Képtalálat a következőre: „Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén”

Dunajcsik Mátyás első ifjúsági regényében, A Szemüveges Szirénben tájékozott idegenvezetőként kalauzol el bennünket Izland sejtelmes, titkokat rejtő világába. A Szemüveges Szirén nemcsak felejthetetlen olvasmányélményben részesíti az olvasóit, hanem igazi olvasókőként segít teljesen más perspektívá(k)ból szemlélni a saját életünket, kapcsolatainkat, gyökereinket és az előttünk álló feladatokat. A tízéves kortól ajánlott regény egy tizenkét éves kislány, Atlanta történetét meséli el, aki ezeregyszáztizenkét napja él kettesben az édesapjával az óceán közepén egy aprócska, Szelesszirt nevű sziget világítótornyában. Az apa és lánya szárazfölddel és egyáltalán a világgal való kapcsolatára egyszerre van hatással az óceánnak a szelek által legkülönfélébben borzolt hullámrengetege és a család egységének megtörése, azaz Atlanta édesanyjának három évvel korábban bekövetkezett halála és az azt követő mindent átható űr. Ez a szomorú esemény sodorja a megtört apát és kislányát önkéntes száműzetésbe e távoli kis szigetre, hiszen Atlanta édesapja már „nem tudna többé olyan földön élni, ahol egykor boldogok voltak Anyával”. (11.)

Megrendítő, ahogy egymás mellett, sok szempontból teljesen eltérő módon igyekeznek (túl)élni az anya elvesztése után. Tulajdonképpen ebből a különbségből táplálkozik és bontakozik ki fokozatosan a bonyodalom: Atlanta minden érzékszervével ösztönösen kapaszkodik az életbe, a legapróbb részletekre is figyelve keresi a rejtőző jeleket, olyan feladatokat keres magának, amik valahol mind visszaigazolják az édesanyjával és egyáltalán a szeretteivel való kapcsolatának megszakíthatatlanságát. Vele szemben az apát teljesen beteríti a gyász, csupán a kislánya léte ad erőt ahhoz, hogy megküzdjön a helyzettel. Talán nem is meglepő, hogy a nem túl sok feladatot adó világítótorony őri teendőinek ellátása mellett a többi világítótorony-őrrel telefonon keresztül vezetett sakkjátszmákba és sakkbajnokságba temetkezik. Az elmúlt években ez az egyetlen szórakozása és legaktívabb kapcsolódása a külvilághoz.

Atlantán és édesapján keresztül a gyász más-más formájával szembesülünk. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a főszereplő kislány nemcsak a saját veszteségével kénytelen megbirkózni, hiszen olykor már a felnőtteket is meghazudtoló módon végtelen megértéssel és türelemmel veszi körül az apját, osztozva az ő fájdalmában is. Egymásrautaltságuk és kapcsolatuk meghittsége az egymásról való kölcsönös gondoskodásukban teljesedik ki. Lesik, mivel tudnának úgy örömet szerezni a másiknak, hogy közben teret hagyjanak neki, tiszteletben tarthassák egymás érzéseit, érdeklődését, vágyait. Ezek jegyében készítik a finomabbnál finomabb süteményeket: az apa süti Atlanta szülinapi tortáját, de többször lepi meg lányát ribizlilekváros palacsintával is, Atlanta pedig gyakran készíti el az egyetlen női világítótorony-őrtől, Magdától rádión keresztül tanult citromos sütit, ami az ünnepnapok mellett a hétköznapjaikat édesíti. A rádiókapcsolaton keresztül zajló sakkjátszmákat Atlanta távolról figyeli, és édesapja sem zavarja meg őt az olykor akár naphosszat tartó horizontkémlelés közben. Mindennapjaikban szorosan összefonódik a múlt és a jelen, a folyosón és a szobák falain a régi családi fényképeken az édesanya arcképe mellett Szindbád dédapa, Dóra dédmama, Alvin nagypapa, szépséges Annabella nagymama és Leonard nagybácsi arcmása látható. A róluk fennmaradt családi anekdotákon és történeteken keresztül Atlanta és édesapja minden napjának természetes részvevői. A kislány tizenkettedik születésnapján az apa segítségével hangot kapnak és felköszöntik Atlantát, sőt, még koccintanak is az egészségére: „hogy ne érezzük olyan egyedül magunkat ezen a jeles ünnepen, Apa meglepetést készített nekem. Olyan volt mintha az egész család velünk lett volna”. (8-9.) Hiányuk megkérdőjelezhetetlen, de mégis az apa és lánya emlékezetének köszönhetően a holtak közelsége az életükről szóló legkülönfélébb meghitt, felejthetetlen vagy éppen vicces jeleneteken keresztül megmaradt, mintegy segítve és támogatva a kötet főszereplőit egy-egy nehezebb pillanatuk megélésében vagy döntéseik meghozatalában, erősítve egyúttal az összetartozás-tudatot. Ilyen értelemben Dunajcsik regénye a gyerekek számára egyfajta mintát mutathat a gyász feldolgozására is.

