Category: 10+ év


Amikor a hangszer mi vagyunk

Képtalálat a következőre: „Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén”

Dunajcsik Mátyás első ifjúsági regényében, A Szemüveges Szirénben tájékozott idegenvezetőként kalauzol el bennünket Izland sejtelmes, titkokat rejtő világába. A Szemüveges Szirén nemcsak felejthetetlen olvasmányélményben részesíti az olvasóit, hanem igazi olvasókőként segít teljesen más perspektívá(k)ból szemlélni a saját életünket, kapcsolatainkat, gyökereinket és az előttünk álló feladatokat. A tízéves kortól ajánlott regény egy tizenkét éves kislány, Atlanta történetét meséli el, aki ezeregyszáztizenkét napja él kettesben az édesapjával az óceán közepén egy aprócska, Szelesszirt nevű sziget világítótornyában. Az apa és lánya szárazfölddel és egyáltalán a világgal való kapcsolatára egyszerre van hatással az óceánnak a szelek által legkülönfélébben borzolt hullámrengetege és a család egységének megtörése, azaz Atlanta édesanyjának három évvel korábban bekövetkezett halála és az azt követő mindent átható űr. Ez a szomorú esemény sodorja a megtört apát és kislányát önkéntes száműzetésbe e távoli kis szigetre, hiszen Atlanta édesapja már „nem tudna többé olyan földön élni, ahol egykor boldogok voltak Anyával”. (11.)

Megrendítő, ahogy egymás mellett, sok szempontból teljesen eltérő módon igyekeznek (túl)élni az anya elvesztése után. Tulajdonképpen ebből a különbségből táplálkozik és bontakozik ki fokozatosan a bonyodalom: Atlanta minden érzékszervével ösztönösen kapaszkodik az életbe, a legapróbb részletekre is figyelve keresi a rejtőző jeleket, olyan feladatokat keres magának, amik valahol mind visszaigazolják az édesanyjával és egyáltalán a szeretteivel való kapcsolatának megszakíthatatlanságát. Vele szemben az apát teljesen beteríti a gyász, csupán a kislánya léte ad erőt ahhoz, hogy megküzdjön a helyzettel. Talán nem is meglepő, hogy a nem túl sok feladatot adó világítótorony őri teendőinek ellátása mellett a többi világítótorony-őrrel telefonon keresztül vezetett sakkjátszmákba és sakkbajnokságba temetkezik. Az elmúlt években ez az egyetlen szórakozása és legaktívabb kapcsolódása a külvilághoz.

Atlantán és édesapján keresztül a gyász más-más formájával szembesülünk. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a főszereplő kislány nemcsak a saját veszteségével kénytelen megbirkózni, hiszen olykor már a felnőtteket is meghazudtoló módon végtelen megértéssel és türelemmel veszi körül az apját, osztozva az ő fájdalmában is. Egymásrautaltságuk és kapcsolatuk meghittsége az egymásról való kölcsönös gondoskodásukban teljesedik ki. Lesik, mivel tudnának úgy örömet szerezni a másiknak, hogy közben teret hagyjanak neki, tiszteletben tarthassák egymás érzéseit, érdeklődését, vágyait. Ezek jegyében készítik a finomabbnál finomabb süteményeket: az apa süti Atlanta szülinapi tortáját, de többször lepi meg lányát ribizlilekváros palacsintával is, Atlanta pedig gyakran készíti el az egyetlen női világítótorony-őrtől, Magdától rádión keresztül tanult citromos sütit, ami az ünnepnapok mellett a hétköznapjaikat édesíti. A rádiókapcsolaton keresztül zajló sakkjátszmákat Atlanta távolról figyeli, és édesapja sem zavarja meg őt az olykor akár naphosszat tartó horizontkémlelés közben. Mindennapjaikban szorosan összefonódik a múlt és a jelen, a folyosón és a szobák falain a régi családi fényképeken az édesanya arcképe mellett Szindbád dédapa, Dóra dédmama, Alvin nagypapa, szépséges Annabella nagymama és Leonard nagybácsi arcmása látható. A róluk fennmaradt családi anekdotákon és történeteken keresztül Atlanta és édesapja minden napjának természetes részvevői. A kislány tizenkettedik születésnapján az apa segítségével hangot kapnak és felköszöntik Atlantát, sőt, még koccintanak is az egészségére: „hogy ne érezzük olyan egyedül magunkat ezen a jeles ünnepen, Apa meglepetést készített nekem. Olyan volt mintha az egész család velünk lett volna”. (8-9.) Hiányuk megkérdőjelezhetetlen, de mégis az apa és lánya emlékezetének köszönhetően a holtak közelsége az életükről szóló legkülönfélébb meghitt, felejthetetlen vagy éppen vicces jeleneteken keresztül megmaradt, mintegy segítve és támogatva a kötet főszereplőit egy-egy nehezebb pillanatuk megélésében vagy döntéseik meghozatalában, erősítve egyúttal az összetartozás-tudatot. Ilyen értelemben Dunajcsik regénye a gyerekek számára egyfajta mintát mutathat a gyász feldolgozására is.

