Category: Korosztály


Izge és Mozga nyomában – Makkai Kinga

A 2020-as év kedvezőtlenül érintette a könyvkiadást általában, így az erdélyi gyerekkönyvkiadást is, a kolozsvári Ábel kiadónak mégis sikerült az év végére két figyelemre méltó gyerekkönyv-újdonsággal megörvendeztetni az olvasókat. (Izgemozga, Teszetosza). 

Az Izgemozga szerzője az öt gyerekkönyv-kötetes Alfonsín Gergely Edó, aki először a Monyómesék szerzőjeként lopta be magát a magyar gyermekolvasók szívébe. 

A mostani, tizenkét fejezetből álló meseregény alcíméből (Izge királykisasszony és Mozga lovag meséje) nemcsak a két mesehős nevét találhatja ki az olvasó, hanem egyben könyv műfaját és a kort is, amelyben a meseregény cselekménye játszódik. 

A fejezetcímek alatt rövid, humorral átszőtt leírás tájékoztat a fejezetek tartalmáról. Maga a történet a klasszikus varázsmesék hármas szerkezetét követi: a hétfejű sárkány elrabolja a gyönyörűszép királykisasszonyt, a lovag elindul a királykisasszony kiszabadítására. Számos kaland és próba közepette sikerül legyőzni a hétfejű sárkányt. A mese boldog végkifejletében a két fiatal egybekélésének lehetünk tanúi.

A szerző a varázsmesei hagyományhoz híven annak egész tárházát vonultatja fel: kacsalábon forgó vár, varázseszközök, táltos paripa, sárkány. Mindezek az alapvető meseelemek és motívumok sajátosan keverednek a szerző írói leleményének termékeivel (pipa, a kancsók,  Hippiapacs és Hippianyacs, Copfmók). A modern mesék tipikus jellemzője a funkcióváltás, torzítás, így A. Gergely Edó meseregényében is a klasszikus tündérmesei elemek kiegészülnek: például a sárkánnyal való valóságos küzdelem szópárbajjal egészül ki. A főhős így nem csak a bátorság és vitézség, hanem az eszesség próbáját is kiállja.

A klasszikus modern mesei hagyományok továbbélése több síkon is kimutatható a műben (narráció, beszédmód, szerkezet, irónia és nyelvi humor).

Kétségtelen, hogy A. Gergely Edó könyvének legnagyobb erénye a párbeszédes narráció. Az egyetlen este kitalált mesét a szerző másnap úgy rögzíti, hogy a gyermekolvasó kiszólalásait is beleszövi előadásába. A szerző és fiának párbeszédes kiszólásai, melyek megszakítják a narrációt, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika meseregényét juttatja eszünkbe, nem véletlen tehát a mű mottójául szolgáló Lázár Ervin-idézet mindjárt a könyv elején.

A mese keletkezéséről maga a szerző is beszámol a könyv utószavában: „Két órán keresztül csak mondtam, mondtam nem akárhogy, mert igazából a fiam kérdezősködései, közbekotyogásai hívták, csalogatták, gazdagították a véget érni nem akaró mesefolyamot. Így született meg ez a mese egy nap és egy éjszaka alatt, ami hirtelen kitágította számunkra a világot.” Akárcsak Szabó T. Anna „tatoktatokja”, úgy A. Gergely Edó hapaxlegomenonja, az „izgemozgolódás” írói lelemény, a Gergely Edó-féle meseuniverzum sajátos megnyilvánulása, mellyel a  szerző korábbi mesekönyveiben is annyiszor elkápráztatott, és amely személyéhez éppúgy hozzátartozik, mint maga a mesélés ősi princípiuma.

A mű, a klasszikus tündérmesei hagyományoknak megfelelően a tündérmesei szereplőkörrel operál: király (Tikács és Mozga), királyné (Ficánk), királykisasszony (Izge), lovag (Mozga), udvaribolond (Copfmók), főudvarmester (Kelekotty), hétfejű sárkány, táltos paripa, segítők (állatok), ezt egészíti ki egy sajátos mesei szereplőkör: Hippi Apacs és Hippi Anyacs, Időtündér, Haláltündér, Sorstündér. És végül, a meseregényből nem maradhat el a tündérmese lényegi eleme, a csoda, a metamorfózis, az átváltozás (a lóból csodálatos paripa, a mezei virágból ember, öregasszonyból királykisasszony lesz).

A párhuzamos szerkesztés, a párbeszédes forma, a kiszólás, a két nézőpont egyeztetése egyrészt a metamesei funkció érvényesülésére, a reflektálásra: pl. „A bolond mindig az igazat mondja.”, másrészt filozófiai eszmefuttatásra, metafzikai kérdésfelvetésre ad lehetőséget:  „az emberek érzései eléggé kiszámíthatatlanok, egyik percben ezt érezzük, a másikban azt.”, „A szeretet nem jövő-menő dolog.” A mindentudó (felnőtt) válaszai a gyermeki kérdésfelvetésre gyakran a mai társadalmi problémákat is érintik: hiszti, mozaikcsalád, a válás, stb. Ez a narrációs játék (szerző és hallgató együtt mesélik a történetet) a hagyományos népmesei világkép átértékelődésével jár együtt, a klasszikus mesei princípiumok átszűrődnek a mai gyerek felfogásán, ez pedig a különböző világok közötti átjárhatóságot tükrözi.

A narrátor-hallgató gyerek párbeszéd gyakran metafizikai kérdésfeltevéseken vezet keresztül: megkérdőjelez egyes téziseket, rákérdez bizonyos dolgokra, reflektál a mese történéseire. A gyermeki és felnőtt nézőpontok együttes érvényesülése, egymás mellé helyezése így kellő mélységet és filozófikumot szolgáltatnak az olvasónak. Ez az alapkoncepció, a gyermeki kérdésfelvetés beiktatása, az állandó gyermeki jelenlét érzékeltetése teszi oly szerethetővé ezt a könyvet.

A klasszikus népmesei hagyományok (elemek, motívumok, funkciók) átlényegülésére, ú funkciókkal való bővülésére a legjobb példa a 8. fejezet. Ez az a rész lényegesen felülírja a népmesei hagyományt, és a szerző egyéni mondanivalóját tükrözi, de úgy hogy közben megmarad a népmesei kliséknél, motívumoknál.

