Kevés olyan könyv van, amit lassan olvasok. Mostanában kételkedtem, hogy tudok-e még egyáltalán rendes tempóban olvasni. A Max bebizonyította, hogy igen. (Eszter)
Megnyugtató, hogy nem egyedül írok ajánlót a Maxról. Talán egyedül nem is vállalkoznék rá. Félnék, hogy valami igazán fontos kimarad, elsikkad, épp most, amikor írom, nem jut eszembe, pedig lehet, hogy épp’ ez a gondolat lenne a hívószó valakinek, hogy elolvassa Sarah Cohen-Scali regényét. Mert ezt olvasni kell. Aztán pedig soha nem felejteni, de legfőképpen megválaszolni a kérdéseket, amik ébredtek bennünk, még akkor is, ha nem lesznek könnyűek. (Kata)
A regény egyébként nem hibátlan. Mi több, számomra kifejezetten zavaró hibái vannak, amik miatt nem tartom kiváló irodalmi alkotásnak, de emellett mégis töretlenül hangsúlyozom a fontosságát, elsősorban a témája, a már említett gondolat – és kérdésébresztő mivolta miatt. Elhibázott dolognak tartom, hogy valós történelmi környezetbe, közegbe, megtörtént események közé illeszti egy fiktív szereplő kitalált történetét (ez még nem lenne baj, hiszen ez a kiindulópontja szinte valamennyi történelmi regénynek), úgy (és most jön a zavaró elem!), hogy a történelmi valóságot is pontatlanul, hamisan illeszti a díszletek közé. Erre persze nem a regényből, hanem az utószóból jöttem rá, hiszen ott Karsai László (a Szegedi Egyetem Jelenkortörténeti Tanszékének tanára, és az érintett időszak szakértője) konkrétan felsorolja a történelmi ferdítéseket. Ez a felismerés azonban nem vezet jóra – eliminálhatja az olvasóban a valós történelmi események súlyát, fontosságát, és tévesen abba a hitbe ringathatja, hogy a regényben citált környezet és események nagy része fikció volt. Szerencsésebb lett volna, ha a díszlet pontos, egyrészt, mert ha az olvasó nem olvassa el az utószót, és nem ismeri a történelmi körülményeket – ahogyan egyébként én magam sem ismertem – téves információt rögzít, ismereteit valósnak véli, és ez nagy baj. A másik eshetőség, hogy az írónak célja volt a szándékos ferdítéssel, méghozzá a történet kibontását vagy tanulságát erősítő célja, ám ez – nézetem szerint – itt nem fedezhető fel.
A Lebensborn programról, utószóról, meg úgy általában a sokkról sokat értekeztek más fórumokon. A történelmi regényeken dokumentalista hitelességet számonkérni amúgy is felesleges. (Akit érdekel, az úgyis nyomozni kezd, kiskamaszként egy idő után abszolút penge lettem a francia történelem bizonyos korszakaiból (Dumas), meg a világháborúkból (Steinbeck, Irwin Shaw, Norman Mailer, Hemingway – köszi!).) A történelmi regény egyik legfontosabb jellegzetessége, amellett, hogy nem kérhető rajta számon a dokumentalizmus, mindig egy fiktív karakter lesz a főszereplő, hogy mellette könnyebben operálhasson a szerző a valós történelmi személyekkel és eseményekkel.
Engem egy idő után a dolog pszichológiai háttere kezdett érdekelni, végeredményben Max egy kísérlet terméke. Az emberkísérletek, gyerekkísérletek nem újkeletű dolgok, elég csak az ősnyelv megállapításátra tett kísérletekre gondolni. Egy ilyen történetet már Hérodotosz is följegyzett az i.e. VII. században uralkodó Pszammetikosz fáraóról. A másik, meglehetősen drasztikus kísérlet II. Frigyes nevéhez fűződik a XIII. században, ott a gyerekek a testi érintést is nélkülözték. Meg is halt mind a kettő.
Hosszan lehetne folytatni a sort, de ebből már látszik, hogy engem az kezdett egy idő után a könyv olvastán érdekelni, milyen elidegenítési eszközöket alkalmaztak a Lebensborn program során. A legtöbb gyereket örökbe adták, így bár nem a saját családjukban, de szülőkkel, testvérekkel nőttek fel, ami nyilván jótékonyan befolyásolta a kísérleti alanyok emocionális fejlődését.
