kokeny_kataNem titkolom, hogy családilag Otfried Preußler rajongók vagyunk. A szerelem a Torzonborz-trilógiával kezdődött, majd A kis boszorka és A kis szellem kalandjaival erősödött meg, és tart töretlenül. Ezért is csaptunk le azonnal a Kolibri új (2018-as) Preußler-kötetére. Valahogy mindenki (a 4, a 8, a 10 és a 41 éves is) tudta, hogy nem fogunk csalódni. Így is lett.

Pedig, ahogy a kötetet kézbe vettük, azonnal szembeötlött, hogy ez a könyv egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Mire pedig letettük, azt is tudtuk, hogy a más nem jobb, nem rosszabb, csak más, minden hozadékával és tanulságával együtt.

Az első, és leginkább szembeötlő különbség az illusztráció eltérése volt. A korábbi kötetekkel ellentétben ezt a könyvet Anette Swoboda illusztrálta, nyilvánvalóan más stílusban és képi világgal megjelenítve, mint a korábbi Torzonborz-köteteket és A kis szellemet jegyző F.J. Tripp. (Érdekes módon a különbség a Kis boszorka esetében a gyerekeknek nem volt ennyire feltűnő, azt ugyanis Winnie Gebhardt illusztrálta). Az eltérést egyrészt nyilván az illusztrátor stílusjegyeiből fakad, vagy esetleg abból, hogy egészen más korosztályt képvisel, mint a korábbi illusztrátorok, illetve, hogy maga a szöveg pedig Preußler későbbi írásai közé tartozik (1980-as az eredeti kiadás). A képek meseszerűbbek, kevésbé realisztikusak, nem annyira cizelláltak, mint az előző kötetekben. De – és bevallom, e tekintetben én hordoztam magamban negatív előfeltételezést – a gyerekek dicsérték. Szerintük a képek aranyosak és viccesek, és be kellett látnom, hogy igazuk van. Ez a képi világ pontosan illeszkedik a szöveghez, ami aranyos, vicces, szépen megkomponált és mindenek felett: több szinten hordoz tanulságot. Nem szájbarágósan, inkább végiggondolósan.

Először is: ez a sztori kortalan. Míg a korábbi kötetek az igazán kicsi gyerekeknek nehezebben voltak befogadhatóak, ezt könnyen és jól értette a négyéves is, de magával ragadta a tízévest is. És bár van benne izgalom, és feldereng egy félelmetes lény (a Setenetter – Nádori Lídia újfent zseniális fordítása), a történetben nem kerül elő, mert – spoiler alert! – igazából nem létezik. Csak a szóbeszéd róla: hogy valahol van egy gonosz lény, akitől félni kell. Aki majdnem egészen olyan, mint mi, csak rossz szándékú és gonosz, és jobb lesz sose találkozni vele. (Ugye, áthallásos?)

Másodszor is, a főszereplő, Kökény, a kalapos manó, nagyon tudatosan kilép a saját komfort-zónájából. Ez – manó lévén – nem jelent többet annál, hogy a kötelező lekvárfőzés helyett egy erdei kirándulást választ, amiből persze kényszerű kaland, és a hazatalálás bonyolult útja következik. Ilyesformán ez egy izgalmas, erdei road-movie, ahol az izgalmat igazából a kaland, nem pedig a félelmetes ellenséggel való szembenézés, ármánykodás és katarzisos küzdelem adja.

Harmadszor – és ezt nagyon fontosnak tartom – a kalandok során megismert másik főszereplő, Bozont, a maga bohókás, vicces, leginkább gyermeki figurájával felmutatja a teljes önelfogadás képét: karaktere szelíden, fennhéjázás nélkül, a legtermészetesebb módon közvetíti az olvasónak: ez vagyok én, és vállalom. Kócos vagyok, nem szeretek fürödni, féltem tőled, amíg nem tudtam ki vagy, ebben ügyetlen vagyok, ebben ügyes… a részletek nem is számítanak, csak az üzenet, ami átjön a kis és nagy olvasóknak: tudom, ki vagyok, tudom, mi vagyok, tudom, mit tudok, és tudom, mit nem, elismerem a hiányosságaimat is, és el tudom fogadni. Könnyű leírni, nehéz e szerint élni, különösen nehéz kisgyermekként, kiskamaszként – amúgy kellő önismeret híján akármikor is -, és különösen nehéz manapság, a megfelelési kényszerek és nagyon erősen ránk nehezedő társadalmi (iskolai, gyermekközösségek-beli) elvárások terhe alatt. És bizony ez a szöveg szépen enyhíti ezt a nyomást.

Hasonlóképpen tanulságos a két főszereplő közös kalandja, ami a kezdeti – pletykákon és mendemondákon alapuló, kívülről generált – félelem lebontása nélkül el sem kezdődhetett volna. Bizony, ez – ma különösen – a legfontosabb üzenete a könyvnek (és ezért is csodálatos belegondolni abba, hogy a szöveg 1980-as!!!), hogy az ellenségeskedés, a belénk táplált félelem megtörésének első lépcsője bennünk rejlik. Nem szabad elhinni minden mendemondát a rettenetes gonoszról, főleg, hogy az valaki más. És törekedni kell nyitott szívvel, érdeklődőn, befogadón megismerni a másikat, hiszen rejtett csodákra lelhetünk! Idővel megbízhatunk benne, és vállvetve kiverekedhetjük magunkat egy kemény helyzetből. Elismerhetjük, hogy ha valamiben jobb nálunk, és rászorulunk a segítségére. Megszerethetjük. Barátokká lehetünk, hogy aztán megoszthassuk vele nemcsak a kenyerünket, de az otthonunkat is. Mi ez, ha nem a legnagyobb kaland? Nem a félelmetes, arctalan, tán soha nem is létező ellenséget kell félni és gyűlölni, hanem magunkkal szembenézni, és emberségesnek lenni minden körülmények között. Még ha manók és koboldok is „vagyunk” történetesen.

És, bár ez a könyv, első ránézésre csak egy aranyos mesekönyv Kökényről, a kalapos manóról, aki lekvárfőzés helyett kirándulni indult, mindezekről a fontos dolgokról is szól: az előítéletek levetkőzéséről, a porhintésen alapuló félelem megtöréséről, önmagunk elfogadásáról, a gyengeségeink vállalásáról, a másikra támaszkodásról, az elfogadásról, a befogadásról. És a kockás abroszra tett manókenyérre kent szederlekvárról, ami pontosan ugyanilyen fontos. Ezért írtam, hogy all inclusive.

 

 

 

 

Reklámok