A végkifejlet előtt tett kitérő (8. fejezet), különböző mesemotívumok egybesodrása. A klasszikus mesékben általában vagy a királyfi vagy a királykisasszony a főhős. A. Gergely Edó meseregényében mindkét szereplő egyenlő fontosságú, ahogy mára cím is jelzi. Izge királykisasszony túlzott kíváncsisága évezredes népmesei motívum (a kert egyetlen fájáról nem szabad almát szakasztani, a kastély egyetlen szobájába nem szabad belépni stb.). A szabály megszegése, a kísértés, a felelőtlenség, mint tipikus emberi hibák miatt bekövetkezett sorsszerű csapások, átkok, csakis vezekléssel (némaság, türelem), szolgálattal (múltbeli kapcsolatok „kitisztogatásával”) oldhatók fel, engesztelődnek ki.  

Időtündér, Haláltündér szerepeltetésében a mű végkifejletében szerzői szándékosság rejlik. A szerző kiaknázza a szellemi tanítás lehetőségét: az emberi boldogság, az életben való boldogulás csak a halállal való szembesüléssel, az elfogadással és szeretettel lehetséges. A szeretet legyőzi a halált spirituális klisé az ismerősöket, rokonokat szimbolizáló vázák és a bennük megpillantott életutak epizódban mutatkozik meg. A mindenki mindenkiért felelős, a determináltság a jungi kollektív tudat pszichológiai tézisére utal. A szerző szépen dolgozik a spirituális közhelyekkel, tételekkel, noha lehet, hogy csak a spirituális és a mesék világában jártas olvasó ismeri fel ezeknek a tanításoknak a finom egybeszövődéseit, a szerző írói bravúrjait („csak a test hal meg”, „amíg van élet, van halál is.”, „ jövődet te alakítod  ” stb.) Ez a metamesei rész indokolja Haláltündér elpusztíthatatlanságát. Izge kisasszonynak életre szóló tanulságot kell megtanulnia Haláltündértől: az élet csak a halál tudatában nyer értelmet. Sorstündér ezzel szemben az eleve elrendeltetettség felülírására, sorsunk önnön alakíthatóságának lehetőségére figyelmezteti a királykisasszonyt. Így nyernek igazolást a 8. epizód jelenetei.

A narráció sajátossága, a népmesei motívumok diffúz jellege, a szereplők funkcióinak az átlényegülése, a metafizikai kérdésfeltevés mellett az elbeszélői technika humorral és íroniával való elegyítése a műben a posztmodern meseregények sajátosságait hordozza magán. Ironikus maga a narrációs technika, hiszen a klasszikus népmesei sémák megvitatása, mai kontextusba helyezése, a különböző értelmezési síkok párhuzamba állítása ironikus jelleget kölcsönöznek a műnek. Másrészt, maguk műben szereplő mesei elemek, varázseszközök is egyfajta iróniát hordoznak: a lábos likas, a fésű foghíjas, tükör törött vagy a lovag egy fejjel alacsonyabb a királykisasszonynál stb. A funkcióvesztett, torzított meseelemek felülírják a népmesei hagyományt.

Az ironikus hangvétel mellett az elbeszélői stílus lényeges eleme a humor, ami nemcsak a komikus helyzetekből, valamint a szereplők jelleméből fakad (udvari bolond), hanem a nyelvi komikumban is megnyilvánul. Ez a humor hatkja át  az egész szöveget.

Bár a szöveg tele van áthallásokkal, alaphangja a mesék alaphangja, a mindenkori mesemondóé. „A mese lényege a mesélés” – írta valamikor Voigt Vilmos, és valóban: a folytonosság, a kulturális emlékezet életben tartása válik evidenciává A. Gergely Edó könyvében. A mesélés időtálló szükségszerűségét, a mesék halhatatlanságát hangsúlyozza.

A kötetet a szerző fia, Sütő Gergely Márkus sajátos gyermeki világképet tükröző illusztrációi teszik különlegessé, aki méltón válik az író társszerzőjévé. Az egész könyv visszafogott, szép kivitelezésű, szerethető: a mesék birodalmába csábítja a kis olvasót.

(Gergely Edó: Izgemozga, Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2020.)

Markus Majaluoma: Apa, vegyünk nyaralót!

Amikor Rózsadombi Benedek, három gyermek boldog édesapja és egy vadonatúj laptop jókedélyű tulajdonosa azt találja mondani gyerekeinek, hogy a billentyűzet önfeledt nyomogatása helyett építsenek inkább valami robotfélét, nem sejti, milyen eseménysorozatot indít útjára. Zseniálisnak tűnő ötletével nem hőn vágyott időt szerzi meg magának, hanem egy egész nyárra szóló elfoglaltságot. Történik ugyanis, hogy a gyerekek azonnal szót fogadnak, pikkpakk megépítik a távirányítós csodalényt. Innét már csak egy lépés választja el a szereplőket a hihetetlen fordulattól. Hogy, hogy nem ugyanis, egy pár percre óvatlanul magára hagyott internetoldalon valahogy “megvásárolódik” egy nyaraló. És ez az a pillanat, amikor megismerkedhetünk a világ egyik leglazább apukájával, aki nem kezd őrjöngeni, nem indít ellenhadjáratot, nem rohan azonnal a hatóságokhoz, hogy orvosolja a problémát, vagy visszacsinálja az adásvételt. Az ölébe pottyant tulajdont tétova fejvakargatás közepette – és gyerekei legnagyobb örömére –  elfogadja: jöjjön, aminek jönnie kell!

Ezt követően egyre meglepőbb dolgok kerülnek napvilágra. Kiderül, hogy a vízparti nyaralónak hirdetett ingatlan nemhogy tó, vagy tenger partján nem áll, de még a kútja is teljesen kiszáradt. Kiderül, hogy nem a telek lejt alatta, hanem maga a tákolmány ferde, nem is kicsit. Ablakait is jobb nem becsukni. Sőt, még az is lehet, hogy egy gonosz manó is háborgatja. Első hallomásra nem épp kedvcsináló részletek. Viszont a szerző tálalásában egy egészen különleges családi nyaralás kerekedik mindabból, amit konvencionális látásmóddal csupán pechsorozatnak lehetne minősíteni.

