tc3b3thkrisztina_a-lc3a1ny-aki-nem-bor200Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című kötete megrendítően gyönyörű mese a teljesség megtalálásáról. Három rövidebb, egymással összefüggő meséből szövődik össze a főszereplő lány története, amiben úgy mutatkozik meg a mindenség, mint ahogy egy vízcseppben maga a tenger. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek című mesékben egyaránt megtalálható a születés-, az elhagyás-, az örökbefogadás-, az egymásra találás- és az önazonosság meglelésének története. Az eredetmítoszokból és a cigány népmesék gazdag szimbólumrendszeréből táplálkozva egy letisztult meseként bontakozik ki A lány, aki nem beszélt, aminek központi gondolata az, hogy a szeretet által a hiány hogyan fordulhat át teljességgé.

A teknő című mesében két egymástól teljesen eltérő élettapasztalat és tudás mutatkozik meg az erdőben gyökereken, bogyókon és gombákon élő cigány asszonyon és emberén keresztül illetve a velük párhuzamosan megjelenő faluban élő emberek ábrázolása révén. Első benyomásként felmerülhet, hogy a nincstelen, sáros, sovány, erdőben vándorló, olykor a faluból csirkét lopó cigány asszonyról és emberéről körvonalazódó kép a már kialakult és köztudatba ivódott sztereotípiákat mélyíti tovább. Azonban Tóth Krisztina kötete épphogy az általánosításokon lép túl. A mese széles eszköztárával magát az embert mutatja meg közelről, ha kell, pőrén és minimális díszletek között, máskor pedig gazdag szimbólumrendszerrel ábrázolva nyújt betekintést a szereplők érzelmeinek, hiedelemvilágának valamint történetének összetett és sokszínű miliőjébe.

A szerző finom érzékkel jeleníti meg az erdőn magában, mindenkitől külön élő emberpár mindennapjaiban a hiányt, amit részben mégis ellensúlyoz a tudásuk, ami a zord körülmények között is életben tartja őket. Aprólékosan ismerik az erdőt, az ehető és nem fogyasztható növényeket, a gyógyfüveket, a fortélyokat, hogy hogyan rejtőzhetnek el a hideg elől télen. Azonban saját testük jelzései és történései előtt már tanácstalanok. A közösségből kiszakítottságuk az áthagyományozódó tudásanyag hiányára is utal, a szülővé válás folyamatának vagy egy gyermek érkezésének akár közvetett módon való megtapasztalásának emlékképei is mintha hiányoznának. Talán ezért nem tudnak végül gondoskodni egyik gyerekükről sem a három közül.

Elsőnek egy tollas bagolyfiókájuk születik, következő ősszel egy kék szem. De nem tudnak velük mit kezdeni, így az elsőt szabadon engedik, a másodikat elássák, amiből egy kék vizű erdei forrás keletkezik enyhítve az arra járók szomjúságát. Az erdei asszony mindkettőt szépségesnek látja, s bár sajnálja őket, mégis enged az emberének, hiszen mit is kezdhetnének velük, ha azok nem tudnak sem gödröt ásni, sem tűzet gyújtani. A harmadikat viszont nem nézi meg, ne kelljen újból csalódnia: egy hasadt teknőre guggolva szüli meg, és azzal le is fedi újszülöttjét mielőtt továbbállna, így nem tudhatja, hogy egy gyönyörűséges kislányt hozott a világra.

Szűkszavú, szikár emberekként jelennek meg előttünk, akiken a fák kérgéhez hasonlóan hagyja barázdáit az idő. Történetük már-már balladába illő letisztult nyelvezeten és fordulatokon keresztül körvonalazódik, tragikus sorsábrázolásukat viszont a több helyen felbukkanó népi humor bölcsességeit idéző mondatok nem csak enyhítik, hanem egyben gazdagítják is.