Dunajcsik kötetében az a fajta kiélezett érzékenység tapasztalható, amit valójában a gyász során is érezhetünk, felnagyítódnak a legapróbb részletek, az összefüggések új értelmezés(eke)t nyernek és kimerevednek szemünk előtt a szertefoszló pillanatok. Az idő múlása mintha megviccelne, egyszerre vesz körül a múlt és a jelen, egymásba/ra csúszva vagy akár egymással párhuzamosan megjelenítve. A borítóképen és az illusztrációkon szemüvegesként jelenik meg Atlanta, így elsőre azt is gondolhatnánk, hogy a cím őt jelöli, de az események kibontakozása közben derül ki, hogy a Szemüveges Szirén Szindbád dédpapa legendás, száz éve eltűnt hajójának a neve.

Többlettartalommal telítődik a cím, ugyanis szemüveget nemcsak Szindbád dédpapa hajójának névadója, az orrdíszként irányt mutató szirén és a regény főszereplője, Atlanta kap, hanem maga az olvasó is. E szemüvegen keresztül elevenedik meg előttünk Szelesszírt világítótornyának az építése és a sziget névadásának mozzanata. Lenyűgöző és egyben szimbolikus az avatás történésének felvillantása az idő kettősségére is rámutatva: a pillanat megragadásán keresztül a tünékenyre és az anyagban megőrződő örök időre: „A hely, ahová a névadó ünnepségen a falhoz vágott zöld pezsgősüveg becsapódott, még ma is tisztán látható, mert azt a részt csak az avatás előtt fél órával sikerült befejezni, és az apró szilánkok beleragadtak a friss vakolatba. Amikor rásüt a nap, a falnak az a része még a legnagyobb nyárban is úgy csillog, mint az ablak, ha télen ráfagy a lehelet.” (7.) Ugyanez a kettősség jellemzi Atlanta szülinapi köszöntését: azzal, ahogy egyszerre kapnak hangot a régmúlt és a jelen szereplői, amikor az ősök is felköszöntik Atlantát, képessé válva a múltból kiszólni a kislányhoz. Az anya képe viszont a hallgatást erősíti fel, az ő hangja utánozhatatlan marad, hiánya túlságosan fájdalmas és felfoghatatlan. „Egy nap egyszerűen csak sápadni kezdett, mint egy virág, ami víz nélkül maradt, és pár hónapon belül valahogyan kifakult a világból.” (11.) – az édesanya halálán keresztül az életben maradók tehetetlenségével és fájdalmával szembesülhetünk. Később azonban Szindbád dédpapának köszönhetően egy másik látószöggel is találkozunk az elmúlásról: „Látod, én is meghaltam, de Alvin nagyapádon és apádon keresztül benned mégis tovább élek – hiszen ki másnak lett volna bátorsága ilyen fiatalon, egyedül nekivágni az óceánnak, csak hogy hazajuttasson egy bajba került madárfiókát, ha nem Szindbád kapitány dédunokájának! De ahogy rád nézek, nemcsak a saját csillapíthatatlan kíváncsiságomat és bátorságomat látom benned, de Alvin nagyapád okosságát és Annabella nagymamád szépségét is.” (58.)