Úgy érzem jobb, ha több konkrétumot nem árulok el a könyvből, tovább “beszélgetni” azonban mindenképpen érdemes róla. Az Apa, vegyünk nyaralót! című kötet az ötödik, befejező része a finn író és illusztrátor Markus Majaluoma szórakoztató és szívet melengető képeskönyv-sorozatának, mely remek magyar fordításban a kolozsvári Koinónia kiadónál látott napvilágot. Struktúráját, narratívavezetését és képi kifejezőerejét tekintve az öt könyv együtt alkot egységes művet, és igazán nehéz lenne megmondani, melyik közülük a leginkább remekbeszabott. Ez ugyanakkor nem a minőségi rangsorolásra való képtelenséget hivatott alátámasztani, hanem sokkal inkább azt, hogy a pentalógia egésze lelkesítően nagyszerű.

Autentikus, ösztönösen őszinte hangot ütnek meg ezek a könyvek nyelvi és képi szinten egyaránt. Majaluoma ábrázolási módja nem retusálja ki a valóságot azért, hogy szerethető és biztonságos világot teremtsen. Illusztrációiban ott van a már-már naturalisztikusan megmutatott nyáltól fröcsögő gyerekpuszi, a maszatos gyerekarc, a szőrös és pucér felnőtt test, de ugyanúgy ott van a menedéket nyújtó, térdnél átkarolt apai láb, a három gyereket egyszerre ölelő apai kar, a bizalom megannyi apró gesztusa, vagy a közösen megélt élmények sok apró részlete. Az Apa, vegyünk nyaralót! olvasása közben támadt az az érzésem, hogy itt valami egészen különleges dolog történik: a szerző több szólamban szólítja meg az olvasót azzal, ahogyan a nyelvi és képi poénok mögé indirekt módon beleszövi az események mögött bujkáló, minden nagyzolástól és túlzástól mentes szülői szeretetet. Túlzásaiban is nagyon valósághű történetet tár elénk a könyv. A kisgyerekeket nevelő szülők elé állított mindennapi kihívásokat, nehézségeket fikciós fantáziává alakítja át, és élezi ki a parodisztikus továbbgondolás mentén születő történetben, miközben úgy viccelődik kedvére, hogy egyértelművé teszi az olvasó számára: a világ kerek, és ebbe a családba születni egészen nagy mázli volt.

Ez azért is érdekes mozzanat, mert a könyv perspektívája nem követi a klasszikus családmodell képét, a történteket az apa-gyerek viszony szempontjából meséli el, miközben ez a narratíva nem a hiányt, felbomlást, kiegyensúlyozatlanságot tematizálja. A modern, nukleáris család szempontú elbeszélésen túllép ugyan, de azt nem törli el, hanem más, társadalmilag nem domináns formájában teremti újra. Ezt a könyvek záróakkordjában felbukkanó anya figurájával éri el, aki bár csak egy-egy mondatnyi szerephez jut a végén, hermeneutikai szinten mégis nagyon sok lényegit tesz hozzá az elmeséltekhez. Azt sugallja például, hogy egy aktív munkát vállaló anya nem szükségszerűen hiányzó része a családnak, viszont talán épp karriervállalásának köszönhető, hogy a specifikus apa-gyerek kapcsolat életre kelhet. A szelíd és megértő anyamondatokból bár kibontható némi irónia is, mégis sokkal inkább egy harmonikus lezárás hangjai ezek. Arra utalnak, hogy a könyvben elmesélt történeten túl ennek a családnak van egy biztonságos és szerethető papás-mamás világa is.

Az Apa, vegyünk nyaralót! egy másik kulturális narratívát is megszólaltat. Kíméletesen, de egyértelműen figyelmeztet papás-mamás világaink szélesebb kontextusára, a természetvédelem diskurzusára. Nem a klímakatasztrófa forgatókönyvét ismételgeti, inkább egy álomvilágot fest arról, hogy milyen az, amikor visszanyerjük az éltető vizet. Majaluoma jól érti, hogy a környezettudatos nevelés ott kezdődik, hogy a gyerekekkel megszeretettjük mindazt, amit a természet jelent (a vizet, a levegőt, a napfényt), hogy felnőttként majd kiállhassanak mellette és érte. Ebben az értelemben fontos, hogy a könyvet a következő ajánlással indítja a szerző: “A világ madarainak, gyermekeimnek… és persze az éltető víznek, minden létező formájában.”

Markus Majaluoma: Apa, vegyünk nyaralót!

Fordította: Jankó Szép Yvette

Koinónia, Kolozsvár, 2020.

A medve és a kardja

Davide Calì (szöveg) | Gianluca Folì (illusztráció)
A medve és a kardja
Csimota kiadó, 2020

Reciíró: Németh Eszter

Fordította: Piróth Attila

Ha egy könyvben kard szerepel, semmi jóra nem számítok. Miután elolvastam a rövid ajánlót, olyan szintű ellentmondásba kerültek az előfeltevéseim egymással – pl. a nagyon is izgalmas borítóról -, hogy úgy gondoltam, megnézem magamnak ezt a könyvet közelebbről is. A kiadó meg bátran a rendelkezésemre bocsátotta. (Lehet, hogy tudják, hogy nem tartok éles fegyvert itthon, úgyhogy nem lesz vágáspróba a könyvön?)

Az illusztráció ragadta meg azonnal a figyelmem – végtére is ez egy képeskönyv – különösen a színei. A vizes, tiszta színek, amelyeket az illusztrátor szemet gyönyörködtető harmóniában illeszt egymás mellé. Különösen tetszett, hogy nem a színharmónia megbontásának eszközével él, amikor a konfliktust ábrázolja. Hanem valami mással, ami a történet ismertetésekor nyeri el az értelmét.