Kiváló példa lehet erre az erdei emberek párbeszéde, amikor meglátják másodszülöttjüket:

„– Se nekem, se az öregapámnak nem volt kék szeme. De a tiedé is fekete, mint az ördög seggének az olajos lyuka – tette hozzá elgondolkodva. – Hát akkor hogy a retkes nyavalyába került ez a kék szem a te hasadba?

– Bizonyosan lenyeltem – felelte az asszony.

– Még jó, hogy kijött – folytatta az ember. – Ássuk el gyorsan, nehogy utánunk jöjjön, és megint lenyeljed!”

E két ember kölcsönös egymásrautaltságát olykor szintén iróniával és humorral ábrázolja Tóth Krisztina meséje: „Mentek, mentek az úton, a has meg csak puffadt, mintha a szél dagasztaná. – Ne haljál meg – mondta az ember –, mert nagyon megverlek!

Az asszony nem szerette volna, ha az ember megveri, ezért megígérte, hogy nem hal meg. Gyalogolt tovább.”

A kötet másik fontos pillérét a falubeli család felbukkanása adja, akik teljesen ellentétei az erdei embereknek. A kiegyensúlyozott, szeretetteli, harmonikus családot testesítik meg, megidézve milyen is egy igazi biztonságot adó család otthona.

Az erdei emberek sorsa a kislányuk révén kapcsolódik össze a faluból való család életével, akik rátalálnak és felnevelik a gyermeküket. A szerző finom érzékkel árnyalva ábrázolja nemcsak e két pár/család közötti másságot, hanem a nemző szülők és a kislányt örökbefogadó szülők sorsának elválaszthatatlan összefonódását is: „Nézték őket a csillagok, és sütöttek le mindannyiukra egyforma ragyogással, tudva, hogy minden jól van, mert az emberi sorsok rajzolata épp úgy köti össze egymással a földi lelkeket, mint a csillagokat a láthatatlan égi ösvények.”

Egy elgondolkodtató és fordulatokban gazdag történeten keresztül mutatkozik meg a családo(ka)t összetartó szeretet ereje. A lány, aki nem beszélt különlegességét növeli, hogy egy bő évtized eltelte után újraláthatjuk az elhagyott/megtalált gyereket már kamasz lányként, majd pedig fiatal felnőtt nőként. Így nem csak az elhagyása, illetve a megtalálása válik központi témává, hanem az önazonosságának és a világban, családban való helyének a meglelése is. Az emlékező forrás és Az erdei emberek című mesékben ezt az utat járja be a lány a testvérei segítségével. Az előbbiben saját eredetének, múltjának megismerésével és az emlékezés képességének visszanyerésével talál rá a szavakra és az emberi beszédre. Így már nem csak az erdőből hozott, állatok nyelvén tud érintkezni szüleivel, bátyjával és a falubeliekkel, hanem az emberek nyelvén is.

A lány aki.. 3.tif

Tóth Krisztina meséjében e kulcsmozzanat szintén a teljesség jegyében megy végbe, hiszen a kék vizű forrásnak köszönhetően a főszereplő lány mellett a környezete is rátalál az emlékeire: „Ahol kilöttyentette, mindenütt emlékezni kezdett a föld. Emlékezett a talpakra, amelyek átmentek rajta, emlékezett a szekerekre, a vonuló, kövér felhőkre, a csapkodó záporokra, a döfködő villámokra, és emlékezett a hó gyengéd simogatására is.” A hazavitt forrásvíznek köszönhetően pedig a lány családja is újra feleleveníti az első pillanattól kezdve az összes együtt töltött napjukat. A víz gazdag szimbólumrendszerén keresztül a természet és az emberi világ szorosan összefonódik. Az ősrégi mítoszokat idézi e jelenet – amikor a világ teremtményei megtalálják a helyüket – előkészítve a kötet harmadik, egyben lezáró meséjének a történéseit, melyben az elhagyott lány megleli szülőanyját és nemzőapját.