A több nézőpontot egyszerre megjelenítő regény központi motívuma a látható és láthatatlan határainak az újraértelmezése, illetve annak továbbgondolása, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megláthassuk a láthatatlant és meghallhassuk a hallhatatlant. A világítótorony és a szemüveg összetett motívumai mellett kulcsfontosságú Atlanta születésnapra kapott ajándéka, a Szindbád dédpapa távcsöve. A távcsőnek köszönhetően szélesedik ki a kislány látótere új dimenziókat nyitva számára. Az utazás pedig, amire elindul, sorsfordítóvá válik, hiszen általa találkozhatnak egymással a múlt és a jelen szereplői, ráadásul a fordulatokban és izgalmakban bővelkedő kalandos kihajózásnak köszönhetően mindnyájan megtalálják a maguk helyét. A látható és láthatatlan témát viszi tovább a szivárványsirály-motívum, hiszen csak teliholdkor látható e madarak kivételes színpompája. Atlanta ösztönösen ráérez a talált sirályfióka különlegességére. Saját édesanyjának hiánya mutatja meg számára, hogy hogyan mentheti meg a sok-sok veszély közepette a kismadarat. Szintén e dilemma kettősségét emeli a fókuszba a múltbeli legendás hajó legénységének váratlan felbukkanása, hogy száz év után mint egy összetartó szellemcsapat válnak újból láthatóvá.

Dunajcsik regénye nemcsak a látásunkat segíti, hanem az összes érzékszervünket célozza. „Minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre.” – olvashatjuk a regény egyik legfontosabb kulcsmondatát. (13.) A kijelentésben rejlő ellentmondás több értelmezési síkot nyit meg: egyrészt rámutat arra, hogy az elszigeteltségben a legkisebb részletek érzékelése is megváltozik és felnagyítódik a jelentőségük, másrészt eszünkbe juttathatja a mitológiai hagyomány olyan ismert alakjait is, mint a vak Teiresziász, aki a tisztán látását épp a fizikai látásának az elvesztésével nyerte el. A regény kiválóan ábrázolja a főszereplő kislánynak a világgal való kapcsolatán keresztül, hogy egy ilyen helyzetben sokkal kiélezettebben érzékeljük, tapasztaljuk meg a világot újabb és újabb összefüggésekre találva.

Tulajdonképpen az egész testet bevonja az olvasásba a hullámok morajlása és a dzsessz akkordjainak párhuzamos megszólaltatása révén. „Nem a füleddel hallod, hanem a talpadon keresztül kúszik fel a tested minden porcikájába, a tüdőd lebenyeiben érzed rezegni, a szemhéjadon, a hátadon égnek az ágaskodó szőrszálakon, mintha az egész óceán, a távoli partok, a hajó minden egyes deszkája és kötele is az ő hangszerük lenne. Te is.” (24.) A kislány állatokról és azok tulajdonságairól (róka, hangya, vágtázó, lajhár, hattyú és elefánt) nevezi el a szeleket az alapján, hogyan ringatják vagy éppen borzolják fel a hullámokat. Ugyanakkor további értelmezési síkokat nyit a hallgatóvá (is) váló olvasó előtt a regényt átitató dzsessz-párhuzam: a tengeri hullámzás osztályozásakor megszólalnak Miles Davis, Charlie Parker és Leonard Cohen ismert dalai, melyek a víz hangjával együtt járják át és ringatják el fokozatosan a testet. „Ma délután például határozottan Miles Davist játszott az óceán. Ez egy nyugis, teljesen barátságos, ugyanakkor folyamatosan mozgásban levő hullámzás, valahol félúton a játszótéri hintázás és egy szenvedélyes déltengeri tánc között, amelyet nem lehet sokáig nézni anélkül, hogy az ember egy kis csípőmozgással ne akarna csatlakozni a ritmusához.” (13.)