A kákán is csomót keres bekezdés, avagy csak az olvassa, aki kardozik:

Két apróság zavart csupán, egyrészt a szöveg említi a 13. oldalon, idézem: 

„Tessék, nektek adom a pajzsomat, hogy legközelebb ne rezeljetek be, ha felétek csörtet egy vaddisznó!“

Miközben a pajzs nyomokban sincs sehol, a medvének azonban van átalvetős bőrtáskája, holott az az egykezes kard, amit Gianluca Folì ábrázol, valóban pajzzsal volt használatos.
A másik – bár tudom, hogy ez csak engem, meg néhány efféle dolgokban járatos, elenyésző számú szülőt zavar -, hogy ha már egy könyvben központi szerepet kap a kard, amit az önmagát várúrnak képzelő medve némi jóindulattal vágástesztre használ a környezetében lévő tárgyakon, akkor azért nem ártott volna utána nézni, hogy milyen hétköznapi háztartási eszközt lehet karddal aprítani. Az ugyanis kínos, hogy a nagy fontosságú kardot a medve nagy buzgóságában lépten-nyomon kicsorbítja pl. a kávéfőzőn. Vagy egy egész erdőn… Jó, tudom a valóságot mesén számonkérni botorság. Ahogy nyilván az is, hogy oké, hogy felaprítja az erdőt, de vajon meddig tartott volna, ha az illusztrátor megfogja az ecsetét és a húzásirányokban, ami a csukló biomechanikájából logikusan lekövethető , aprítja szét a papírerdőt?

Fősodor:

A sztori amúgy klasszikus láncmese. Van a medve, erős, harcos, bátor, kardja van és ő aztán megmutatja. A medve ábrázolása kompakt, erőteljes, kidolgozott. Mindaz, amit szétkaszabol a szemlélő orra előtt esik darabokra, grafittal és zölddel satírozódik atomjaira az erdő, amelynek középpontjában hangsúlyosan a magabiztos, erős, önmagát nagyra tartó medve áll.

Csakhogy egy ugyanilyen színerővel, kompaktsággal hangsúlyos vízözön lerombolja a várat, ami ugyanúgy tónustalan, gyenge színű, éppen csak kontúrjaiban jelen lévő darabokra esik szét, mint korában az erdő. A kard kontúrja is halványodni kezd innentől, hiszen egyre haszontalanabb, nem alkalmas a víz aprítására, és a vár természeti csapástól való védelmére.

A medve természetesen a felelős keresésére indul. Így jut el a gáthoz és a hódokhoz, a vaddisznóhoz, a rókához és a kismadarakhoz, akik mind logikus magyarázattal szolgálnak, és így fejti vissza a medve a láncszemeket a felelőshöz, aki a vízözönt okozta.

A gátőröket egy vaddisznó riasztotta meg, bár kétséges, hogy a gátszakadást meg tudták-e volna akadályozni. A vaddisznót a róka találta el a nyílvesszőivel, amiket eredetileg madárrisztásra szánt. A madarak pedig megdézsmálták a róka gyümölcsösét, mert valaki kiirtotta a természetes élőhelyükön, az erdőben a fákat. A medve végig mind színeiben, mind ábrázolásában domináns. A kép középpontjában helyezkedik el vagy a jobb oldalon. Pontosabban… és ebben rejlik az illusztráció fentebb említett zsenialitása, a medve vízbilincsben áll a hódok előtt, akik csak ott, ahol a víz éri őket színesek, a vaddisznó kicsi, színtelen és jelentéktelen, csakúgy mint a nyílvesszők szürke grafitja. Mire a rókához ér a medve még mindig hatalmas, de a kezdődő bizonytalanságát hivatott érzékeltetni a színtelensége. A színek, ahogy a meggyőződése és a mindenek feletti erejébe vetett hite is, a kép aljára hull darabokban. Azonban a medve még mindig a domináns jobb oldalon, éles, egyértelmű kontúrokkal ábrázolódik, csillagokkal a feje körül, mintegy a Nagymedve csillagképet idézve.

A madarakhoz hajolva visszanyeri színeit és erőteljes kontúrjait, ám ekkor már csak a feje látható, hogy aztán a következő képen, a szétkaszabolt erdő a kép jobb oldalán, a háttérbe szorítsa, színtelenül, csillagok helyett madarakkal a vállán és a feje körül. Amikor a medve rádöbben, a hetvenkedésével micsoda eseményláncolatot indított el, nem csupán a színeit, de az enthuziazmusát is elveszíti.

Összegörnyedve ül egy kivágott farönkön az erdő romjai között. Végül nekilát, hogy jóvátegye, amit elrontott. Mindeközben a kard, amely fokozatosan tűnt el a képekről, ismét megjelenik a földbe szúrva, halvány kontúrokkal, már-már félretett tárgyként.

Csodaszép, a következő oldalpár, ahogy visszatérnek a színek a ceruzavonásokkal rajzolt hódoktól, a teljes színeiben pompázó rókáig, köztük a festőként pingáló vaddisznó. Az utolsó előtti képen egy boldog, a dupla oldalt elfoglaló medve látható, ahogy baltaként használja a kardját (jajj!) és végül házat épít magának és boldogan él, amíg…

…amíg ezt el nem olvassátok és saját gondolatokat nem fogalmaztok meg róla.

Bűbájos végszó lehetne, de az illusztráció mellett szót kell ejteni a narrációról. Davide Calì ugyanis számos képregényt is jegyez, nem lenne tehát meglepő, ha itt is szövegbuborékok röpködnének a szereplők feje körül.

A szöveg egyenletes, hétköznapi elbeszélői hang jellemzi. Követi a láncmesék tipikusnak tekinthető szófordulatait, ismétlődéseit. Hasonló szövegkezelést láthattunk A vakond, akinek a fejére csináltak című könyvben, bár annál azért egy fokkal bonyolultabb a mondatalkotása, míg a Dániel András – Pikler Éva féle Smorc Angéla című láncmesénél azért jóval egyszerűbb.

Kifejezetten tetszett az a pontos, egyszerű, tiszta grammatikájú mondatformálás, amit a fordító, Piróth Attila alkalmazott. Szépen ellenpontozza a tipográfia a képek mozgalmasságát, színében is illeszkedve grafitszürkéjével a már említett színharmóniába.

A történet nem szájbarágós, noha a téma olyan, hogy könnyű lenne belecsúszni. Bár kimondja a konklúziót: „A medve megértette, hogy senkit sem vághat ketté a kardjával – hacsak önmagát nem.“ Mégsem tolja erőszakosan az olvasó arcába. Ugyanaz a finom könnyedség, jó értelemben vett maszatolás jellemzi, mint a könyv egészét.