Roppant fontos kérdéseket vet fel ez a találkozás, hiszen a főszereplő lány nemzőszüleihez és a nevelő szüleihez való tartozása egyaránt megkérdőjelezhetetlen. Fel sem merül a közöttük való választás dilemmája, az életét köszönheti mindkettőjüknek, csak másként: egyik szülője világra hozta, másik rátalált és felnevelte. Tóth Krisztina meséjében ez a találkozás az ismeretlentől való félelem felszámolásával, a másság elfogadásával és a megbocsájtás révén jöhet létre. Tulajdonképpen a gyerekek mutatnak példát a szüleiknek: az erdei testvérek, a bagoly és a kék vizű forrás segítik lánytestvérüket, hogy rátalálhassanak az emberek és megmenthessék az életét, és ők azok, akik visszavezetik a lányt a gyökereihez, megtanítják emlékezni és megtalálni a nemzőszüleit. Másik oldalról a lány fogadott testvérbátyja ugyancsak kulcsszemély, hiszen ő az, aki megtalálja a lányt az erdőben, aki nem akarja elhinni, hogy a hasadt teknő sírdombot rejt (ez is szimbolikus), és ő az, aki biztos támaszként a lánnyal tart később is az erdei útja során. A testvéri szeretet kapcsolja össze mindnyájukat egy családdá, azzal ahogy a testvérek megteremtik az egységet és a harmóniát az édes és fogadott testvérek között, de a természet és az ember között is.

Makhult Gabriella linómetszeteinek lenyomatai ugyancsak ezt a harmóniát tükrözik, egy igen gazdag, részletekbe menő és pezsgő képi világon keresztül mesélik el az elhagyott/megtalált lány történetét. Izgalmas a kötet szövegtestének és a képeknek a tagolása, ahogy a számozatlan oldalpárok alján (a középső mese esetében oldalt), mint egy különleges diafilm kockáin a szöveg mellett peregnek a képek. Ezt a kiszámítható tagoltságot viszont megtöri a kezdő és záró oldalpár képe: az első oldalon egy kék szem, mint egy hullámhegy taraja emelkedik a képek fölé átlépve a szövegtest terébe. A záró képen látható testvérpár sziluettje szintén kiemelkedik a képek közül a kötet záró sorai felé, miközben a lány és a fiú visszafele tekintenek a kötet belseje irányába. Az illusztrációk így nem csak követik és együtt mozognak a szöveggel, hanem mintegy körbe is ölelik azt. Ugyanakkor e gesztus is a kötet egyik központi kérdésére tereli a figyelmet, azaz a látás és tisztánlátás fontosságára, ahogy a zöldes-kékes árnyalatokban tündöklő szem és a hasonló árnyalatokban ábrázolt visszanéző fiatalok alakja körbeveszi a szöveget. Tóth Krisztina meséjének letisztult nyelvezetét és sűrű, fordulatokban gazdag történetvezetését az illusztrációk sűrített narrációjában, kontrasztos színválasztásában is végigkövethetjük, akárcsak abban, ahogy a népi humor és irónia szintén kiemelt helyet kap a képeken. Egyszerre jellemzi a képeket a lágy, egymásba simuló formák ábrázolása, olykor pedig a szikár, akár groteszkbe hajló alakok megjelenítése.

A lány, aki nem beszélt nemcsak Tóth Krisztina igen változatos témájú gyerekkönyveinek különleges színfoltja, hiszen Makhult Gabriella illusztrációival együtt a kortárs magyar gyerekirodalom egyik kihagyhatatlan kötete. Egy ízig-vérig mai történet, ami a népmesék örök frissességével felvértezve szólítja meg olvasóit. Különösen ajánlott családok számára közös olvasásra, hiszen a közösen átélt élménnyel együtt remek kiindulópontot adhat további beszélgetésekhez az összetartozásról és önmagunk megtalálásáról

Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt. Móra, Budapest, 2015.

Reklámok