A Szemüveges Szirén az élet és halál kérdéseinek újragondolására készteti az olvasót, miközben üde humorral és pengeéles iróniával kifigurázza a klasszikus kísértet- és kalóztörténetek toposzait és hőseit, akik nem éppen szalonképes sérüléseik és fizikai hiányosságaik ellenére vicces, kedves és igen szerethető figurák (például a hínárhajó kapitány a szakállába rejtőző polippal, a félfülű és orratlan Filip, aki entomológus, vagy Bragi, aki a hajó iránytűjét a szemében hordja). A humor az ember hiteles ábrázolásának fontos eszköze, ami átsegíti az olvasót a feszültségen és/vagy tragikumon, miközben megmutatja magát az embert, akivel könnyen azonosulni tudunk. Jó példa erre a jelenet, amikor Atlanta az eltűnése után újból találkozik az apjával, aki a várakozás közben, hogy megnyugtassa magát, palacsintát süt a lányának. Komikus, hogy nem kicsit lő túl a célon, azzal, ahogy megtölti az egész konyhát a sok-sok palacsintától roskadozó tányérral, e gesztussal az apa leleplezi az érzéseit. „Kitaláltam, hogy mire megjössz, sütök egy kis palacsintát… és megsütöttem az első tányérral, aztán a másodikkal, és… és… egyszerűen képtelen voltam leállni, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, megint azon kezdek el gondolkodni, hogy biztosan viharba kerültél, vagy kiestél a Fecskéből, vagy valaki elrabolt, vagy…” – vallja be zokogva az aggódó apa. (87.)

Szót kell ejtenünk a névadásról is, ami remekül idézi meg az izlandi kultúra világát és szereplőit. Erik és Ragnar neve jól illeszkednek e hagyományba, mint ahogy Magda és Kamilla univerzálisabbnak számító nevei is. Atlanta és Szindbád neve sokrétűbb, az előző az Atlanti Óceán mellett Atalantét, a görög mitológiai hős nevét is eszünkbe juttatja. Szindbád dédpapa neve szintén kulcsfontosságú, hiszen megidézi az Ezeregyéjszaka meséi című mesegyűjteményből a legendás hajósnak az alakját, ki mára már irodalmi toposszá vált.

Gilicze Gergő illusztrációinak köszönhetően lenyűgöző a kötet képi világa. A lila és a sárga szín kontrasztja és egymást felerősítő motívumviláguk teremti meg a regény oldalain megjelenő képek dinamikáját. A lila mellé, mint az ég és a föld, az értelem és az érzelmek közötti egyensúly keresésének és megtalálásának színárnyalatai közé illeszkedik be a narancssárga: a fényt jelképező energia, a ragyogás és az erő szimbólumaként. Remekül visszaadják vizuálisan e két színre épülő illusztrációk a kötet fordulatokban gazdag történéseit és a szereplők tenger hullámzására emlékeztető érzéseit: félelmeit, vágyait és örömteli pillanatait.

A Szemüveges Szirén egy igazi érzékenyítő regény, megmutatja a családok összetartó erejének felbecsülhetetlen erejét, segít az élet szerves részeként feldolgozni a veszteséget és a gyászt, elfogadni a másságot a szerelmes bálnavadászok, Erik és Ragnar összetartozásának megjelenítésén keresztül, s nem utolsó sorban a természet kincseinek megőrzésére és egy élhetőbb környezet megteremtésére hívja fel a figyelmünket. Szembesít azzal, hogy a legapróbb tettel, például egy madárfióka vagy a tengerek hatalmas lakóinak, a bálnáknak a megmentésével valójában saját világunkat és jövőnket menthetjük meg.

Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén Kolibri, Budapest, 2016.