Biztos vagyok benne, hogy a célközönségnek való felolvasáskor ezt az imént idézett mondatot szükségtelen lesz felolvasni, némi hatásszünettel ugyanis a gyerek maga vonja majd le ugyanezt a következtetést.

 Ugyanilyen finom tapintattal kínálja a könyv a megoldást. Újraültetik az erdőt, bár egy darabig, míg megnőnek a fák várni kell, de a béke és új barátság ezt a várakozást sokszorosan lerövidítheti.

Kalandok újragondolt meselényekkel

Varró Dániel: A Szomjas troll – kis viking legendárium. Maros Krisztina rajzaival. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018.

Varró Dániel: Csütörtök, a kisördög. Agócs Irisz rajzaival. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.

Nemcsak meglepetést és izgalmakat, hanem akár a teljesség megtapasztalásának lehetőségét is ígérheti, ha olyan helyzetekbe hozva találkozhatunk a korábbról ismert meseszereplőkkel, amikor új oldalaikkal is szembesülhetünk. Varró Dániel legutóbbi két mesekönyvének Csütörtök, a kisördög és A szomjas troll c. kötetének meséi ízig-vérig mai mesék mai történetetekkel, amelyekben közismert szerzők alkotásainak szereplői, illetve az európai kultúrkör számos ismert mítoszának és hiedelemvilágának népszerű alakjai és meselényei kerülnek középpontba.

Csütörtök, a kisördög szereplői a magyar népi hitvilág több rettegett alakja, akik a magyar népmesék és varázsmesék fordulatokkal teli világát idézik. E mesék főszereplői az ördögök, kiemelt helyet kap anyjukként a vasorrú bába, de megelevenedik a mitke, a villő, a prikulics, a markoláb, a mokár, a fekete kandúr és Délibáb, a tündér, sőt előbukkan a rézfülű bagoly, a bakurász, a mumus, a monyók, a hétszűnyű és a zsákos ember alakja is. Csütörtök, a kisördög két meséjében e lények ki/elmozdulnak a már ismert szerepköreikből, a történetszál bonyodalmait, vagyis a káoszt és krízist valójában az emberre jellemző gyengeségeik és tévedéseik okozzák. S bár eredetileg ők nem éppen a legkedvesebb meseszereplők, mégis az e mesékben tobzódó humor és a nyelvi játék széles eszköztárának segítségével Varró Dániel e legrettegettebb alakokat is rokonszenvessé és szerethetővé gyúrja. A vasorrú bába/boszorkány itt Anyubanyává szelídül, egy nagycsaládos anyukává, aki a mai többgyerekes anyukák mindennapjainak kihívásaival küszködik, miközben csemetéi csíntevéseit kedvességgel, megértéssel és viszonylag kifogyhatatlan nyugalommal kezeli. A többi meseszereplőnek és mesei elemnek szintén új oldalait láthatjuk, így például a fekete kandúrhoz köthető babonák sem aktiválódnak, ahogy a Behemót név sejteti, inkább egy heverő és bambuló macskát látunk az ördögcsalád házában, aki se a szerencsét nem hozza/viszi, de a körülötte hancúrozó egereket sem. Az ördögéknél a láthatatlanná tevő csodakapucnijú fürdőköpeny rejtekében alakul ki a bonyodalom, a varázseszközök közül a hétmérföldes csizma az életkorral feleződik, így Csütörtöknek, a középső ördöggyereknek már csak négymérföldes csizma jut, nem úgy mint a bátyjának, és anyja repülő seprűjét sem használhatja, mert kicsi lenne még ahhoz.

A szomjas troll című kötet négy verses meséjében viszont az észak-európai hiedelemvilág népszerű és kevésbé ismert alakjainak sokasága kel életre, de felidézik Andersen meséinek egy-egy szereplőjét vagy J. K. Rowling Harry Potterének és Tolkien regényeink is számos lényét. Trollok, orkok, elfek, hableányok (és egy hablegény), sárkányok, törpök, leprikónok, balrogok, gnómok, ogrek, koboldok és goblinok kalandos, fordulatokkal telített és kifogyhatatlan, ízes humorral fűszerezett történetei varázsolják el az olvasót. És mielőtt bárkiben felmerülne a gyanú, hogy e mesekönyv az északi népek mitológiai világának rímbe szedett humoros lexikona, máris elvetheti ezen ötletet, amikor a mitikus szereplők között vérpocokkal, harci mókussal, rozsomákkal vagy épp a gatyáskuvikkal találja szemben magát. Ez utóbbiak akár az olvasó éberségét is próbára tehetik, hogy felismeri-e a mitológiai alakok közé becsempészett és képzeletbeli valós (élő)lényeket, akik valójában a szerzői humor és játék kifogyhatatlanságát jelölik. Másrészről pedig e szereplők nemcsak az északi népek mitológiájának gazdagságát érzékeltetik kiválóan, hanem annak határtalanságát is, hiszen akár ez utóbbi alakok is remekül beilleszthetők e megidézett mesevilágba. Ez utóbbit erősíti tovább e mesékben az átváltozás többször visszatérő motívuma, amin az itt megjelenő mitológiai hősök keresztülmennek. Rámutatnak, hogy mennyire termékenyítően hathatnak az új perspektívák a történetek alakításában és e mitikus alakok megismerésében, ha a jól bejáratot sztereotípiákon és a megszokott képzeteken túllépünk.

