Képtalálat a következőre: „Farkas Róbert: Első könyvem a téridőről”Már az elsőnek is nagyon örültünk, és rajongtunk érte. A másodikat is szerettük, és alig vártuk a folytatását.

És bizony itt van a harmadik rész is, képtelenség nem rajongani érte, nemhogy ráunni! Mindenek előtt: engem már az ajánlással megfogott a szerző, amikor is az édesanyjának ajánlotta a könyvet, akitől a mindig előrébb vivő makacsságot és kitartást örökölte – ilyen ajánlóval egy tudományos-ismeretterjesztő munkáért muszáj rajongani! Én én már látom is a lelki szemeim előtt, ahogyan a gyerekeim tudás- és élménytárába is beépül minden pillanat, ahogyan a könyvet olvassuk, és hogy
nemcsak a közös olvasás meghitt perceit, de az ismereteket is magukba szívják, raktározzák, hogy egyszer majd felnőttként valami hasonló módon emlékezzenek rám, mint a szerző a mamájára: hogy olyasfajta magot ültetett el benne, ami sokszorosan boldoggá és sikeressé tette felnőtt korára.
Nekem már ez – ha tetszik, az Univerzum szép összecsendülése – elegendő, hogy szeressem a könyvet. Meg az is, hogy az első oldalon feltűnik Arisztotelész, akiért szintén nagyon tudok lelkesedni. A gyerekek azonban – nyilvánvalóan – nem ezért szerették. Azért szerették, mert izgalmas volt. Mert érdekes volt. Mert jól felépített volt, mert érthető volt, és precíz, mégis gördülékenyen vezetett a történet szép egyenes vonalban előre. Okosan, választékosan és érthetően magyarázta a relativitás fogalmát, az egymáshoz relációjában értelmezhető kiindulópontokat, és itt körülbelül el is szabadult a táguló (?) univerzum, mert az egyenes vonalvezetésből kitekintve Arisztotelész után feltűnt Galilei, Einstein, a Planck-idő, az Apolló-küldetés, a múltból előtűntek a babilóniai matematikusok, és persze Tesla, Minkowski és Feynman. Mégis, a szöveg szerkesztettsége, strukturáltsága hibátlan maradt. Ennek az egyik bizonyítéka, hogy ahogyan én, és a kisebb gyermekeim teljes előképzettség nélkül magától értetődő módon tudtuk követni és befogadni a szöveget, úgy a nagyobbik gyermekem, aki önszorgalomból és teljesen autodidakta módon már sokszor olvasott hasonló tárgyú ismeretterjesztőket, minden oldal felolvasása után olyan gondolatokat fűzött a szöveghez, amik – rendre a következő oldalon! – megjelentek. És még a kis tudóspalántának is, aki előre tudta, mi fog következni két oldal múlva, adott rengeteg újat a szöveg.

Ez a szöveg tehát kétféle irányban izgalmas, és rendkívüli: egyrészt egyenes vonalban, lényegre törően visz előre az elhatározása mentén, és valóban értő és érthető módon szól a téridőről. Másrészt az ismeretek egymásból fakadó és egymást gerjesztő hullámait (hogy stílusos legyek) borzolgatja a fizika története szereplőinek citálásával: a könyv elolvasása után Galileitől Tesláig mindennek utána kellett nézni, napokig izzott a wikipedia, a youtube és a nasa.gov a google translattel szimultán.
Mindenképpen meg szeretnék emlékezni az illusztrációkról is, különösen azért, mert az előző kötetet ebből a szempontból kritikusan ítéltem meg. Nos, a téridőről szóló kötet kiszínesedett, kiteljesedett, ötletes volt, plasztikus, de nem veszítette el az alaphangulatot: a beszélgetve tanítás, a szülő- gyermek kapcsolat tükrözésének báját és meghittségét. Nagy öröm volt nemcsak olvasni, de nézegetni is a könyvet.

Úgy mondják, többféle tanár van: van, aki csak számon kér; van, aki átad; van, aki megértet; de az
igazán jó tanár ennél többet tud. És Farkas Róbert ilyen: nemcsak tanít, de inspirál is. Ez a könyve így
igazi tanítói mestermunka.

Farkas Róbert: Első könyvem a téridőről
Kolibri Kiadó, 2018

Reklámok