Vesztegzár

(c)Kocsmáros Pál

Megkértük Visy Beatrix iridalomkritikust, gyűjtse össze számunkra a magyar és világirodalom “járványregényeit”. Íme:

V.B.: Tehát itt van néhány a járványos, karanténos, és ennek hatására őrületig torzuló helyzeteket ábrázoló regényekből. Inkább fikcióként éljük át, és “okoljunk” belőle, mint a valóságban. Hosszú estékre. De akár meg is fordíthatom: ezeket a regényeket kerüljétek messzire.

1. Boccaccio: Dekameron – mi más, az első, aminek a kerettörténetét adja a pestis. Amúgy meg pikáns, szórakoztató olvasmány.
2. Defoe: A londoni pestis – hátha van olyan jó, mint a Robinson.
3. Camus: A pestis – nyilván ez mindenkinek beugrott már. Igazi járványregény egzisztencialista módon.
4. García Marquez: Szerelem a kolera idején. – na, ez legalább oltári love.
5. Hesse: Narziss és Goldmund – középkori pestis és művészet egy helyen e bájos műben.
6. Saramago: Vakság – kedvenc portugál szerzőm ismert regénye, ami sokkal jobb, mint a belőle készült film. Az ember úgy elaljasul, hogy csak na.
7. Mary Shelley: Az utolsó ember – 19. századi sci-fi, antiutópia a 21. századról – látnoki regény, döbbenet, a Frankenstein szerzőjétől, ugye.
8. Jack London: Vörös Halál

Hírdetés

Linda Sue Park: Min mester inasa

A könyv (A Single Shard) 2001-ben látott napvilágot, hogy megvilágítsa a (térben és időben) távoli Korea alázattal teli, hagyományokat tisztelő szegletét egy olyan kiskamasz történetén keresztül, aki a totális periféria szélén, árván kénytelen felnőni egy híd alatt. A szerző koreai bevándorlók gyermekeként születik az Amerikai Egyesült Államokban, műve azonban igen gazdagon átitatott a keleti kultúrkör mitikus elemeivel. 2002-ben az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díját, a tekintélyes Newbery Medalt érdemelte ki. A magyar fordítás Ilyés Emese tollából született 2003-ban, majd 2016-ban ismét kiadta az Animus Kiadó.

Kis lélegzetű, mégis magával ragadó poétikus történet. Keleti hagyományhoz hűen meghajlok előtte.

én sem vagyok…

Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

„az utolsó legenda csakis én lehetek”

Zólya Andrea Csilla szövege másodközlés, INNEN. Köszönjük a lehetőséget!

Fodor Veronika harmadik kötete, a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről lebilincselő mesevilágba vezeti az olvasókat, mégpedig az emberiség történelmének és az ipari felfedezések hőskorának emlékezetes, de olykor mégis feledésbe merült mozzanatai és meghatározó pillanatai közé. A kötet különlegessége, hogy egyszerre tekinthető mese- és kalandregénynek, de igazi ínyencségként egyfajta kultúrtörténeti útleírásnak is.

Azonban minden egyes történetben és megidézett korban a bemutatott találmányokon túl az ember kerül a középpontba. Ennek jegyében az egymásba kapcsolódó epizódok mozgatói és egyben összekötői az emberi érzés és érzékelés legkifinomultabb formáinak megragadása. A teljesség utáni vágy, máskor pedig a szabadság hiánya tartja mozgásban a szereplőket és rajtuk keresztül az eseményeket. Így kaphat például több alkalommal kiemelt helyet az illatok érzékelése vagy épp azok hiánya, vagy a legbensőbb érzelmeknek és gondolatoknak a keresése/megtapasztalása: úgy az (el)használt játékok javítóműhelyében, mint a megalkotott gépek születésekor. Ezeknek köszönhetően lehetséges Fodor Veronika könyvében, hogy a különböző korok nagy felfedezőinek szelleme összetalálkozhat, és eszmét cserélve segíthetnek egymásnak az éppen formálódó találmányuk létrehozásában. Jó példa erre a 18. században élő Ciprián szerzetes és száz évvel későbbről Ferdinand von Zeppelin gróf találkozása és párbeszéde egy felhő szélén ücsörögve miközben mindketten épp repülni próbálnak a fejlesztés alatt álló szerkezetükkel. Ki így, ki úgy.