Varró Dániel kötetében a trollok félelmetes alakját a kis bunkójával menetelő Kalle nevű kissé balga troll jeleníti meg. A trollfinak lakkaszörp utáni éktelen szomjúsága közben nincs türelme, sem ideje végighallgatni a mocsári hamvas szedret bitorló Mökkinek, a gonosz mocsári goblinnak a nyakatekert fejtörőit, melyeket meg kellene válaszolnia, hogy elnyerhesse az áhított lakkát. Bunkójával rövidre zárja még felsorolásuk közben a próbák sorát és begyűjti a lakkát. A hableány is, akiről később kiderül, hogy ő is egy családanya, kint a szárazon heverve várja megmentőjét, de a hableány nővéreket is Jesper, a legkisebb sarj, a makacs és kitartó kis hablegény menti meg. A kíváncsi és szeleburdi óratörpe, miután egyszerűen megunja, hogy eleget tegyen az óratörpei kötelezettségeinek, világgá megy, kipróbálja nyolcadikként a héttörpeséget és a kertitörpe létet. Roppant izgalmas, ahogy Eino, a kis óratörpe el- és kimozdul saját szerepköréből, a népmesékből ismert világgá menő, szerencsét próbáló legényhez/királyfihoz/legkisebb fiúhoz hasonlóan hosszú utat jár be, amikor nemcsak a világot ismeri meg, hanem önmagát is. Persze izgalmas lehet a mai történetekkel való párhuzama is e mesének, hiszen, ahogy az óratörpe belekóstol a hét erdei törpe szorgos mindennapjaiba és a kerti törpék mindenkire naphosszan át bambán bazsalygó munkájába, nemcsak a népmesék próbatételeit idézik fel, hanem emlékeztetnek a mai ember szerencsét/állást kereső nem kevés buktatókkal teli útjára. Az utolsó mese, A leprikónok átka továbblép az első három mese perspektíváin. Itt nemcsak más szempontból nézhetjük meg a megidézett mesehősöket, hanem egyenesen magunk lehetünk a mese alakítói és főszereplői. Megmenthetjük a varázslattól a kis viking falut és lakóit, élve a lapozgatós könyvek adta lehetőségekkel, amikor olvasóként mi hozzuk meg a döntéseket a szövegben előbukkanó számok választása közben.

E mesék és szereplőik nemcsak a kisgyerekeket veszik le a lábukról és költöznek be gondolataik közé már az első találkozás után, hanem a csemetéik értelmi, érzelmi fejlődése felett éberen őrködő szülők fejébe is. E könyveket olvasó családok körében valószínűleg nem ritka jelenet, ha a gyerek már váltana e már rongyosra olvasott mesekönyvről egy másik esti olvasmányra, akkor a szülő könyörög, hogy aznap még olvashassanak tovább az öntörvényű vikingevő, lakka szörpre szomjúhozó bamba troll-legényről, a kíváncsi, minden lében kanál óratörpéről vagy újabb kalandba vethessék magukat a viking hősökké válva Jorik és Sigmund, a kis repülő vadkan társaságában.

E két kötetet is nézve abszurdak azok a parttalan viták, melyek az utóbbi hetekben elharapóztak több gyermekkönyv kapcsán, felnagyítva azt, hogy bennük helyet és figyelmet kaphatott a másság. Többek között Varró Dániel e remek kötetei is rámutatnak arra, hogy a megszokottól eltérő nézőpontok gazdagítják és teljessé tehetik a történeteket, a szereplők és egyáltalán a világ megismerését a gyerekek és felnőttek számára egyaránt, még ha ez kikerülhetetlenül az olvasó komfortzónájából való kimozdításával jár(hat). Tévedés lenne azt gondolni, hogy a sokféleség arcainak megismerése félelmet és bizonytalanságot kelt a gyerekekben, hiszen – ha éppen nem annak ellenkezőjére igyekszünk nevelni és abban erősíteni őket – nekik eredendően nem okoz gondot rákérdezni akár a számunkra legkínosabbnak tűnő dolgokra sem, mint ahogy elfogadni sem a másságával együtt a számukra szokatlant.

Bigibogi nyomában

fombelleTimothée de Fombelle méltán nagy sikerű regénye, az Ágrólszakadt Tóbiás 14 éve (Gallimard Jeunesse 2006.) jelent meg, magyarul pedig először 12 (Móra 2008) éve. Azóta 23 nyelvre fordították le és számos neves nemzetközi irodalmi díjat nyert. Kétségtelen, hogy azon könyvek közé tartozik, amelyek semmit nem veszítettek frissességükből és aktualitásukból. Sőt. Fombelle kétrészes ifjúsági kalandregénye különleges: teremtett világának helyszíne egy hatalmas tölgyfa, ennek törzsén és az ágain kialakított tanyákon, falvakban és városokban élnek a regény szereplői az egy-két milliméteres nagyságú emberek.

Ez a mikró univerzum egy olyan látószöget teremt, amin bekukkanthatunk a fakéreg legapróbb réseibe, zugaiba, mi több, a fakéreg alá. Egy olyan világban találjuk magunkat, ahol a szúnyog vagy a legkisebb pók is az emberhez képest óriási termetű. A tölgyfának e apró méretű lakói, örömei és vágyai, harcai és nehézségei nagyon hasonlítanak a mieinkhez, nem véletlen, hogy magunkra, kapcsolatainkra, szűkebb és tágabb környezetünkre ismerünk bennük. Az Ágrólszakadt Tóbiás rengeteg meglepetést tartogat az olvasó számára, miközben kétségtelen, hogy a fa legrejtettebb történései és titkai szorosan összekapcsolódnak a fán lakók sűrű történeteinek sodrásával. Ahogy fokozatosan bontakoznak ki a fa és lakóinak történetei és titkai, úgy szélesedik ki egyre inkább a regényben ábrázolt élettér, kikerülhetetlenné téve, hogy megjelenjen a fán túli/körüli/melletti élet és annak szereplői is. Általuk pedig óhatatlanul átértékelődnek az emberi és a térbeli határok egyaránt.

A könyv olvasása során egy olyan mesebeli világ zsongásában és forgatagában találjuk magunkat, ahol értelemszerűen szemben állnak egymással a jó és a pusztító erők. Ezek óhatatlanul szembesítenek a regény univerzumának párhuzamaként azzal is, hogy saját világunkat ugyancsak ilyen összetett mechanizmusok és tényezők formálják s tartják működésben. Sok-sok váratlan fordulat során kerülnek a helyükre e regénybeli világ mozaikjai, amelyek így egyben a saját társadalmunk működésének útvesztőiben való tájékozódáshoz is segítséget nyújthatnak. Fombelle regényének főszereplője a tizenhároméves Tóbiás és a nagyrészt hasonló korú bajtársai, az ő hangjukon és történeteiken keresztül avatja be a világ rejtelmeibe a szerző a kiskamaszokat (és természetesen mellettük/velük együtt a felnőtteket is) az élet nagy és olykor nagyon is embert próbáló kérdéseibe.

agrol_szakadt_tobias_belso3-500x500

Ha valaki elolvassa a regényt, kétségtelen, hogy másként fog nézni a fákra, a fák kérgére, törzsére, a levelekre, az ágakra, a fák apró lakóinak rejtélyekkel teli életére. Az Ágrólszakadt Tóbiásnak köszönhetően ugyanis a leglaikusabb városlakó számára is jelentéssel és élettel telítetté válnak e titokzatos óriások, de vitathatatlan az is, hogy a regény következtében sok szempontból új megvilágításba kerül maga az ember, a társadalom és a természet szerepe, helye és viszonyrendszere egyaránt.

A regény gerincét valójában a fa pusztító kizsákmányolása és az igába hajszolt emberek kiszolgáltatottsága elleni harc képezi, vagyis a küzdelem a túlélésért és egy normális, élhető életért. Mindeközben kulcsfontosságú az összefüggések keresése és megtalálása, az ok-okozat kapcsolódási pontjainak felismerése, hiszen sokszor semmi és senki sem az, aminek látszik. Fombelle regénye vitathatatlanul erős társadalomkritika, rámutat arra, hogy kerül(het) hatalomra egy félművelt, beszélni is alig tudó alak, hogyan éri el, hogy kövessék, (ki)szolgálják az alattvalóivá váló emberek. Furkó Döme nem csak a többiek ellen fordul eközben, hanem maga az élet és annak minden formája ellen, az ember és a környezete ellen. Vele kerül szembe Egyke Szigfrid, a fa és az élet titkait kutató és megtaláló tudós, aki nem hajlandó illetékteleneknek kiadni ezt a tudást, illetve Tóbiás, a fia. Furkó Döme mindent és mindenkit megsarcol, kizsákmányol és egy olyan társadalmat alakít ki, ami a félelemre, manipulálásra és a besúgásra épül. Fontos kérdés: meddig és hogy tartható fenn ez az elnyomásra épülő társadalom és mi törheti meg ezt a hatalmi berendezkedést?

A kötet címe többszörösen is e helyzetet jeleníti meg: a hányatott, üldözött fiú sorsát, a zuhanást és az újrakezdés, megújulás mozzanatait. Míg egyik oldalon a kapzsiság, a tudatlanság, a hataloméhség, a telhetetlenség és a gyűlölet, a másik oldalon az élet szeretete, tisztelete, a tudás, a jóság, a béke és a szeretet áll. Ezt az ellentétet érzékeltetik a szereplők beszélő nevei és nyelvi képességei is: Furkó Döme, alig tudja kipasszírozni magából az alig pár szótagos szavait, azokkal is csak manipulál és megfélemlít, az embereinek sem erőssége a nyelv kifinomult ismerete, azt is többnyire egymás beárulására használják, hogy védjék magukat, mert állandó rettegésben élnek. Tóbiás és a szülei (akárcsak Reccsentő Ricsi) a nyelv kifinomult és gazdag világának, a jelentésrétegeinek magabiztos ismerői, akik otthonosan mozognak a nyelv gazdag univerzumában, ami nem egyszer a mentsvárat és a túlélést nyújtja számukra. Manó, Csergőék sokáig távol levő fia, a nyelvet a valóság elfedésére használja, az (ön)áltatásra, hogy elfedje a szégyent. Bernika, Zordon Odó nem kicsit neveletlen és beteges szenvedélyeknek hódoló lánykája szintén csak a nyelv töredékes használatára képes. A regény egyik legüdítőbb és legszerethetőbb személye Bucifej, aki annak ellenére, hogy pösze és raccsol, ízlelgeti és remekül játszik a nyelv kiapadhatatlan lehetőségeivel, miközben az udvariasság és kedvesség mintapéldája a sok zord és faragatlan, durva alak között. Lajali Lilia viszont ugyan nem sokat beszél, de mélységekkel telített és súlya van minden szavának.

A nyelvhasználat változatai, színvonala, a kultúra, a közösségért való tudás, azaz a tudományos ismeretek és a fa/környezet/élettér tisztelete megóvása szorosan összefügg.  Így talán nem is meglepő, hogy a nagy tölgyfa rombolásával és kihasználásával párhuzamosan a hatalmat bitorló Furkó Döme saját hatalmának megőrzéséhez az újság- és könyvkiadást is betiltja, sőt, magát az írást is. És az éneklést. Erre már csak ráadás, hogy a tudósok által létrehozott, a fa védelméért tevő Fafőtanács tevékenységét Furkó fokozatosan ellehetetleníti, betiltja, majd a tudósokat börtönbe veti.

Az Ágrólszakadt Tóbiás nemcsak  izgalmas, fordulatokkal és meglepetésekkel telített kalandregénybe bújtatott erős társadalomkritika, amit mégis minden ízében átitat a humor és az irónia kifinomult eszköztára, hanem egy igazi ökokönyv is, ami nagyon szépen modellezi azt, hogy mennyire fontos védenünk a Földet és milyen következményei vannak annak, ha mégsem tesszük ezt. Rámutat arra, hogy az emberek és a fa élete elválaszthatatlanul összekapcsolódik, csak úgy élhetnek az emberek, ha vigyáznak az életüknek teret adó, őket óvó, tápláló, számukra otthont adó nagy tölgyfára. Furkó Dömével ellentétben, aki csak a hasznok kiapadhatatlan forrásaként tekint a fára, Tóbiás, a szülei és barátaik a fenntarthatóság jegyében a fát, mint egy kiszolgáltatott óriási élőlényt látják, amit nemcsak megvédeni, hanem táplálni kell, nem csak elvenni tőle, hanem adni is neki, mert csak így maradhat az és vele együtt élők is életben.

Chris Rylander: Die Legende von Greg

greg

A borítótervező sajnos nem ért annyira a fegyverekhez, mint a szerző.

Tavaly a szokásos évi előadáson hallottam a könyvről először, aztán a prae.hu-nak szóló tudósítás írásakor újra eszembe jutott. Az alapsztori önmagában is csábító, vajon mit hoz ki valaki az (urban) fantasy keretein belül Chicagóból és a törpökből?

A fülszöveg után borítékoltam a halálos unalmat, törpök, mágia, ereklyék, elfek, Tolkien. Mindehhez jön egy elfiskola is, tehát kapunk a hepipotyer világból is. Mégis megvettem valamiért. Igazam lett, volt Tolkien meg Potter, csak a halálos unalom maradt el.

Chris Rylander Greg szemén keresztül láttatja velünk a világot, csak annyit tudunk és értünk belőle, amennyit ő. Eleinte még A végtelen történet klasszikus és jól ismert sountrackje is felcsendült a fülemben, és lelki szemeim előtt nem Greget, hanem BBB-t láttam, ahogy a szemetesben landol. Na, meg a minden idők legkutyaszerűbb filmes sárkányát.

Adva van tehát egy esetlen, kövérkés fiú, akinek az anyukája meghalt, az apja neveli, aki kisvállalkozó, inkább magyar, mint chicagói módra. A srác azonban tehetséges, így aztán bekerül ösztöndíjjal egy szuperelit suliba, ahova természetesen nem tud beilleszkedni. Mivel az apja megtanította sakkozni, így sikerül Edwin személyében egy roppant előkelő barátra szert tennie, aki folyton kihúzza a csávából a sakkban sem túl ügyes barátját. Eddig a hasonlóság Michael Ende jól ismert sztorijával, ami azonban úgy van megírva, hogy bármennyiszer újra lehet olvasni. olvasásának folytatása

Benézel a hűtőbe, és elakad a szavad

Frigo_borito(Dániel András: Odabent a FRIGÓBAN avagy Nem lesz itt soha előadás! (kísérleti jégrevü) című könyvéről)

Dániel András egy kevésbé közismert könyve pár hete került a kezembe először. Teljesen véletlenül figyeltem fel rá, mert – bár annak ellenére, hogy egy éve megjelent – kritikai fórumokon, gyerekkönyves ajánlókban nem igazán találkoztam erről a könyvről szóló írással, és még csak hirdetésként sem jött szembe az elmúlt egy évben.  Az érdeklődésemet Dániel András szerzői oldalán közzétett vicces és izgalmas könyvtrailer keltette fel, és nem csalódtam: a könyv képeivel játszó, a karaktereket, helyzeteket, a várható hangulatot könnyeden felvillantó ajánló hibátlanul vetíttette előre mindazt, ami a könyvben hatványozottan visszaköszönt.

 

Most őszintén: ezek után ki ne lenne kíváncsi egy olyan könyvre, amiben van mese, színház, kabaré, verseket író Tábla Csoki, panda, éneklő zsiráf, táncoló csigák?  És mindez egy hűtőszekrénybe helyezve! Nos, én az lettem, és nagyon jól tettem, hogy benyitottam ebbe a frigóba! olvasásának folytatása

Kilenc év, szívem visszadöbben

diótortaÉn nem bánnám, ha néha-néha meglátogatnál. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy legalább félévente. Elüldögélnénk itt. Visszatenném a polcra a könyveket a kedvedért. Ünneplőbe öltöznék. És örülne-örülne a szívem.

Kilenc éve ezen az estén, talán éppen ebben a percben – ki emlékszik már pontosan? – egy pillanatra hátradőltem. Elégedetten. Kilenc éve ezen a napon hosszú hónapok tervezése után pár nap alatt megszületett ez a honlap, amin ezt a cikket olvassátok.

Hirtelen felrémlett, ahogy Darvasi (talán csak álmodtam?) rámmosolyog egy évvel később, hogy megtisztelőnek érzi, hogy kifacsartuk a könyve címét.

Nézem az akkori névjegykártyám: a Könyvmutatványosok alapító főszerkesztője. Azon töprengek, hogy kezdődött, de rájöttem: olvasásának folytatása

A hiányzó láncszem

a-hianyzo-lancszem-474-279-132599Filmet keresel estére? Van egy tippünk!

Pontosabban megvan hozzá A hiányzó láncszem. (Missing Link, 2019)

Az animációs film szereposztása parádés, nézzétek: Hugh Jackman, David Walliams, Stephen Fry, Zach Galifianakis, Emma Thompson.

A látványvilág igazi mestermunka, amibe még a legszigorúbb kritikus se nagyon tud belekötni, nem tolják túl a gegeket, mérsékelten hollywoodi a sztori, nálam külön pluszpontot kapott a befejezés Lionel és Adelina között. Ne várjunk nagy mélységet a filmtől, de egy estére igazán kiváló szórakozás.

Igazából a legjobban az tetszett, hogy a klasszikus mese fonalán halad a történet és nincs elmismásolva a jellemfejlődés. Spoiler: van egy pont, ahol Lionel megáll, elgondolkodik és rájön, hogyan kellene tovább. A nézőben persze csakúgy, mint Adelinában ott fészkel a kétely, vajon nem csak szájhős megint? És ahogy a mesékben ez már lenni szokott, jön a próbatétel. Hogy kiállja-e? Nézzétek meg a filmet!

A hivatalos filmajánló:

A legendás lények kutatója, Sir Lionel Frost óriási felfedezésére készül. A fess kalandor sok évnyi keresés után, egy névtelen levél nyomában járva rábukkan az emberiség utolsó bundás ősére, a meglepően okos, roppantul szellemes Mr. Linkre. A hatalmasra nőtt, csupaszív szőrmók minden vágya, hogy rátaláljon távoli rokonaira, a rég elveszettnek hitt Yeti unokatesókra.
A kalandvágyó Lionel kapva kap az alkalmon, és egy világot átszelő, hajmeresztően izgalmas útra indul újdonsült barátjával. A vidám pároshoz a tűzről pattant Adelina is csatlakozik, aki birtokában van az egyetlen térképnek, ami elvezetheti a szőrös hőst áhított céljához. És bár az út megannyi veszéllyel van kikövezve, a bohókás Mr. Linket semmi nem tántoríthatja el, hogy rátaláljon a családjára… akik talán közelebb vannak hozzá, mint azt ő gondolná.

#olvasaziro 5.

Eszter is olvas. A világutca végén. Megjelent az Író Cimborák blogján.
Illusztráció: Somogyi Dóra

%d blogger ezt szereti: