon nehéz is, mégis, Tom Gates-en keresztül viccesnek és könnyen kezelhetőnek, mi több, boldogan megélhetőnek látjuk. (Ez szülőként és kiskamaszként is nagyon is megnyugtató.) Tom nem kiváló, családja nem elit – egészen hétköznapi –, mégis, a fiút körülöleli egy ki nem mondott elfogadó, támogató légkör, amiből derűlátása és önbizalma fakad. Gyermeki énje még vállaltan imádja az édességet, és simán rákölti a teljes zsebpénzét, de már pironkodik, ha Amyre gondol. Zenekart alapít legjobb barátjával a garázsban, lelkesen folytat hadjáratot nagykamasz nővére ellen.

A szerelemben nincs dráma, a konfliktusok nem véresen komolyak, a barátság szent, a rajongás egy zenekarért teljesen átélhető, és a házit megírni pont annyira szenvedés, mint annak idején. A karakterek jól kidolgozottak, de mindvégig megmaradnak a Tom által közölt narratívának megfelelő ábrázolási szinten. Kiválósága még, hogy mindvégig meg tudott maradni az önzőséget nélkülöző én-központúságnál. Tom hamisítatlan őszintesége nagy segítsége lehet az olvasónak abban, hogy önmagát, a saját életét is hasonlóképpen vegye szemügyre, és lássa meg a benne rejlő derűt és jóságot.

Igazi sikerélmény lehet az olvasással, vagyis inkább Tom világának felfedezésével töltött önfeledt perceken – mi több, órákon – túl, hogy egy-egy kötet több mint 300 oldal, de ezeket a gyerekek fáradság nélkül, könnyedén és KÖNNYEN fogják elolvasni. És alig tíz évesen igen is nagy szó egy háromszáz oldalas könyvet elolvasni, mondjuk az őszi szünetben. Esetleg kettőt. Mert aki az elsőt befejezte, garantáltan nyúlni fog a másodikért (Tom Gates – Kitűnő kifogások (és mindenféle más)).

Külön köszönet a kiadónak, amiért a megjelenés után villámgyorsan, megajándékozta az olvasóközönséget ezzel a fergeteges, szórakoztató, nagyon is szerethető könyvvel, és hogy bizalmat adott egy kiskamasz fordítónak. Az, hogy a könyvet Dragomán Gábor fordította, kisebbfajta szenzáció volt. Nem az, hogy személy szerint ő, hanem hogy gyermekkorú. És valóban, ez valahol szenzációs, nekem mégis inkább megnyugvást adó és örömteli.
Külön köszönet illeti tehát a kiskamasz fordítót, amiért ezt a történetet ilyen frappánsan, szerethetően, gördülékenyen és egyedi stílussal lefordította. Pusztán ez a tény rávilágítja arra,hogy ha ma minden húsz év feletti emberi lény egyszerűen eltűnne, a kisebbek akkor sem lennének bajban, mert amit kellett, áthagyományoztunk, és van, aki tudja, és akarja és képes a választott stafétát megfogni és kiválóan továbbvinni. Erre gondolok, és töretlenül hiszem, hogy nemcsak Tom Gates, hanem a mi világunk is – minden törékenysége és gyarlósága ellenére – igazából csúcsszuper.