20. nap – Holden Rose: Az ellopott karácsony

A karácsonyhoz az ajándékozás öröme is hozzátartozik. Ha ezt elveszik tőlünk, úgy érezzük, mintha ellopták volna a karácsonyunkat. Ez történik Holden Rose Howard Matheau különös esetei című sorozatának harmadik részében. A két angol kisdiák, Howard és Gil egy mobiltelefont szeretne ajándékozni a Crown Wood Titkos Társaság harmadik tagjának, Nitának. Ám a mobilnak lába kel a jótékonysági vásárban. Vajon ki lophatta el a négy gyanúsított közül?
A regény klasszikus puzzle-detektívregény, ahogy azt Agatha Christie-től megszokhattuk. Holden Rose neve azonban senkit ne tévesszen meg. Az álnév magyar írót rejt, és a könyv humora magyar. Az unoka és nagypapa közötti kapcsolat Nógrádi Gábor papiját juttatja az eszembe a Papi, ne már! című könyvből. Egy nagypapának pedig nincs szebb karácsonyi ajándék, mint az unokájával töltött idő, amikor a szülők elutaznak pár napra, és maga is visszaváltozhat gyermekké. Ahogy papi azt meg is fogalmazza: ”- Én már nyugdíjas vagyok, tehát tulajdonképpen majdnem gyerek. … Mivel foglalkozik egy gyerek? Játszik, tanul, és igyekszik megszegni a szabályokat. Új és új élményekre vágyik, pont, mint a nyugdíjas.”
Papi segítségével a könyv végére előkerül Nita ajándéka, a három kis nyomozó pedig még arra is fényt derít, ki nyitja ki minden nap a kémiaszertárat az iskolában. Felhőtlen szórakozás és némi fejtörés vár mindazokra, akik elolvassák a könyvet.

Holden Rose
Az ellopott karácsony
Főnix Könyvműhely, 2015

17. nap – Mindenki más születésnapja

Mit  csinálhat együtt  egy kagyló és egy mókus, egy sirály és egy ámbráscet? Mi történik akkor, ha egy szúnyog összeütközik egy léggyel? Miért írt magának levelet a mókus? Mit mondott az egér a zebra buliján? Mit szeret  a szarka mindennél jobban a világon? Mihez segítené hozzá a mamutot a mókus? Hová lett a jávorszarvas agancsa? Mi történt, amikor a mókus elhatározta, hogy hangyának öltözik? Toon Tellegen holland alkotó, rövid, kölönös hangulatú, vicces, néhol egészen abszurd állatmeséiben mindegyik kérdésre választ kapunk. A könyvet Egri Mónika fekete-fehér illusztrációi teszik kihagyhatatlanná.

13. nap – Kerstin Lundberg Hahn: Szerencsesüti

  A Szerencsesüti egy igazi kiskamasz-regény. Akad benne minden, ami ennyi idősen őrült fontos, vagy őrült nagy problémát okozhat (jelen esetben a főszereplő Oscarnak): rémesen kínos szülők, rémesen kínos szerep az iskolai karácsonyi ünnepségen, félreértések az osztály legszebb lányával, egy új barátság és talán még egy első szerelem is…

Mindez nagyon mai, nagyon vicces és szórakoztató módon tálalva, alapvetően az „itt és most veled is megtörténhetne”- érzést erősítve, ám megfűszerezve egy csipetnyi meseszerűséggel is.

Történik mindez Svédországban, az adventi időszakban, ami külön hozzátesz, hisz így nagyon sok részletet tudhatunk meg a svéd ünnepi szokásokról, például arról, hogy ott mennyire kiemelten fontos Luca napja, gyertyakoszorút viselő lányokkal, kis mikulásmanóknak öltözött fiúkkal, mézeskaláccsal és még sok egyébbel.

Remek választás 9-12 éveseknek, és olyan szülőknek, akik jól tolerálják, ha a könyv kézbevétele után egy ideig gyermekük könyv mögül kikandikáló feje búbját láthatják csak.

Illusztráció: Maria Nilsson Thore

Fordította: Csepányi Zsuzsanna

Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2016.