Józan gondolkodású embernek egészen abszurd a közeg: Lebensborn központok. A náci ideológia megtestesítésének laborjai, a minden paraméterében kiváló, életerős, felsőbbrendű, és lehetőség szerint elvhű egyedeket sorozatban létrehozó, már-már kitermelő központjai. Abszurd, ez mégis maga volt a történelmi valóság. (Bevallom, én soha ezelőtt nem hallottam ezekről az intézetekről.) A tervezett coitusokból származó gyerekek tervszerű szülése, külső jegyeik alapján történő kiválasztása után a szülőanyától való elszakítás és válogatott családokhoz való örökbeadása már-már a rendszerszintűvé emelt elmebetegség kategóriáját súrolja, mégis tanúi lehetünk annak, hogy amennyiben (és itt igen) egy ideológiába vetett hit igazolja, megvalósul, működik, mert emberek megvalósítják és működtetik.
Az író zseniális eszköze itt kér teret, és érteti meg az értetlenkedő olvasóval a náci ideológia sine qua nonját: a narrátor ugyanis maga a létrejött új egyed, a kicsi magzat, a sejtjeibe, testébe és a gondolataiba oltott teljes náci világképpel, önmaga és “fajtársai” felsőbbrendűségébe vetett bizonyossággal. A narrátor számára teljesen magától értetődő felsőbbrendűsége, az rendszer helyessége és kizárólagossága, a náci mítosz számára a valóság, fogantatásának alfája és omegája, a törvényszerűség, amely őt létrehozta és az élete értelmét adta. És az olvasó kezdi megérteni az érthetetlent: aki egy elvben hisz (még ha az minden emberség és emberiesség ellenes is), számára az az origo a természetesség és a helyes út. A megértés alatt pedig nem az elfogadást, hanem a tények meg-értését értem: amikor felfogjuk a felfoghatatlant, és egy pillanatra bele tudunk helyezkedni a másik nézőpontjába. Nos, a regényt olvasva belekényszerülünk ebbe a ráerőszakolt, embertelen, érzelemmentes és kegyetlen ideológiai nézőpontba, és innét kényszerülünk szemlélni a történéseket.
Az irodalmi alkotásokban általában az olvasó azonosul bizonyos szereplőkkel, ebben az esetben azonban ez a „bevett” szereposztás kényszerűséghez, zavarhoz, frusztrációhoz vezet: az olvasó zsigerből azonosulna a főhőssel, de nyilvánvalóan képtelen rá annak beteges, és egyre betegebbé váló lelkivilága és gondolatai miatt. Még ijesztőbbé teszi az olvasó helyzetét az, hogy a főhős a kezdetben csupán egy kicsi csíra, magzat, formálódóban lévő emberi lény, akinek lételeme a határozott, biztos, megdönthetetlen hit a helyesben, a kizárólagosban, önmaga kiválóságában, és a gyengébb pusztulásának, irtásának, lealázásának természetességében, nem pedig a dédelgetésre, szeretetre, elfogadásra és függésre vágyás.
Max, azaz Konrád von Kebnersol kivételes, ő a Heimben maradhat, nincs tényleges családja, nyelvileg/stilárisan is igyekszik leválasztani magát az anyjáról. Hogy ez mennyire elfojtás, mi sem mutatja jobban, mint az idők során egyre többször előforduló pszichés hasmenés. Nem bírja megemészteni az elválásokat, hiába próbálja meg leszarni(fosni) őket, a körülötte élő személyekkel együtt. Valójában azzal, hogy a Heimben marad (direkt butának tetteti magát) az állandóságot biztosítja saját magának. Olyan, mint egy macska, a helyhez és nem a személyhez kötődik. Legalábbis ezt próbálja elhitetni az olvasóval.
Az első, nagyon is fontos kérdés itt merül fel: vajon mennyi a különbség azok megrengethetetlennek hitt ideológiai elkötelezettsége között, akik beleszületnek egy ideológiával, vallással, nézetekkel átitatott családba, és az “anyatejjel szívják magukba” szüleik meggyőződését és gondolatrendszerét, és Max között, akibe „szülője”, az író nem az öntudatra ébredés korára, hanem a magzati korra datálta a teljes ideológiával való azonosulást? Vajon mi tesz jóvá vagy rosszá, mitől értjük helyesen vagy helytelenül a világot, és vajon tudatában lehetünk-e valaha az abszolút jónak, vagy ráébredhetünk-e valaha arra, hogy a helyesnek vélt gondolati sémáink gonoszak, elhibázottak, hamisak, embertelenek? És ha igen, mekkora árat fizetünk ezért?