Reklámok

product_9782070662937_244x0Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal király, aki rettegésben tartotta népét. Sértett, féltékeny szíve nem nyugodott, s egy napon száműzte királyöccsét. Véglegesen. Nem csak az országból, nem csak az egész birodalomból, az egész világból űzte ki. Kiebrudalta egy másik valóságba a fiút. Azt a másik valóságot akár a miénknek is mondhatnánk: van benne egy Párizs nevű város, annak egy utcájában egy cukrászműhely, abban egy férj és feleség, akik az idegen gyereket befogadják, szeretik. A huszadik század harmincas éveiben járunk.

Ezen korszak világába tanul bele a különös, múlt nélküli gyerek, ennek a társadalomnak nyelvét tanulja meg, és saját bőrén tapasztalja a gyötrelmeit, hogy Joshua Perle néven élni, harcolni, és főleg emlékezni tudjon benne. A rejtélyt, Joshua múltját, emlékezésének keserűvé minősült tárgyát sokkal később, a nyolcvanas évek derekán kezdi felgöngyölíteni egy fotográfus fiú. Egy elbűvölő lány iránt fellobbant szerelem vezeti őt Joshua útjába, s annak felismeréséhez, hogy párhuzamos világokban létezünk. olvasásának folytatása

Max – kimaxolva

maxKevés olyan könyv van, amit lassan olvasok. Mostanában kételkedtem, hogy tudok-e még egyáltalán rendes tempóban olvasni. A Max bebizonyította, hogy igen. (Eszter)

Megnyugtató, hogy nem egyedül írok ajánlót a Maxról. Talán egyedül nem is vállalkoznék rá. Félnék, hogy valami igazán fontos kimarad, elsikkad, épp most, amikor írom, nem jut eszembe, pedig lehet, hogy épp’ ez a gondolat lenne a hívószó valakinek, hogy elolvassa Sarah Cohen-Scali regényét. Mert ezt olvasni kell. Aztán pedig soha nem felejteni, de legfőképpen megválaszolni a kérdéseket, amik ébredtek bennünk, még akkor is, ha nem lesznek könnyűek. (Kata) olvasásának folytatása

Miután elolvastam Standish Treadwell történetét (egyhúzóra, szinte pillanatok alatt, gyomorremegve, izgulva, sírva és megrendülten), az első gondolatom az volt, hogy szervezek egy felolvasóestet a helyi fiataloknak, mert ezt a történetet minél többüknek ismernie kell. Megszerveztem. Nem az a tipikus irodalmi est lett, ahol a kamillatea mellett merengünk egy-egy szép vagy izgalmas regényrészleten. Elkezdtem a könyvet felolvasni az elején, és amíg az idő engedte, olvastam nekik. A jelenlévő hatból egy kölcsönkérte, és egymásnak adogatva öten olvasták el a könyvet kevesebb mint két hét alatt. Ajánló vége.

olvasásának folytatása

A műfordítás rejtelmei – Wekerle Szabolcs

wekerleLassan négy éve már, hogy abbamaradt a műfordítókat bemutató sorozatunk, ami a múlt héten Pék Zoltánnal indult újra. Másodikként Wekerle Szabolccsal beszélgettünk.

A Magasfeszültség egyik, ha nem a legnehezebb kérdéseket feszegető könyvét fordítottad. A Minden dolgok könyve volt számomra eddig a sorozat legerősebb kötete. Milyen volt a fordítása? 

Egyike volt legélvezetesebb fordítói munkáimnak. Viszonylag rövid, de rendkívül jól felépített könyv, egyetlen fölösleges szó, sor nélkül. Lehet egy szöveg bármilyen nehéz, a fordítása sosem az, ha következetesen és jól megírt a szöveg. Egy-két szójátékkal bajlódtam sokat – de ez a bajlódás sem volt terhes, sőt. A fordítás egyik legjobb része, amikor alakul egy szöveg, megy minden a maga útján, de van egy-két nehéz, megoldandó kérdés, ami úgy befészkeli magát az agyamba, hogy szinte folyton azon gondolkodom, míg végül rájövök a – nem mindig százszázalékos, de azt legalább közelítő – megoldásra.