Dunajcsik kötetében az a fajta kiélezett érzékenység tapasztalható, amit valójában a gyász során is érezhetünk, felnagyítódnak a legapróbb részletek, az összefüggések új értelmezés(eke)t nyernek és kimerevednek szemünk előtt a szertefoszló pillanatok. Az idő múlása mintha megviccelne, egyszerre vesz körül a múlt és a jelen, egymásba/ra csúszva vagy akár egymással párhuzamosan megjelenítve. A borítóképen és az illusztrációkon szemüvegesként jelenik meg Atlanta, így elsőre azt is gondolhatnánk, hogy a cím őt jelöli, de az események kibontakozása közben derül ki, hogy a Szemüveges Szirén Szindbád dédpapa legendás, száz éve eltűnt hajójának a neve.

Többlettartalommal telítődik a cím, ugyanis szemüveget nemcsak Szindbád dédpapa hajójának névadója, az orrdíszként irányt mutató szirén és a regény főszereplője, Atlanta kap, hanem maga az olvasó is. E szemüvegen keresztül elevenedik meg előttünk Szelesszírt világítótornyának az építése és a sziget névadásának mozzanata. Lenyűgöző és egyben szimbolikus az avatás történésének felvillantása az idő kettősségére is rámutatva: a pillanat megragadásán keresztül a tünékenyre és az anyagban megőrződő örök időre: „A hely, ahová a névadó ünnepségen a falhoz vágott zöld pezsgősüveg becsapódott, még ma is tisztán látható, mert azt a részt csak az avatás előtt fél órával sikerült befejezni, és az apró szilánkok beleragadtak a friss vakolatba. Amikor rásüt a nap, a falnak az a része még a legnagyobb nyárban is úgy csillog, mint az ablak, ha télen ráfagy a lehelet.” (7.) Ugyanez a kettősség jellemzi Atlanta szülinapi köszöntését: azzal, ahogy egyszerre kapnak hangot a régmúlt és a jelen szereplői, amikor az ősök is felköszöntik Atlantát, képessé válva a múltból kiszólni a kislányhoz. Az anya képe viszont a hallgatást erősíti fel, az ő hangja utánozhatatlan marad, hiánya túlságosan fájdalmas és felfoghatatlan. „Egy nap egyszerűen csak sápadni kezdett, mint egy virág, ami víz nélkül maradt, és pár hónapon belül valahogyan kifakult a világból.” (11.) – az édesanya halálán keresztül az életben maradók tehetetlenségével és fájdalmával szembesülhetünk. Később azonban Szindbád dédpapának köszönhetően egy másik látószöggel is találkozunk az elmúlásról: „Látod, én is meghaltam, de Alvin nagyapádon és apádon keresztül benned mégis tovább élek – hiszen ki másnak lett volna bátorsága ilyen fiatalon, egyedül nekivágni az óceánnak, csak hogy hazajuttasson egy bajba került madárfiókát, ha nem Szindbád kapitány dédunokájának! De ahogy rád nézek, nemcsak a saját csillapíthatatlan kíváncsiságomat és bátorságomat látom benned, de Alvin nagyapád okosságát és Annabella nagymamád szépségét is.” (58.)

A több nézőpontot egyszerre megjelenítő regény központi motívuma a látható és láthatatlan határainak az újraértelmezése, illetve annak továbbgondolása, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megláthassuk a láthatatlant és meghallhassuk a hallhatatlant. A világítótorony és a szemüveg összetett motívumai mellett kulcsfontosságú Atlanta születésnapra kapott ajándéka, a Szindbád dédpapa távcsöve. A távcsőnek köszönhetően szélesedik ki a kislány látótere új dimenziókat nyitva számára. Az utazás pedig, amire elindul, sorsfordítóvá válik, hiszen általa találkozhatnak egymással a múlt és a jelen szereplői, ráadásul a fordulatokban és izgalmakban bővelkedő kalandos kihajózásnak köszönhetően mindnyájan megtalálják a maguk helyét. A látható és láthatatlan témát viszi tovább a szivárványsirály-motívum, hiszen csak teliholdkor látható e madarak kivételes színpompája. Atlanta ösztönösen ráérez a talált sirályfióka különlegességére. Saját édesanyjának hiánya mutatja meg számára, hogy hogyan mentheti meg a sok-sok veszély közepette a kismadarat. Szintén e dilemma kettősségét emeli a fókuszba a múltbeli legendás hajó legénységének váratlan felbukkanása, hogy száz év után mint egy összetartó szellemcsapat válnak újból láthatóvá.

Dunajcsik regénye nemcsak a látásunkat segíti, hanem az összes érzékszervünket célozza. „Minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre.” – olvashatjuk a regény egyik legfontosabb kulcsmondatát. (13.) A kijelentésben rejlő ellentmondás több értelmezési síkot nyit meg: egyrészt rámutat arra, hogy az elszigeteltségben a legkisebb részletek érzékelése is megváltozik és felnagyítódik a jelentőségük, másrészt eszünkbe juttathatja a mitológiai hagyomány olyan ismert alakjait is, mint a vak Teiresziász, aki a tisztán látását épp a fizikai látásának az elvesztésével nyerte el. A regény kiválóan ábrázolja a főszereplő kislánynak a világgal való kapcsolatán keresztül, hogy egy ilyen helyzetben sokkal kiélezettebben érzékeljük, tapasztaljuk meg a világot újabb és újabb összefüggésekre találva.

Tulajdonképpen az egész testet bevonja az olvasásba a hullámok morajlása és a dzsessz akkordjainak párhuzamos megszólaltatása révén. „Nem a füleddel hallod, hanem a talpadon keresztül kúszik fel a tested minden porcikájába, a tüdőd lebenyeiben érzed rezegni, a szemhéjadon, a hátadon égnek az ágaskodó szőrszálakon, mintha az egész óceán, a távoli partok, a hajó minden egyes deszkája és kötele is az ő hangszerük lenne. Te is.” (24.) A kislány állatokról és azok tulajdonságairól (róka, hangya, vágtázó, lajhár, hattyú és elefánt) nevezi el a szeleket az alapján, hogyan ringatják vagy éppen borzolják fel a hullámokat. Ugyanakkor további értelmezési síkokat nyit a hallgatóvá (is) váló olvasó előtt a regényt átitató dzsessz-párhuzam: a tengeri hullámzás osztályozásakor megszólalnak Miles Davis, Charlie Parker és Leonard Cohen ismert dalai, melyek a víz hangjával együtt járják át és ringatják el fokozatosan a testet. „Ma délután például határozottan Miles Davist játszott az óceán. Ez egy nyugis, teljesen barátságos, ugyanakkor folyamatosan mozgásban levő hullámzás, valahol félúton a játszótéri hintázás és egy szenvedélyes déltengeri tánc között, amelyet nem lehet sokáig nézni anélkül, hogy az ember egy kis csípőmozgással ne akarna csatlakozni a ritmusához.” (13.)

A Szemüveges Szirén az élet és halál kérdéseinek újragondolására készteti az olvasót, miközben üde humorral és pengeéles iróniával kifigurázza a klasszikus kísértet- és kalóztörténetek toposzait és hőseit, akik nem éppen szalonképes sérüléseik és fizikai hiányosságaik ellenére vicces, kedves és igen szerethető figurák (például a hínárhajó kapitány a szakállába rejtőző polippal, a félfülű és orratlan Filip, aki entomológus, vagy Bragi, aki a hajó iránytűjét a szemében hordja). A humor az ember hiteles ábrázolásának fontos eszköze, ami átsegíti az olvasót a feszültségen és/vagy tragikumon, miközben megmutatja magát az embert, akivel könnyen azonosulni tudunk. Jó példa erre a jelenet, amikor Atlanta az eltűnése után újból találkozik az apjával, aki a várakozás közben, hogy megnyugtassa magát, palacsintát süt a lányának. Komikus, hogy nem kicsit lő túl a célon, azzal, ahogy megtölti az egész konyhát a sok-sok palacsintától roskadozó tányérral, e gesztussal az apa leleplezi az érzéseit. „Kitaláltam, hogy mire megjössz, sütök egy kis palacsintát… és megsütöttem az első tányérral, aztán a másodikkal, és… és… egyszerűen képtelen voltam leállni, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, megint azon kezdek el gondolkodni, hogy biztosan viharba kerültél, vagy kiestél a Fecskéből, vagy valaki elrabolt, vagy…” – vallja be zokogva az aggódó apa. (87.)

Szót kell ejtenünk a névadásról is, ami remekül idézi meg az izlandi kultúra világát és szereplőit. Erik és Ragnar neve jól illeszkednek e hagyományba, mint ahogy Magda és Kamilla univerzálisabbnak számító nevei is. Atlanta és Szindbád neve sokrétűbb, az előző az Atlanti Óceán mellett Atalantét, a görög mitológiai hős nevét is eszünkbe juttatja. Szindbád dédpapa neve szintén kulcsfontosságú, hiszen megidézi az Ezeregyéjszaka meséi című mesegyűjteményből a legendás hajósnak az alakját, ki mára már irodalmi toposszá vált.

Gilicze Gergő illusztrációinak köszönhetően lenyűgöző a kötet képi világa. A lila és a sárga szín kontrasztja és egymást felerősítő motívumviláguk teremti meg a regény oldalain megjelenő képek dinamikáját. A lila mellé, mint az ég és a föld, az értelem és az érzelmek közötti egyensúly keresésének és megtalálásának színárnyalatai közé illeszkedik be a narancssárga: a fényt jelképező energia, a ragyogás és az erő szimbólumaként. Remekül visszaadják vizuálisan e két színre épülő illusztrációk a kötet fordulatokban gazdag történéseit és a szereplők tenger hullámzására emlékeztető érzéseit: félelmeit, vágyait és örömteli pillanatait.

A Szemüveges Szirén egy igazi érzékenyítő regény, megmutatja a családok összetartó erejének felbecsülhetetlen erejét, segít az élet szerves részeként feldolgozni a veszteséget és a gyászt, elfogadni a másságot a szerelmes bálnavadászok, Erik és Ragnar összetartozásának megjelenítésén keresztül, s nem utolsó sorban a természet kincseinek megőrzésére és egy élhetőbb környezet megteremtésére hívja fel a figyelmünket. Szembesít azzal, hogy a legapróbb tettel, például egy madárfióka vagy a tengerek hatalmas lakóinak, a bálnáknak a megmentésével valójában saját világunkat és jövőnket menthetjük meg.

Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén Kolibri, Budapest, 2016.

Reklámok