Jobban mögé nézve a dolgoknak, Max két autokratikus, pszichopata nevelőszülő gyereke. Ebner doktor tekinthető az apjának, Lukas színre lépéséig, sőt utána is egy jó darabig, neki akar megfelelni Max. Mindent végrehajt, amit kér tőle, lesi a doktor gondolatait is. Az igazi anyja helyett Josefa gondozza, Max megjegyzi, később a Braune Schwesterekkel összehasonlítva, hogy milyen jó dolga is volt Steinhörigben.
A regény szépen végigköveti a fejlődéspszichológia által is ismert állomásokat, kinyitja a világot Max számára, Lengyelországba megy. Majd Bibianával dolgozik, akin keresztül egyfajta anyai szeretet ismer meg. Max nem látja, de a nő nyilvánvalóan a Maxra projektált felelősségérzet miatt végzi sokáig ezt a munkát, amikor azonban Bibiana ráébred, hogy Max nem „felel meg”, inkább meghal. Ekkor fordul Max vissza Ebner felé, s hajtja végre a doktor gondolatait is.
Max semmivel sem kegyetlenebb, mint más autokrata stílusban nevelt gyerekek. Sőt, rá még nyilvánvalóan és érezhetően büszkék is a teljesítményéért. Megéri neki megfelelni, hiszen eléri, hogy a „szülők” kivételezzenek vele. (Jozefa, Ebner)
Max útját nem kísérhetjük végig, a regény a fiatal felnőttkora előtt számára tragikus, de mind az olvasó, mind pedig Max számára reményteli véget ér. De végigszenvedhetjük vele együtt, ahogyan a teljes igazság birtokában lévőnek híve magát válogatott gonoszságokat művel, megfosztják az emberi lélek bölcsőjétől, az akár egész életre fogódzót adó szeretetteljes, boldog gyermekkortól, a családtól, az anyától, és mégis megadatik neki a szeretet. A nagybetűs szeretet érzése, amit egy nálánál idősebb, a testvért, apát, családot egyszerre megtestesítő, erős akaratú, gyönyörű, kiforrott egyéniségű, fiatal férfi képében lép be az életébe. Aki történetesen zsidó.
Már a lengyel gyerekek közt elkezd vágyni a vele egykorúakkal való társaságra, de Lukas megjelenéséig, a kora és az Ödipusz-komplexus miatt még nem képes leválni a doktorról. Lukas pont jó ütemben érkezik, ami egy regénytől nem igazán meglepő.
Egyrészt az életkorból adódó lélektani lépcső miatt nem árulja el Max, hogy Lukas lengyel és zsidó, pedig a régebbi gyerekeket gond nélkül besúgta.
Teljesen egyértelműen vizionálni tudom, hogy a regényről a következő években házi dolgozatok, értekezések, disszertációk születnek majd, és hogy többségük a Max – Lukas (a barát) tengelyre építkezik majd. De őszintén remélem, hogy egyszer valaki majd megírja a főhős fejlődéstörténetét a nőkkel való kapcsolata mentén, merthogy ez egy elsőre finoman megbúvó, mégis hallatlanul fontos szála a történetnek. Szülőanyja, hideg-rideg nevelői, az őt elrabló szökevény (Max csak így nevezi később: „a fogoly-kurva-aki-egy-zsidóval-párosodott”), a „barna nővérek”, a spicli Bibiana, aki életéért cserébe Max-szal karöltve germán kinézetű gyermekeket térképez fel, hogy aztán azokat elszakíthassák a szüleiktől, és német átnevelő táborokba hurcolják őket. A lány, aki nőiségével eléri, hogy Lukas eltávolodjon tőle, s végül ismét szülőanyja, akivel való találkozása összegzi, hogyan tud egy eszmerendszer, egy ideológia totális szociopatát nevelni egy egyénből, ha a legfontosabb időszakban tudatosan és szándékosan megfosztja az anyai, apai, szülői szeretettől és gondoskodástól.
A másik magyarázat a regényben előkerülő nő és anyaképekben rejlik. A halványan emlékekben élő szülőanya képéhez hozzátársul a zsidó nőé, aki a saját gyereke helyett rabolta el a csecsemőt és meghalt miatta, érte. Jozefa a maga torz módján szereti Maxot. A Braune Schwestereknek csak nyűg, de ott vannak helyettük a poznani kurvák, akik kényeztetik a kisfiút. A játék részben természetes anyai ösztön, részben a katonákkal való játszma része. Max közösséget érez velük, több szinten is: végülis az anyja is kurva volt, mondja. És igaza van. Mindannyian valamifél célból bocsátják áruba magukat. Mindannyiukban a kötődési vágy, a valahová való tartozás munkál. Egy torz, őrült világban az állandóság, a biztonság keresése.
Ezért fog ragaszkodni Max Lukashoz. Védelem, erő, biztonság lehetősége. Egy, az „apaihoz” hasonló távoli, de állandó és óvó figyelem. Könnyű lenne úgy definiálni Lukast, hogy az árja kinézetű, lengyel zsidó fiú. Könnyű lenne besétálni a felkínált csapdába, hogy csak azért ment Maxszal, hogy bosszút álljon a németeken.
Amikor azt mondom, el kell olvasni, azt is gondolom,hogy csak jól megfontolt alapon, és erősen felvértezett szívvel fogjon neki az olvasó. Igazából, amit elsősorban talál a könyvben, az, ha lecsupaszítjuk: színtiszta borzalom. Az egész atmoszféra, a történet, a sorsok, a korszak, és amit hihetetlenül jól megragadott belőle. Részemről – azaz teljesen szubjektív megjegyzés következik – átszenvedtem magam rajta, és talán ez első könyv, amire azt mondom, hogy nagy árat fizettem a tanulságáért. Jó könyv, de borzalmas nyomot hagyott, hetekig tartott kijönnöm az alaphangulatából. És talán sosem fogok tudni megbékélni azzal a lappangó, riasztó gondolattal, hogy mennyire könnyen rémálommá fordulhat a világ, amiben élünk.
A Maxnak sok olvasata van. Számomra a leghosszabb olvasás közbeni megakadást ez a három mondat okozta:
„Az anyám nem olyan nő volt, mint a többi. (…) Szép volt, okos és szabad. Dohányzott, sminkelte magát. Egyetemre járt, folyékonyan beszélt franciául, németül.” (Lukas, 258.p.)
Ezen a ponton olyannyira megakadtam, hogy percekig ültem a ház előtt a küszöbön. Hogy mégis mi ez?! Hogy most Lukas anyját állítja szembe az összes többi nőalakkal a könyvben? Eltartott egy darabig míg rádöbbentem, hogy a beszélő, Lukas, is csak egy kisfiú, az ő szemével látjuk az anyját, meg a többi nőt.
Azért akadtam fenn ezen, mert a könyvben szereplő összes nő, kivétel nélkül erős. Nemcsak Lukas anyja. Bibiána is, és Max anyja is. Erőszakot szenvednek el egy férfiak uralta társadalomban, egy férfiak által kirobbantott háborúban. Gyermekeket hordanak ki és szülnek meg, nevelnek vagy szakítódnak el tőlük, élnek vagy halnak értük.
Ők azok, akik a II. világháború (és minden más háború) után újjáépítenek. Mindent. Nem is tehetnek mást, hiszen a férfiak nagy hányada elpusztult vagy hadifogságba esett.
A könyv (fő)szereplői valójában a nők. Mellettük a férfiak hőzöngő mitugrászok. Ide pedig, – ha már megadatik nekem az utószó lehetősége – idekívánkozik, még egyszer a regény műfajmeghatározása: a Max történelmi regény.
Szerkesztem egybe Kata szövegét, az én augusztusban írt szövegemmel, meg sem döbbenve azon, hogy bár következetesen nem beszéltünk a regényről, nem látta, mit írtam, mégis változtatások nélkül egymásba illeszthető a véleményünk.
Engem azonban nem rázott meg a Max.
Egyrészt régóta tudom:
” Vannak olyan háborús árulások, amelyek gyermetegek a békebeli árulásainkhoz képest.” (M. Ondaatje)
Másrészt a Max az erős nők regénye. És egy kisfiúé, aki fejlődik, alakul, gondolkodó emberré érik. Egy kisfiúé, aki nem elégszik meg azzal, hogy szépen engedelmeskedik, de kérdezni kezd.
És amíg erős nők vannak a világon, és kérdezni tudó, gondolkodni kezdő, merő kisfiúk és kislányok, addig ugyan mi baj lehet?!
(Midőn ezt írtam tiszta volt az augusztusi ég, most tél van, csend és hó. És lehet, hogy nem is érvényes az optimizmusom.)
Sarah Cohen-Scali: Max
Kolibri Kiadó, 2015
Fordító: Tótfalusi Ágnes
Könyvmutatványosok 