(Dániel András: Odabent a FRIGÓBAN avagy Nem lesz itt soha előadás! (kísérleti jégrevü) című könyvéről)
Dániel András egy kevésbé közismert könyve pár hete került a kezembe először. Teljesen véletlenül figyeltem fel rá, mert – bár annak ellenére, hogy egy éve megjelent – kritikai fórumokon, gyerekkönyves ajánlókban nem igazán találkoztam erről a könyvről szóló írással, és még csak hirdetésként sem jött szembe az elmúlt egy évben. Az érdeklődésemet Dániel András szerzői oldalán közzétett vicces és izgalmas könyvtrailer keltette fel, és nem csalódtam: a könyv képeivel játszó, a karaktereket, helyzeteket, a várható hangulatot könnyeden felvillantó ajánló hibátlanul vetíttette előre mindazt, ami a könyvben hatványozottan visszaköszönt.
Most őszintén: ezek után ki ne lenne kíváncsi egy olyan könyvre, amiben van mese, színház, kabaré, verseket író Tábla Csoki, panda, éneklő zsiráf, táncoló csigák? És mindez egy hűtőszekrénybe helyezve! Nos, én az lettem, és nagyon jól tettem, hogy benyitottam ebbe a frigóba!
A Tilos az Á Kiadó gondozásában megjelent, Odabent a FRIGÓBAN avagy Nem lesz itt soha előadás! (kísérleti jégrevü) című könyvről, ha nem tudnánk, hogy Dániel András könyve, a címe talán akkor is elárulná. Ehhez hasonlóan izgalmas címmel büszkélkedik a szerző Mit keresett Jakab az ágy alatt, (és mi történt ott vele?)[1] című könyve, ezzel ellentétben azonban a Frigó – talán csak egyelőre, de mindenképpen méltatlanul – nem ennyire közismert. Nyilvánvaló persze, hogy egy olyan szerző munkáinak sorában, akinek sikerkönyvein generációk szocializálódnak (itt elsősorban a Kuflikra, és – a mind szövegében, mind képi világában a magyar kortárs gyermekirodalom kiemelkedő, és szívet melengetően lírai kötetpárosára – a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)-re, illetve a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) visszatér (bár el sem ment)-re (nota bene: címek!) gondolok), vannak olyan könyvek is, amik kevésbé lesznek ismertek vagy éppen népszerűek. Azt gondolom, a Frigó esetében mégis kijárna, hogy sokan megismerjék, és felfedezzék. És ezalatt most nem a szerzőt, hanem elsősorban az olvasókat értem: nekik járna igazán.
A könyv a nagyobb olvasóknak szól: éppen annak a korosztálynak, akik talán már ritkábban vesznek a kezükbe képeskönyveket. Mindez azonban még inkább erősíti azt a szándékomat, hogy az ajánló hatására többekhez eljuthasson, mint eddig talán eljutott. Mert ez a könyv nagyon sokféle szempontból: kuriózum. A kötet keletkezésének a története is ilyen volt, rendhagyó és különleges: az eredeti szöveg a 2019. tavaszán megrendezett VI. Bábos Drámaíró Verseny egyik darabjaként született (Turbuly Lilla és Adamik Zsolt szövegei, és az azokból született előadások mellett), ahogyan azt a könyv végén a szerző is közreadja. Az előadás ezen a linken (https://www.youtube.com/watch?v=ReVX55Q4QUk) hozzáférhető, én azonban –lévén ez mégiscsak egy gyerekkönyves könyvajánló – mindenkit arra bíztatok, hogy a könyvet vegye a kezébe először, mivel annak ellenére, vagy éppenséggel pont azért, mert kísérletiként, és revüként definiálja önmagát, formabontóan újszerű és képeskönyvként is hihetetlenül jól működik.
A színdaraboknál nem szokatlan in medias res kezdést továbbgondolva a szerző nemcsak hogy a történet közepébe hajítja olvasóját, hanem egyenesen a dolgok végébe, egy színdarab záró jelenetének próbájába. Hatalmas tér nyílik ezzel a képzeletnek és a fantáziának is: vajon mi lehet az a sztori, aminek a végével kezdjük? Vajon mi van a darabban, ami a győzedelmes karénekkel zárul? És bár idővel az egyik szereplő mintegy mellesleg elárulja mindezt („A történet szerint a jégtündérek legyőzik a lázadó fagyasztott zöldborsókat, akik el akarják rabolni I. Mirelit Pacal király világszép leányát”[2]), mégis úgy teszi, hogy a részletekkel való bíbelődést, a játékot az olvasóra bízza. Hihetetlenül érdekes szellemi kaland úgy látni egy történet beteljesedését, hogy pontosan tudjuk, a sztori elejét nem ismerjük meg soha. Azt is feltételezhetjük: nem is igazán ez a fontos. Ami fontos – szereplőinknek mindenképpen – az a színházcsinálás, a próba, az alkotás, és annak lázas (pont egy hűtőben!) állapota, és a próbafolyamat minden kaotikus körülmény ellenére történő beteljesítése, a játék maga.
