A recenzió a STUBE-hez beadott szemeszterdolgozataim egyikének fordítása és kiegészítése. Az eredeti szöveget a szerzői oldalamon találjátok.
A többszörösen kitüntetett, immár negyedik kiadásnál tartó könyv eladási statisztikájához én is hozzájárultam, a lányom iskolájában Janisch által egyedire dedikált példány van belőle. Kedvelem a szerzőt, ideálisan keveredik benne a profi a kíváncsival, a hétköznapiság az extravaganciával, a kísérletező és megújító kedv a tapasztalattal.
Az, hogy egy kevés szöveggel dolgozó, profi képvilágú képeskönyv miként foglalkoztatja a gyerekeket, hogy egy hozzáértőnek milyen lehetőségei vannak a vizuális nevelésre Magyarországon még nem került be a köztudatba. A gyerekek észlelése összetett, nem tartanak szünetet, minden pillanatban figyelnek (a hátsójukon is van fülük) és azonnal kiértékelnek mindent. „A gyerek és kép találkozásakor a gyerek rögtön szerepben van, mint egy képregényben. Minél elvontabb az ábrázolás, annál több szemlélő tud azonosulni az ábrázoltakkal.“ (Mit Bilderbüchern wächst man besser, Thienemann, 2009)
Ez a megállapítás különösen érvényes a többrétegű könyvekre, így A hídra is. A 2011-es osztrák Év Gyerekkönyve ajánlólistájának darabja, régi történet, egy fabula, modern formában elmesélve.
A művészi, a vizuális ábrázolás a módszer, hogy egy régi mítoszt közel hozzunk a mai olvasókhoz. „A folyó sok történetet tud. A nagy híd történetét is ismeri…“ — kezdődik az oldalpárokon, A4-es fekvő formátumban megjelent kötet.
A történet egyszerű, a medve és az óriás találkozik a szűk, egyszemélyes lengőhíd közepén, mindkettő a túloldalra akar átjutni. Visszafordulni egyikük sem akar, egyformán erősek.
Tegnapelőtt a 3-5 évesekkel foglalkoztunk a könyvvel, a nagy, fa építőkockákból létrehoztam a hidat. Anélkül, hogy eljutottunk volna a könyvbeli megoldásig, rájöttek ők is.
A színvilág inkább hideg, az első oldalpár lilával színezett, ami itt a távolítás eszköze. Azok a tárgyak, amelyek a bal oldalon az anyukájával álló gyerekhez tartoznak viszont meleg színűek, narancs vödör, piros labda és hajó. Anya és gyerek fogják egymás kezét, a védelmet, összetartozást szimbolizálják. Mesélő és hallgató együtt lép a történetbe. Léghajó száll a bal oldalon a képbe, később (a varjúval együtt) a hallgató, szemlélő perspektívájának helyét mutatják. A kép jobb oldalán a távolban már látszik a híd és a felé közelítő két főszereplő. A szélmalom kerekeit szinte lassú fordulásban látjuk. A hegyek a képen kavicsformát öltenek, Helga Bansch kollázsában különböző mintájú és textúrájú papírokat használ, régi térképet, kínai, arabírású papírokat, kockás és sima füzetlapot. Alul a vízben a nagy (anya)hal mellett ott úszik a kisebb, tükrözve a kép másik oldalán álló anya-gyerek alakpárt.
A következő lappáron ráközelítünk a hőseinkre, világosan látszanak. A léghajó fennakad a szélmalmon. Aztán perspektívát vált, fentről látható a medve és az óriás találkozása, a varjú feje pirossal színeződik, a medve mögött is piros a palló. Veszélyt, feszültséget jelez a kép.
Újabb oldalpár, ezúttal azonban Bansch tökéletesen kihasználja a lap adta keretet, először a medvét látjuk a bal oldalon, hiszen a hídnak ezen az oldalán áll és mérges. A jobb oldalon kisebb pillanatképeken az óriás reakciója. A következő oldalpáron fordul a kocka illetve a szereplők, az óriás nagyban, a medve reakciója pillanatképeken. Majd a lábakat látjuk, ahogy a varjú figyeli őket, túl keskeny a palló, nincs mód sem elhaladni egymás mellett.
Egyikük sem akar visszafordulni, latolgatják a lehetőségeiket. Ez az a képpár, ahol ismét a szövegé a főszerep, ott, ahol az illusztrátornak kevesebb az eszköze.
Végül az óriás találja meg a megoldást. A medve vállára teszi a kezét: „Én tartalak téged, te tartasz engem.“ És táncolnak a fázisképeken. Az első érintés feszültsége után az arcukon elömlik a nyugalom, a szoros ölelésből már nevetnek is egymásra. Végül teljes a helycsere, elbúcsúznak és útjukra indulnak.
A utolsó oldalpár a nyitókép ismétlésének tűnhet, ugyanaz a folyó, ugyanabból a perspektívából, de már esteledik, a csónakokat kikötötték, a léghajó kifelé repül a jobb oldalon a képből. A halász hazafelé megy, talán az anya és gyermeke nyomában, a vízben sincs már senki. Ugyancsak a jobb oldalon, a folyó innenső partján egy lovagot látunk, mellette szamáron a fegyverhordozóját. A képről eltűnt a lila árnyalat, béke van és talán egy új történet kezdete. A medve és óriás után a szélmalomé a folyó túlsó partján…
A narancsszínű labda talán épp Don Quijotéhoz és Sancho Panzához úszik. „A folyó sok történetet tud.“
A könyvbeli folytonos perspektívaváltásokat, a feszültségkeltés és –oldás eszközeként használva nagyon szeretem, különösen az arckifejezéseken tükröződő, remekül ábrázolt érzelmeket. A hősök lehetőséget adnak a gyerekeknek, a szerepbe lépésre. Mindkét főszereplő erős, hatalmas. Megvan az erejük és a lehetőségük erővel, agresszióval győzni. Mérgesek, a haragjuk helytálló, jogos, mégis megtalálják a legjobb megoldást: a kooperációt.
A könyv nagy erőssége az érzelmek ábrázolása, megengedése. Teret ad, kimondhatóvá tesz erőszakos megoldási lehetőségeket is. A gondolkodási folyamatot mutatja be, a változást a rutinmegoldástól a helyes útig.
Szeretem, ahogy Helga Bansch az oldalak tagolásával játszik, ahogy kihasználja a lehetőségeket, ahogy a színekkel erősít rá vagy épp vesz el a konfliktushelyzeteknél, ahogy a múlt meleg színekkel telített, élettel töltött, jelenné varázsolt. Az európai kultúrkör olvasási irányában, azaz balról jobbra haladunk a múltba. A történet azonban a jobb oldalon kezdődik, hiszen a jobb agyféltekénk felelős a kreativitásért és a fantáziáért, és egyébként is automatikusan mindig jobbra nézünk először.
All Age irodalom mindenképpen.
Heinz Janisch – Helga Bansch
Die Brücke
Jungbrunnen, 2011
Könyvmutatványosok 