A regény rövidsége ellenére nagyon összetett, sokrétű. Mennyire mélyen értelmezi a fordító a művet? Hány lépcsős ez a művelet?

Nem vagyok nagy értelmező. Elolvasom a könyvet, igyekszem megérteni, aztán magyar szöveget csinálni belőle. Előfordul, hogy végzek egy regénnyel, megjelenik, és aki olvassa, elmondja, hány rétege, hány értelmezési lehetősége van, amin én meglepődöm. olvasásának folytatása

A műfordítás rejtelmei – Pék Zoltán

pek_varga

Fotó: Kolibri Kiadó/Németh Dániel

Lassan négy éve már, hogy abbamaradt a műfordítókat bemutató sorozatunk. Az idei, 2015-ös Könyvfesztiválon azonban jó néhány beszélgetésben előkerült a kérdés, leginkább a Kolibri kiadó Magasfeszültség sorozatának bemutatója után, oda ugyanis majd’ minden kötet fordítója megérkezett. 

Elsőként Pék Zoltánnal beszélgettünk.

A Hold legsötétebb oldala tartozik a Magasfeszültség sorozatába. A beszélgetésen elhangzott, hogy a szöveg világa miatt kértek fel erre a munkára. Mesélnél egy kicsit erről nekünk is?

Az ember nem csak vidám vagy csak vicces könyveket fordít, ennyire nem tudunk szakosodni, még ha akarnánk sem. Mindazonáltal elég sok komor hangulatú regényt fordítottam már, elég, ha csak Philip K. Dicket említem. Szeretem ezeket, pontosabban ezeket is, bele tudom élni magam, a jó ég tudja, miért. Ez a könyv, A Hold szintén meglehetősen súlyos hangulatú, egy diktatúrában játszódik, és az elnyomás, főleg pszichikai értelemben nagyon megüli a történetet. Amikor elolvastam, nekem ez bejött.

Mi volt a legnagyobb kihívást A Hold legsötétebb oldalának a fordítása során? Elég nyomasztó a világa. olvasásának folytatása

Seraphina – fantasy a javából

seraphinaTényleg a javából. Tudom, hogy sokan nem örülnek, ha a gyermekük fantasy regényeket olvas, a gyermek viszont rajong értük. Aztán vannak szülők, akik örülnének, ha a gyermek jóféle fantasyt olvasna, a csemetét meg éppen az nem érdekli. Nos, Rachel Hartman Seraphina című regényét szívből ajánlom mindenkinek; azoknak is, akik ódzkodtak eleddig a műfajtól, és azoknak is, akik nem idegenkednek a fantasytől. A szülőknek elsősorban azért, hogy megnyugodjanak: a fantasy értékes, jó, sokat adó is tud lenni. A műfajt kóstolgató fiataloknak pedig azért, hogy ráérezzenek: a fantasy értékes, jó és sokat adó is tud lenni.

Kiváltképp ha így, okosan, izgalmasan, ötletesen írták. A Sárkánydárda Krónikákon nevelkedett hajdanvolt fantasy-olvasóként és Drizzt Do’Urden  valaha volt legnagyobb rajongójaként (bárcsak soha ne adtam volna kölcsön!!!) bátran állítom, hogy ismerem a fantasy-dörgést. És megkockáztatom, hogy a Scolar Kiadó magyarországi gondozásában megjelent Seraphina-sorozat rövid időn belül a klasszikusok között találja magát. Előrevetíti ezt, hogy első megjelenésekor számos kiváló kritikát kapott, a New York Times bestseller-listájára került a megjelenése hetében, és a második rész ez év márciusi megjelenését is izgatott várakozás előzte meg. olvasásának folytatása

Sherlock, Lupin és Adler – meg én

Minden valamire való kiadónak van krimisorozata. Nem képeznek ez alól kivételt a gyerekkönyvkiadók sem. Ott van például Martin Widmark Rejtély-sorozata a Könyvmolyképzőnél (amit ráadásul Marika fordít).