A kezdő képsor azonnal drámai szcenárióba helyezi az olvasót: jégviharban küszködő csigák és egy zsiráf, erejüket megfeszítve igyekeznek a cél felé: a világ közepébe, egyenesen egy színház próbatermébe. Az, hogy történetesen egy zsiráf a főszereplő, két – köztudottan lassú – csiga pedig a kar: ne tévesszen meg senkit, ahogyan az se, hogy ez a próbaterem egy hűtőszekrényben van. Ahogyan a helyszín megválasztása, úgy a szereplők léte a többi, később színre lépő alakkal egyetemben a maga abszurditásában talán eltávolíthatna minket, de az, a bennfentesség érzetét keltő helyzet, hogy belelátunk egy próbafolyamatba (a kulisszák mögé, a közönség szemének már-már tabusítva nem szánt pillanatokba), intimitásánál fogva, és a felvonultatott abszurd elemekkel kontrasztban kiegyensúlyozza a szöveget. A jól eltalált kontraszt egyébként végig fenntartja a szöveg ritmusát: az egyre több új szereplő megjelenésével, a sürgető tempót diktáló központi alak, a rendező vehemenciájával mindig gyorsulni akaró cselekménysor – ami valóban a revüműsorok csillogó, gyors, fejkapkodós érzetét kelti – szépen kiegyenlítődik a szöveg végére a mindig kicsit előrébb lépdelő, alakuló, formálódó kardallal, ami végül, teljes egészében elhangozva nyugvópontra juttatja, oldja és szépen kiegyenlíti a darabban hullámzó érzelmi amplitúdót.
Az abszurd helyszín és az abszurd szereplők biztosítják aztán a drámákban elvárt humor talaját, és a szerző brillírozva él minden lehetőséggel: van itt helyzetkomikum (szájába fagyott csápja miatt énekelni nem tudó csiga, aki a karból átavanzsál tánckar-taggá), jellemkomikum (az enyhén neurotikus, rendezői lázban égő Főren Dezső – micsoda név! –), színtiszta, közönségnek kikacsintott egyenes humor („Ne legyen Főren Dezső a nevem, ha a gyerekek nem szeretnek mindent, ami hideg! Jégkrém, hógolyó… priznic!”[3]), és ahogyan azt a jó színművekben szeretjük, kis áthallással bátor, kortárs közéleti mondanivaló is akad („Csak maguknak mondom el: tervbe van véve, ott fent, hogy hamarosan minden színházat hűtőszekrénybe költöztetnek át. A nagyobbakat lehet, hogy egyenesen fagyasztóládába – talán, ez még nem biztos… A kisebb társulatok számára jégkockatartókat fognak kiutalni, és…”[4]).
Találhat tehát kedvére valót ebben a könyvben az izgalmas, új olvasmányélményre váró fiatal, a felnőtt, és az izgalmas szövegre vágyó, és azokban pedagógiai szempontból is fantáziát találni képes tanár is. Dániel András szövegeire amúgy is jellemző a minden modorosságot nélkülöző, mégis választékos nyelvhasználat, a szépen bővelkedő szókincs, a modern szóhasználat és a bátor szókimondás – és mindez amellett, hogy valódi szépirodalmi értéket hordoz, a fiatal olvasókat is megnyeri. Mert bár az anapesztusi versformáról, és a verso de arte mayor kérdésköréről lehet és kell is a Szeptember végén kapcsán értekezni, de személyes emlékeim szerint sokkal jobban megragad bármi, ha az megjelenik egy, a befogadóhoz időben, tartalmában, nyelvezetében (és megjelenésében is, de erről később!) is közelebb álló terepen. (Van is erre alapuló önálló tanítási irányzat. – A szerk. megj.) Mind ennek egyébként a Frigóban akár abból a megközelítésből is létjogosultsága van, hogy ez a versmérték tipikusan a kardalokra jellemző, ahogyan itt is éppen a kar győzelmi, a darab befejezésekor előadni kívánt záró éneke. Az pedig már csak hab a tortán, és különösen kézenfekvő eszköz lehet bármelyik irodalomtanár kezében, ahogyan Dániel András a rá jellemző finom humorral és jelen esetben egy tűpontosan tálalt szellemes fordulattal – megérezve, hogy az olvasóban talán motoszkálhat a „mire is emlékeztet ez engem?” kérdése – explicite egyik szereplőjének a szájába adja, hogy „Nem ebben van az, hogy „Hó takará el a Bárczi Benőt?”[5]. Aranybánya.
Eredetileg nem szerettem volna idézni a szöveg ívét adó, abban egyre jobban megmutatkozó, majd a fináléban teljes egészében elénk tárt kardalból – de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Úgy gondolom, aki eddig nem kapott kedvet (van ilyen?) ahhoz, hogy ezt a könyvet kézbe vegye, ettől biztosan fog: a magabiztos sorvezetéssel, a versformába szépen simulva, és a darab tartalmához is tökéletesen illeszkedve ilyen és ehhez hasonló strófákkal lehet játékra hívni az olvasókat.
„Jer hát, fagyasztott sóskapüré!
Szökkenj, tejföl, te félliteres!
Dalold, jó palack egri cuvet,
Küzdelmünk lám, míly sikeres!”[6]
A szöveg értő olvasását segíti a könyvben következetesen végigvitt színhasználat: az éppen beszélő szereplő kékkel, az általa mondott szöveg feketén, a kardal pedig pirossal szedett. Ez szép tagolttá, könnyen befogadhatóvá teszi az olvasást azoknak a fiatal olvasóknak is, akik esetleg még kevesebb színművet olvastak, és nagyon biztonságos, szép és áttekinthető keretet ad a könyvnek. Mégis, vagy emellett, észreveteti magát az illusztrációban is a szövegben korábban feltárt kontraszt. A színes tipográfia adta biztonságot ugyanis hihetetlenül izgalmasan egészíti ki az annak hármas színválasztásával összecsendülve, azaz ugyancsak ezzel a három színnel szedve megjelenő különleges és változatos illusztrációk kavalkádja, és egyben e kettő összhangja. A jó aránnyal eltalált, szépen komponált és változatosan felvonultatott különböző stílusú képek valóban a revüműsorok változatosságára emlékeztethetnek, amibe sok minden és sokféle megjelenés beleférhet úgy, hogy az inkább ámulatba ejtő és rácsodálkozni késztet, mintsem kaotikus. Így fér el egymás mellett, vagy egymás közelében a fektetett mikrofonállványon egyensúlyozó zsiráf, a már-már fotót idéző realizmussal megrajzolt csigaházhoz skiccelt mesebeli csigatest, a modern szövegbuborékok, a reneszánsz ruhába öltöztetett főszereplők, és a gyermekrajzok minimalizmusával vázolt skiccek és firkák.
És a kontraszt, bizony, a könyv össz-olvasatában is visszakacsint ránk. Mert bár az alcím azt lebegtette meg előttünk, hogy „Nem lesz itt soha előadás!”, bizony lett. Nem is akármilyen. A színes, hangos, zenés, táncos mulatság végül – ahogyan az nem meglepő módon a színdaraboknál lenni szokott – a katarzis után a sötéttel ér véget: akárcsak amikor becsukjuk a hűtőszekrény ajtaját. Ez a könyv azonban mégsem a hideg érzetét hagyja maga után. Inkább olyan érzése lehet az olvasónak, mintha benyitott volna egy elvarázsolt hűtőszekrénybe, ahonnét váratlanul szembesüvítette a zsibongó tavasz.
Dániel András: Odabent a FRIGÓBAN avagy Nem lesz itt soha előadás! (kísérleti jégrevü)
Tilos az Á Könyvek, 2019.
Szerkesztette: Rét Viktória
ISBN: 978-963-410-489-6
[1] Pozsonyi Pagony Kft., 2014.
[2] Dániel András: Odabent a FRIGOBAN avagy Nem lesz itt soha előadás! (kísérleti jégrevü) 14. oldal
[3] U.az: 12. oldal
[4] U.az: 12. oldal
[5] U.az: 21. oldal
[6] U.az: 33. oldal
Könyvmutatványosok 