A Manó Könyvek pedig a fiatal Irene Adler naplóját adja ki, keménykötéses, kötetenként egy rejtély megoldását a középpontba helyező regényfolyamként. A szerző, az 1975-ös születésű olasz gyerekkönyvíró, Alessandro Gatti, aki Adler neve mögé bújik, jól ismeri a folytatásos gyerekkrimik világát és szabályait. Ügyesen adagolja az információkat például a három főszereplő múltjáról, utal előre-hátra a cselekmény (és kötetek) folyamán, miközben kiválóan idomul a Doyle-i és a Leblanc-i világ miliőjéhez is.  

A fekete dáma, Utolsó felvonás az Operában, A skarlátvörös rózsa rejtélye, A katedrális árnyéka: e kötetek során egyre erősödik a három szereplő közti kapcsolat, de Irene, aki a történeteket elmeséli, utal a jövőre is, amikor ők hárman elengedhetetlenül ellenfelekké válnak majd. Végtére is így áll a világirodalom leghíresebb krimijeiben. olvasásának folytatása

szerelemIgazából NEM hiszek a „véletlenek nincsenek” szlogenben. Vannak. Bizonyára az is véletlen, mert mi más lehetne, hogy tanárként az első Asperger-gyanús esetem óta, azaz másfél éve folyamatosan ilyesfajta dolgokba botlom. Legutóbb egy blogba, meg hasonló témájú könyvekbe, fura alakokba. Most meg ez a könyv: Szerelem és más fura szavak. Pedig nem is én választottam. Többen is ajánlották. Mostanában – átmenetileg – inkább ajánlott könyveket olvasok, a saját ízlésem ugyanis átmenetileg szabadságra ment, kicsit unta már, hogy remekül elvagyok a régi könyveimmel meg a gondolataimmal, még zenét sem hallgatok. Ja, hogy egy szót sem értetek? Várjatok, mindjárt átfordítom „ó*istenem“-re vagy inkább „ó*istenem 2.0“-ra.

Szóval karácsony után ülünk békésen egy barátommal a forralt boraink mellett, többek közt könyvekről beszélgetünk, kérdezem, mit olvas. Erin McCahan: Szerelem és más fura szavak, jön a válasz. „És jó?” – kérdezek vissza, mert nálunk, munkaköri ártalomból is ifit meg YA-t olvasó népeknél nem lehet biztosan tudni. „Jó, neked is tetszene.“ Vagy valami ilyesmit válaszol. olvasásának folytatása

Csikk. Wolfgang Herrndorf regénye.

covers_257620

“Annyira fellelkesültem a gondolattól, hogy most bármit megtehetek, hogy a nagy lelkesültségtől nem csináltam semmit” – mondja Maik Klingenberg, Wolfgang Herrndorf Csikk című kamaszregényének főhőse.

Annyira fellelkesültem a könyvtől, hogy a nagy lelkesültségtől végül nem írtam róla semmit – mondom én. Pedig kétszer elolvastam, huszonhétszer belekezdtem a könyvről tervezett beszámolóm megírásába, és huszonhétszer abba is hagytam. Két nyár eltelt azóta, hogy Herrndorf könyve beköltözött az ágyam melletti könyvrakásba, két éve rakosgatom mindig feljebb, nehogy megfeledkezzek róla, de legfeljebb pár sornyi jegyzet lefirkantásáig jutottam. Azt biztos ismeritek Oscar Wilde-tól, hogy soha nem olvas olyan könyvet, amiről recenziót kell írnia, mert akkor nagyon elfogult lesz. Csikk könyvével az ágyam mellett azt hiszem, megértettem, mit akart Oscar Wilde mondani. Ha nem bánjátok az ebből fakadó részlehajlást, olvassatok tovább. olvasásának folytatása

%d blogger ezt kedveli: