Category: Szerzők


Amikor a hangszer mi vagyunk

Képtalálat a következőre: „Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén”

Dunajcsik Mátyás első ifjúsági regényében, A Szemüveges Szirénben tájékozott idegenvezetőként kalauzol el bennünket Izland sejtelmes, titkokat rejtő világába. A Szemüveges Szirén nemcsak felejthetetlen olvasmányélményben részesíti az olvasóit, hanem igazi olvasókőként segít teljesen más perspektívá(k)ból szemlélni a saját életünket, kapcsolatainkat, gyökereinket és az előttünk álló feladatokat. A tízéves kortól ajánlott regény egy tizenkét éves kislány, Atlanta történetét meséli el, aki ezeregyszáztizenkét napja él kettesben az édesapjával az óceán közepén egy aprócska, Szelesszirt nevű sziget világítótornyában. Az apa és lánya szárazfölddel és egyáltalán a világgal való kapcsolatára egyszerre van hatással az óceánnak a szelek által legkülönfélébben borzolt hullámrengetege és a család egységének megtörése, azaz Atlanta édesanyjának három évvel korábban bekövetkezett halála és az azt követő mindent átható űr. Ez a szomorú esemény sodorja a megtört apát és kislányát önkéntes száműzetésbe e távoli kis szigetre, hiszen Atlanta édesapja már „nem tudna többé olyan földön élni, ahol egykor boldogok voltak Anyával”. (11.)

Megrendítő, ahogy egymás mellett, sok szempontból teljesen eltérő módon igyekeznek (túl)élni az anya elvesztése után. Tulajdonképpen ebből a különbségből táplálkozik és bontakozik ki fokozatosan a bonyodalom: Atlanta minden érzékszervével ösztönösen kapaszkodik az életbe, a legapróbb részletekre is figyelve keresi a rejtőző jeleket, olyan feladatokat keres magának, amik valahol mind visszaigazolják az édesanyjával és egyáltalán a szeretteivel való kapcsolatának megszakíthatatlanságát. Vele szemben az apát teljesen beteríti a gyász, csupán a kislánya léte ad erőt ahhoz, hogy megküzdjön a helyzettel. Talán nem is meglepő, hogy a nem túl sok feladatot adó világítótorony őri teendőinek ellátása mellett a többi világítótorony-őrrel telefonon keresztül vezetett sakkjátszmákba és sakkbajnokságba temetkezik. Az elmúlt években ez az egyetlen szórakozása és legaktívabb kapcsolódása a külvilághoz.

Atlantán és édesapján keresztül a gyász más-más formájával szembesülünk. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a főszereplő kislány nemcsak a saját veszteségével kénytelen megbirkózni, hiszen olykor már a felnőtteket is meghazudtoló módon végtelen megértéssel és türelemmel veszi körül az apját, osztozva az ő fájdalmában is. Egymásrautaltságuk és kapcsolatuk meghittsége az egymásról való kölcsönös gondoskodásukban teljesedik ki. Lesik, mivel tudnának úgy örömet szerezni a másiknak, hogy közben teret hagyjanak neki, tiszteletben tarthassák egymás érzéseit, érdeklődését, vágyait. Ezek jegyében készítik a finomabbnál finomabb süteményeket: az apa süti Atlanta szülinapi tortáját, de többször lepi meg lányát ribizlilekváros palacsintával is, Atlanta pedig gyakran készíti el az egyetlen női világítótorony-őrtől, Magdától rádión keresztül tanult citromos sütit, ami az ünnepnapok mellett a hétköznapjaikat édesíti. A rádiókapcsolaton keresztül zajló sakkjátszmákat Atlanta távolról figyeli, és édesapja sem zavarja meg őt az olykor akár naphosszat tartó horizontkémlelés közben. Mindennapjaikban szorosan összefonódik a múlt és a jelen, a folyosón és a szobák falain a régi családi fényképeken az édesanya arcképe mellett Szindbád dédapa, Dóra dédmama, Alvin nagypapa, szépséges Annabella nagymama és Leonard nagybácsi arcmása látható. A róluk fennmaradt családi anekdotákon és történeteken keresztül Atlanta és édesapja minden napjának természetes részvevői. A kislány tizenkettedik születésnapján az apa segítségével hangot kapnak és felköszöntik Atlantát, sőt, még koccintanak is az egészségére: „hogy ne érezzük olyan egyedül magunkat ezen a jeles ünnepen, Apa meglepetést készített nekem. Olyan volt mintha az egész család velünk lett volna”. (8-9.) Hiányuk megkérdőjelezhetetlen, de mégis az apa és lánya emlékezetének köszönhetően a holtak közelsége az életükről szóló legkülönfélébb meghitt, felejthetetlen vagy éppen vicces jeleneteken keresztül megmaradt, mintegy segítve és támogatva a kötet főszereplőit egy-egy nehezebb pillanatuk megélésében vagy döntéseik meghozatalában, erősítve egyúttal az összetartozás-tudatot. Ilyen értelemben Dunajcsik regénye a gyerekek számára egyfajta mintát mutathat a gyász feldolgozására is.

Dunajcsik kötetében az a fajta kiélezett érzékenység tapasztalható, amit valójában a gyász során is érezhetünk, felnagyítódnak a legapróbb részletek, az összefüggések új értelmezés(eke)t nyernek és kimerevednek szemünk előtt a szertefoszló pillanatok. Az idő múlása mintha megviccelne, egyszerre vesz körül a múlt és a jelen, egymásba/ra csúszva vagy akár egymással párhuzamosan megjelenítve. A borítóképen és az illusztrációkon szemüvegesként jelenik meg Atlanta, így elsőre azt is gondolhatnánk, hogy a cím őt jelöli, de az események kibontakozása közben derül ki, hogy a Szemüveges Szirén Szindbád dédpapa legendás, száz éve eltűnt hajójának a neve.

Többlettartalommal telítődik a cím, ugyanis szemüveget nemcsak Szindbád dédpapa hajójának névadója, az orrdíszként irányt mutató szirén és a regény főszereplője, Atlanta kap, hanem maga az olvasó is. E szemüvegen keresztül elevenedik meg előttünk Szelesszírt világítótornyának az építése és a sziget névadásának mozzanata. Lenyűgöző és egyben szimbolikus az avatás történésének felvillantása az idő kettősségére is rámutatva: a pillanat megragadásán keresztül a tünékenyre és az anyagban megőrződő örök időre: „A hely, ahová a névadó ünnepségen a falhoz vágott zöld pezsgősüveg becsapódott, még ma is tisztán látható, mert azt a részt csak az avatás előtt fél órával sikerült befejezni, és az apró szilánkok beleragadtak a friss vakolatba. Amikor rásüt a nap, a falnak az a része még a legnagyobb nyárban is úgy csillog, mint az ablak, ha télen ráfagy a lehelet.” (7.) Ugyanez a kettősség jellemzi Atlanta szülinapi köszöntését: azzal, ahogy egyszerre kapnak hangot a régmúlt és a jelen szereplői, amikor az ősök is felköszöntik Atlantát, képessé válva a múltból kiszólni a kislányhoz. Az anya képe viszont a hallgatást erősíti fel, az ő hangja utánozhatatlan marad, hiánya túlságosan fájdalmas és felfoghatatlan. „Egy nap egyszerűen csak sápadni kezdett, mint egy virág, ami víz nélkül maradt, és pár hónapon belül valahogyan kifakult a világból.” (11.) – az édesanya halálán keresztül az életben maradók tehetetlenségével és fájdalmával szembesülhetünk. Később azonban Szindbád dédpapának köszönhetően egy másik látószöggel is találkozunk az elmúlásról: „Látod, én is meghaltam, de Alvin nagyapádon és apádon keresztül benned mégis tovább élek – hiszen ki másnak lett volna bátorsága ilyen fiatalon, egyedül nekivágni az óceánnak, csak hogy hazajuttasson egy bajba került madárfiókát, ha nem Szindbád kapitány dédunokájának! De ahogy rád nézek, nemcsak a saját csillapíthatatlan kíváncsiságomat és bátorságomat látom benned, de Alvin nagyapád okosságát és Annabella nagymamád szépségét is.” (58.)

A több nézőpontot egyszerre megjelenítő regény központi motívuma a látható és láthatatlan határainak az újraértelmezése, illetve annak továbbgondolása, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megláthassuk a láthatatlant és meghallhassuk a hallhatatlant. A világítótorony és a szemüveg összetett motívumai mellett kulcsfontosságú Atlanta születésnapra kapott ajándéka, a Szindbád dédpapa távcsöve. A távcsőnek köszönhetően szélesedik ki a kislány látótere új dimenziókat nyitva számára. Az utazás pedig, amire elindul, sorsfordítóvá válik, hiszen általa találkozhatnak egymással a múlt és a jelen szereplői, ráadásul a fordulatokban és izgalmakban bővelkedő kalandos kihajózásnak köszönhetően mindnyájan megtalálják a maguk helyét. A látható és láthatatlan témát viszi tovább a szivárványsirály-motívum, hiszen csak teliholdkor látható e madarak kivételes színpompája. Atlanta ösztönösen ráérez a talált sirályfióka különlegességére. Saját édesanyjának hiánya mutatja meg számára, hogy hogyan mentheti meg a sok-sok veszély közepette a kismadarat. Szintén e dilemma kettősségét emeli a fókuszba a múltbeli legendás hajó legénységének váratlan felbukkanása, hogy száz év után mint egy összetartó szellemcsapat válnak újból láthatóvá.

Dunajcsik regénye nemcsak a látásunkat segíti, hanem az összes érzékszervünket célozza. „Minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre.” – olvashatjuk a regény egyik legfontosabb kulcsmondatát. (13.) A kijelentésben rejlő ellentmondás több értelmezési síkot nyit meg: egyrészt rámutat arra, hogy az elszigeteltségben a legkisebb részletek érzékelése is megváltozik és felnagyítódik a jelentőségük, másrészt eszünkbe juttathatja a mitológiai hagyomány olyan ismert alakjait is, mint a vak Teiresziász, aki a tisztán látását épp a fizikai látásának az elvesztésével nyerte el. A regény kiválóan ábrázolja a főszereplő kislánynak a világgal való kapcsolatán keresztül, hogy egy ilyen helyzetben sokkal kiélezettebben érzékeljük, tapasztaljuk meg a világot újabb és újabb összefüggésekre találva.

Tulajdonképpen az egész testet bevonja az olvasásba a hullámok morajlása és a dzsessz akkordjainak párhuzamos megszólaltatása révén. „Nem a füleddel hallod, hanem a talpadon keresztül kúszik fel a tested minden porcikájába, a tüdőd lebenyeiben érzed rezegni, a szemhéjadon, a hátadon égnek az ágaskodó szőrszálakon, mintha az egész óceán, a távoli partok, a hajó minden egyes deszkája és kötele is az ő hangszerük lenne. Te is.” (24.) A kislány állatokról és azok tulajdonságairól (róka, hangya, vágtázó, lajhár, hattyú és elefánt) nevezi el a szeleket az alapján, hogyan ringatják vagy éppen borzolják fel a hullámokat. Ugyanakkor további értelmezési síkokat nyit a hallgatóvá (is) váló olvasó előtt a regényt átitató dzsessz-párhuzam: a tengeri hullámzás osztályozásakor megszólalnak Miles Davis, Charlie Parker és Leonard Cohen ismert dalai, melyek a víz hangjával együtt járják át és ringatják el fokozatosan a testet. „Ma délután például határozottan Miles Davist játszott az óceán. Ez egy nyugis, teljesen barátságos, ugyanakkor folyamatosan mozgásban levő hullámzás, valahol félúton a játszótéri hintázás és egy szenvedélyes déltengeri tánc között, amelyet nem lehet sokáig nézni anélkül, hogy az ember egy kis csípőmozgással ne akarna csatlakozni a ritmusához.” (13.)

A Szemüveges Szirén az élet és halál kérdéseinek újragondolására készteti az olvasót, miközben üde humorral és pengeéles iróniával kifigurázza a klasszikus kísértet- és kalóztörténetek toposzait és hőseit, akik nem éppen szalonképes sérüléseik és fizikai hiányosságaik ellenére vicces, kedves és igen szerethető figurák (például a hínárhajó kapitány a szakállába rejtőző polippal, a félfülű és orratlan Filip, aki entomológus, vagy Bragi, aki a hajó iránytűjét a szemében hordja). A humor az ember hiteles ábrázolásának fontos eszköze, ami átsegíti az olvasót a feszültségen és/vagy tragikumon, miközben megmutatja magát az embert, akivel könnyen azonosulni tudunk. Jó példa erre a jelenet, amikor Atlanta az eltűnése után újból találkozik az apjával, aki a várakozás közben, hogy megnyugtassa magát, palacsintát süt a lányának. Komikus, hogy nem kicsit lő túl a célon, azzal, ahogy megtölti az egész konyhát a sok-sok palacsintától roskadozó tányérral, e gesztussal az apa leleplezi az érzéseit. „Kitaláltam, hogy mire megjössz, sütök egy kis palacsintát… és megsütöttem az első tányérral, aztán a másodikkal, és… és… egyszerűen képtelen voltam leállni, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, megint azon kezdek el gondolkodni, hogy biztosan viharba kerültél, vagy kiestél a Fecskéből, vagy valaki elrabolt, vagy…” – vallja be zokogva az aggódó apa. (87.)

Szót kell ejtenünk a névadásról is, ami remekül idézi meg az izlandi kultúra világát és szereplőit. Erik és Ragnar neve jól illeszkednek e hagyományba, mint ahogy Magda és Kamilla univerzálisabbnak számító nevei is. Atlanta és Szindbád neve sokrétűbb, az előző az Atlanti Óceán mellett Atalantét, a görög mitológiai hős nevét is eszünkbe juttatja. Szindbád dédpapa neve szintén kulcsfontosságú, hiszen megidézi az Ezeregyéjszaka meséi című mesegyűjteményből a legendás hajósnak az alakját, ki mára már irodalmi toposszá vált.

Gilicze Gergő illusztrációinak köszönhetően lenyűgöző a kötet képi világa. A lila és a sárga szín kontrasztja és egymást felerősítő motívumviláguk teremti meg a regény oldalain megjelenő képek dinamikáját. A lila mellé, mint az ég és a föld, az értelem és az érzelmek közötti egyensúly keresésének és megtalálásának színárnyalatai közé illeszkedik be a narancssárga: a fényt jelképező energia, a ragyogás és az erő szimbólumaként. Remekül visszaadják vizuálisan e két színre épülő illusztrációk a kötet fordulatokban gazdag történéseit és a szereplők tenger hullámzására emlékeztető érzéseit: félelmeit, vágyait és örömteli pillanatait.

A Szemüveges Szirén egy igazi érzékenyítő regény, megmutatja a családok összetartó erejének felbecsülhetetlen erejét, segít az élet szerves részeként feldolgozni a veszteséget és a gyászt, elfogadni a másságot a szerelmes bálnavadászok, Erik és Ragnar összetartozásának megjelenítésén keresztül, s nem utolsó sorban a természet kincseinek megőrzésére és egy élhetőbb környezet megteremtésére hívja fel a figyelmünket. Szembesít azzal, hogy a legapróbb tettel, például egy madárfióka vagy a tengerek hatalmas lakóinak, a bálnáknak a megmentésével valójában saját világunkat és jövőnket menthetjük meg.

Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén Kolibri, Budapest, 2016.

Reklámok

Képtalálat a következőre: „Farkas Róbert: Első könyvem a téridőről”Már az elsőnek is nagyon örültünk, és rajongtunk érte. A másodikat is szerettük, és alig vártuk a folytatását.

És bizony itt van a harmadik rész is, képtelenség nem rajongani érte, nemhogy ráunni! Mindenek előtt: engem már az ajánlással megfogott a szerző, amikor is az édesanyjának ajánlotta a könyvet, akitől a mindig előrébb vivő makacsságot és kitartást örökölte – ilyen ajánlóval egy tudományos-ismeretterjesztő munkáért muszáj rajongani! Én én már látom is a lelki szemeim előtt, ahogyan a gyerekeim tudás- és élménytárába is beépül minden pillanat, ahogyan a könyvet olvassuk, és hogy
nemcsak a közös olvasás meghitt perceit, de az ismereteket is magukba szívják, raktározzák, hogy egyszer majd felnőttként valami hasonló módon emlékezzenek rám, mint a szerző a mamájára: hogy olyasfajta magot ültetett el benne, ami sokszorosan boldoggá és sikeressé tette felnőtt korára.
Nekem már ez – ha tetszik, az Univerzum szép összecsendülése – elegendő, hogy szeressem a könyvet. Meg az is, hogy az első oldalon feltűnik Arisztotelész, akiért szintén nagyon tudok lelkesedni. A gyerekek azonban – nyilvánvalóan – nem ezért szerették. Azért szerették, mert izgalmas volt. Mert érdekes volt. Mert jól felépített volt, mert érthető volt, és precíz, mégis gördülékenyen vezetett a történet szép egyenes vonalban előre. Okosan, választékosan és érthetően magyarázta a relativitás fogalmát, az egymáshoz relációjában értelmezhető kiindulópontokat, és itt körülbelül el is szabadult a táguló (?) univerzum, mert az egyenes vonalvezetésből kitekintve Arisztotelész után feltűnt Galilei, Einstein, a Planck-idő, az Apolló-küldetés, a múltból előtűntek a babilóniai matematikusok, és persze Tesla, Minkowski és Feynman. Mégis, a szöveg szerkesztettsége, strukturáltsága hibátlan maradt. Ennek az egyik bizonyítéka, hogy ahogyan én, és a kisebb gyermekeim teljes előképzettség nélkül magától értetődő módon tudtuk követni és befogadni a szöveget, úgy a nagyobbik gyermekem, aki önszorgalomból és teljesen autodidakta módon már sokszor olvasott hasonló tárgyú ismeretterjesztőket, minden oldal felolvasása után olyan gondolatokat fűzött a szöveghez, amik – rendre a következő oldalon! – megjelentek. És még a kis tudóspalántának is, aki előre tudta, mi fog következni két oldal múlva, adott rengeteg újat a szöveg.

Ez a szöveg tehát kétféle irányban izgalmas, és rendkívüli: egyrészt egyenes vonalban, lényegre törően visz előre az elhatározása mentén, és valóban értő és érthető módon szól a téridőről. Másrészt az ismeretek egymásból fakadó és egymást gerjesztő hullámait (hogy stílusos legyek) borzolgatja a fizika története szereplőinek citálásával: a könyv elolvasása után Galileitől Tesláig mindennek utána kellett nézni, napokig izzott a wikipedia, a youtube és a nasa.gov a google translattel szimultán.
Mindenképpen meg szeretnék emlékezni az illusztrációkról is, különösen azért, mert az előző kötetet ebből a szempontból kritikusan ítéltem meg. Nos, a téridőről szóló kötet kiszínesedett, kiteljesedett, ötletes volt, plasztikus, de nem veszítette el az alaphangulatot: a beszélgetve tanítás, a szülő- gyermek kapcsolat tükrözésének báját és meghittségét. Nagy öröm volt nemcsak olvasni, de nézegetni is a könyvet.

Úgy mondják, többféle tanár van: van, aki csak számon kér; van, aki átad; van, aki megértet; de az
igazán jó tanár ennél többet tud. És Farkas Róbert ilyen: nemcsak tanít, de inspirál is. Ez a könyve így
igazi tanítói mestermunka.

Farkas Róbert: Első könyvem a téridőről
Kolibri Kiadó, 2018

A nagyváros falain innen és túl…

50819634_378897569606676_5829071275590418432_nAz utóbbi években megjelent böngészők közül több is remek segítség lehet, ha szeretnénk megmutatni egy kisgyereknek, milyen a város, hogy épül fel, kik a lakói, vagy egyáltalán milyen az élet a városban. Talán a legismertebb városfelfedező böngészők a Tesz-vesz város sorozata és Rotraut Susanne Berner szintén gyerekeknek szánt, magyarul is több kiadást megélt, remek sorozata a Téli böngésző, Tavaszi böngésző, Nyári böngésző, Őszi böngésző, illetve az Éjszakai böngésző. E kötetek kiválóan alkalmasak a közös családi összebújós olvasásokra és böngészésekre, ahol a legkisebb gyerekek megismerhetik, felfedezhetik a városi élet történéseit és szokásait, a nagyobbak pedig már önállóan összefűzhetik a legapróbb epizódokat, és elképzelhetik a szereplők egy-egy napját, a velük történő események fordulatait és bonyodalmait. Eközben megismerkednek a várossal, mint egy olyan térrel, ahol sok és sokféle ember él egymás mellett/egymással párhuzamosan, ahol nemcsak nagy kertek vannak, hanem emeletes házak, melyeknek szintjein többen és többféle ember, család él. Alapvetően e böngészők a kisváros miliőjét elevenítik meg, így szellősebb, tágasabb élettereket ábrázolnak, még ha helyenként láthatjuk azt is, hogy felépül egy-egy újabb épület vagy egy friss út. E városi közeg ugyanakkor természetközelinek tűnik, nemcsak mert nem különösen meglepő vendégek e kötetek oldalain a szántóról a házak közé betérő rókák vagy az olykor itt megpihenő vándormadarak, hanem mert a képein körvonalazódó épületek hátterében gyakran látszik a városon túli világ, a mező, az erdő és a még dús növényzettel borított dombok. Ezt a városi tablóképet bővíti tovább Tom Schamp kétezres évek elejétől megjelenő Ottó-sorozata, ahol a figyelem központjába elsősorban az európai/nyugati világ nagyvárosa kerül, annak nyüzsgése, forgataga, a besűrűsödő és ezáltal be is szűkülő terek, amelyek mégis igen változatos és gazdag lehetőségeket biztosítanak a város rendkívül sokszínű lakosságának vagy az éppen azt meglátogatóknak.51236077_649600425476366_6604002917613568000_n

Anne-Sophie Baumann és Didier Balicevic szerzőpáros impozáns böngészője, az Izgő-mozgó nagyváros Tom Schamp böngészőiből már részben megismert város épületeit és utcáit helyezi nagyító alá. De tovább közelít a részletekhez, amelyeket felnagyítva világít rá a város épületeinek szerkezeti felépítésére, az azokat körbehálózó közművek szolgáltató rendszereinek jellegzetességeire és működésére, illetve a városi élet szintén központi történésére a közlekedés működésére. Baumann és Balicevic a korábban megjelent Forgó-mozgó járműveim és a Sürgés-forgás az építkezésen című köteteikhez hasonlóan aprólékos, és már-már mindenre kiterjedő figyelemmel követik a város növekedését és alakulását. A kötet 55 kihajtható fülön és mozgatható részen keresztül szemléletesen tárja elénk a nagyváros mindennapi csodáit, aminek csúcspontja, hogy képesek eljuttatni az olvasókat a felhőkarcolókig is. A felfedez(tet)és leghatékonyabb módszerét alkalmazza a kötet, hiszen az olvasók aktív részeseivé válhatnak a mozgatható részek által a városban megtapasztalható izgés-mozgásnak, tevőlegesen részt vehetnek a történésekben, tehát nemcsak megértik, hanem mozgásba hozhatják és működtethetik is a járműveket, szerkezeteket, épületeket s velük együtt magát a könyv által életre keltett nagyvárost.

Az Izgő-mozgó nagyváros tematikus oldalpárokon keresztül mutatja be a közlekedést, az irodaházak világát, a közművek hálózatát, a város zöldfelületeként a parkot, a bevásárlóközpontok forgatagát, a segélykérő szolgálatok (rendőrség, tűzoltóság, kórház) működését. Olyan kulturális intézményekbe is betekinthetünk, mint a könyvtár, a múzeum, az iskola, de a városháza is megjelenik, mint ahogy a sportolásnak teret biztosító épületek (uszoda és tornaterem) úgyszintén. Az utolsó oldalpár további meglepetéseket tartogat, hiszen itt térben emelkednek ki a város legkülönfélébb szerepet betöltő épületei és a közöttük húzódó utcák. Bámulatos e bemutatkozó nagyváros kiépítettsége, s fürkészése közben talán nem is tulajdonítunk jelentőséget annak, hogy e nagyvárosi környezetben a dolgukat végző lakók mellett nem sok állat alakját fedezhetjük fel. A városi élővilág szemléltetése kimerül néhány galamb, egér, ablakból kitekintő cica, pórázon vezetett kutya és a park tavában úszkáló hattyúpár jelenlétében, illetve az állatkertben élő egzotikus állatok megmutatásában. Természetesen nem várható el a kötettől a városi élővilág precíz, részletező ábrázolása, mégis kétségtelen, ez is remekül érzékelteti, hogy a nagyváros, egy olyan megváltozott élettér, ahol a figyelem elsősorban az emberi erőre, teljesítményre és leleményre összpontosul.

50877561_1254511774704026_2854299754408443904_nAnne-Sophie Baumann és Didier Balicevic képes böngészőjének az erőssége ugyanakkor az, hogy kiemelt helyet kap benne a térbeli ismeretterjesztés, aminek fontossága és hatékonysága vitathatatlan. A nyitható füleknek, amelyek segítségével a falak mögé is beláthatunk, a tologatható lifteknek, a 3D-nek és a képekhez társuló rövid informatív leírásoknak köszönhetően lepleződik le, mi mindent rejthet egy felhőkarcoló, hogyan irányítják a közlekedést, milyen egy tűzoltó laktanya vagy kórház belülről, honnan ered az elektromos áram, hát a gáz, milyen utat tesz meg az épületeinkig, épületeinkben a víz, és hová tart a keletkezett szennyvíz. Megelevenednek előttünk az újrahasznosítás mozzanatai is, mint ahogy néhány gyártási folyamat is. E részletek a tájékoztató-oktató jellegükön túl, nemcsak az adott téma megértésében segítik a gyerekeket, hanem még több kérdés feltevésére sarkallják őket, miközben rávezethetik a legkisebbeket is a további összefüggések keresésére.

Roppant izgalmas, ahogy megelevenednek a város egymásra és egymás mellé rétegződő terei, hogy nemcsak az utcák zsongó világát láthatjuk a közlekedő járművekkel és a járdán haladó emberekkel, hanem feltárulnak e látható valóság alatti/mögötti helyek és dolgok is. E kötetben a metróállomásra nemcsak a lépcsőn és a mozgólépcsőn keresztül jutunk le, hanem azt is láthatjuk, hogy a járdán levő szellőzőnyílás alatt található szellőző rendszer és ventilátor hogyan köti össze a fenti, az utcaszint világát a lentivel, azaz a metróalagútéval. E nagyvárosi böngészőben az épületekbe nemcsak az ablakon vagy a falak láthatatlanná tételével kukkanthatunk be, hiszen a legrejtettebb és legtitkosabb helyek is föltárulnak előttünk. Ezek a falakban és a föld alatt húzódó csőrendszerek valójában élhető térré teszik az emberek számára a várost. Ilyen értelemben rendkívül alapos és szemléletes, s talán legbravúrosabb a közműveket bemutató oldalpár, ahol a kihajtható füleken keresztül a könyv tere is kitágul, miközben egyszerre teszi láthatóvá a városi életet meghatározó szolgáltatások rendszerét és működését. Így a víz körforgását az esőcsepptől a folyón, víztisztító állomáson keresztül egészen a konyhában vagy a fürdőben zubogó vízig, majd pedig a szennyvízcsatornákon, szennyvíztisztító állomáson át újra a folyóba érve láthatjuk. De hasonlóan alaposan ábrázolja a kötet a gáz, villany és az optikai kábelek hálózatát a forrásoktól egészen a fogyasztó városlakókig. E tablóban az újrahasznosítás lépéseinek bemutatása is helyet kap, viszont nem érthető, hogy a papír, fém és üveg hulladékok újrafelhasználása mellett miért marad ki épp a műanyag hulladékok kezelése, aminek ma a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Az Izgő-mozgó nagyváros egy lélegzetelállító városfelfedező túrára hívja a böngésző olvasóit. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a felnőtt olvasók is számos meglepetésben részesülnek lapjait fürkészve.

Anne-Sophie Baumann, Didier Balicevic: Izgő-mozgó nagyváros. Kolibri, Budapest, 2017.

Időutazás és gibanica Szentendrén

Képtalálat a következőre: „hurra szentendre”

A Hurrá, Szentendre ékes színfolt a gyerekeknek szóló játékos városfelfedező kézikönyvek között. Felejthetetlen múltbeli kalandokra invitálja az olvasókat és velük együtt a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda munkatársai által szervezett utazásra benevezőket, akik így Szentendre számos titkos helyét és legendáját ismerhetik meg.

Más városi kalauzoktól eltérően elsősorban nem a ma látható épületek és az utcák bejárásán, aprólékos feltérképezésén keresztül mutatja be a várost, hanem a régi idők megidézése révén, amikor megjelennek a város korábban élt lakóinak alakjai, miközben az akkori utcák és épületek képe is körvonalazódik. Velük szembesül és találkozik a kötet két főszereplője: a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda Szentendre alapítója és idegenvezetője a lassan tizenegy éves Füge, azaz Fülöp Gerzson és az utazási iroda első ügyfele az első osztályos Rozi, aki nyári vakációját tölti Fügééknél Szentendrén. A különböző történelmi korokba tett időutazásaik során bontakozik ki az olvasó előtt (is), hogy a városban melyik évszázadban éppen melyik népcsoportok éltek és mik voltak a szokásaik. A kötet ilyen értelemben a ma bejárható Szentendre fontosabb épületeit úgy mutatja be, hogy folyamatában láthatjuk, ahogy a különböző történelmi korok lenyomatai egymásba simulnak és egymásra rakódnak rétegekként. Így lehetünk tanúi magának a város formálódásának a római kortól kezdve a középkoron át napjainkig. Remekül követhetőek rajtuk keresztül Szentendre történelmi korszakainak változásai, és ezzel párhuzamosan azt is láthatjuk, hogy az itt élt/élő népek hagyományai és történései milyen erősen fonódtak össze a város utcáinak és épületeinek alakulásával.

Kétségtelen, hogy egy város bejárását, felfedezését a legkülönfélébb apró részletek észrevétele teszi igazán személyessé és egyben izgalmassá. Általuk válik egy-egy helyszín valóban a részünkké és a sajátunkká. May Szilvia Hurrá, Szentendre című városfelfedező kézikönyve ezeknek az apró részleteknek a felismerésére tanítja a gyerekeket, s egyúttal igyekszik rávezetni őket arra, hogy nem csak meglássák, hanem próbálják meg azokat értelmezni is. Jó példa erre a 28-29. oldalon található Házvadászat cím alatt található – a város különböző pontjairól kiragadott épületrészletek gyűjteményén alapuló – feladatsor, ami egyrészt a térbeli tájékozódás fejlesztését célozza, másrészt pedig felhívja a figyelmünket arra, hogy e képek, szobrok, kapuk, ajtófélfák, jelek és töredékek régi történetek, események lenyomatai is egyben.

E városi útikalauz készítői tisztában vannak azzal, minél több érzékszervünk bevonódik egy város megtapasztalásába, annál személyesebb lesz az élményünk. Ennek jegyében nagy hangsúlyt kapnak a főszereplők által a szentendrei időutazásuk során megismert olyan különleges készítmények ízének és illatának a leírásai is, mint például a serbet (jégkása), gibanica (tradicionális szerb túrós rétes) vagy éppen a szentendrei vörös aszú titkának a leleplezése. Ezek nagyrészének receptjét is megtaláljuk a könyvben. Mellettük pedig több játékleírás is szerepel Füge és Rozi élménybeszámolóiban, a római korból megismerhetjük a diótoronyjátékot, illetve a Skanzen-látogatás elmesélésekor számos fiúknak és lányoknak való népi játékot mutatnak be.

A kötet nyolc fejezete tematikusan és időrendben mutatja be a város egy-egy szegletét, arcát vagy épp történését. Mindenik fejezetben kiegészülnek a személyes beszámolók a Tudtad, hogy… kérdés alá tömörülő tárgyilagos tudnivalókkal és érdekességek felsorolásával, illetve helyenként kiegészülnek egy-egy térképpel. Így körvonalazódik, hogy a várost nemcsak a történelmi események, különféle népek szokásai vagy éppen a rettegett természeti katasztrófák (tűzvész, járvány, árvíz) alakították, hanem a közösségből kimagasló személyek is. Beszámolóik szerint Füge és Rozi az időutazásuk során az ókortól egészen a 20. századig számos híres emberrel megismerkednek. Közülük Dumtsa Jenő tűnik ki, aki Szentendre első polgármestereként, a gyerekekkel való találkozásakor körbevezeti őket a városon.

Elsősorban azoknak a gyerekeknek (és szüleiknek) ajánlom May Szilvia kötetét, akik szeretnek kalandozni, újból és újból felfedezni, akik ismerik Szentendrét, vagy majd ezután fogják bejárni az óváros szűk sikátorait, a Bükkös patak vagy a Duna partját és a turisták által már nem ismert zegzugokat. A Hurrá, Szentendre igényes szövegbeli és képi világával, illetve remek feladatokkal csábítja a város felfedezésére a legkisebb olvasókat és a felnőtteket egyaránt. Kár, hogy e kötet segítségével végzett városi barangolásunkat olykor megakasztja, hogy a fejezetekben szereplő Keresd meg a térképen! feladataiban szereplő megkeresendő helyszínek közül számos hiányzik a város nevezetesebb helyszíneit ábrázoló térképen, ahol a feladat szerint fel kellene legyenek tüntetve. De ha e hiányosság által okozott bosszankodásainkon túllépünk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kötet felejthetetlen útitársnak és remek idegenvezetőnek bizonyul.

 

May Szilvia: Hurrá, Szentendre! Szentendre és Térsége TDM Nonprofit Kft., 2016.

 

Fotó: Szász Marcell

Tíz év alatt félszáz mesekönyv – ez Berg Judit mérlege. Pedig gyerekként ornitológus, síoktató és kaszkadőr szeretett volna lenni. Első meséit a legkisebbeknek szánta, ma már elmondhatja, hogy minden korosztálynak írt valamit. Berg Judit a magyar nyelvterület egyik legismertebb és legtermékenyebb gyerekkönyv írója. Újabban forgatókönyvíróként is kipróbálta magát, a Lengemesék mozis változatában, de felnőtteknek szóló regényen is dolgozik. Írásról, olvasóvá nevelésről és a jövőről beszélgettünk.

Első gyerekkönyved, a Hisztimesék 2005-ben jelent meg, és pillanatok alatt elfogyott a könyvesboltokban. Kitűnő érzékkel írtál egy roppant kényes gyereknevelési kérdésről, a hisztiről. Mi inspirált akkor az írásra? Változott-e ez azóta? Miből merítesz ihletet ma?

 Akkor egy kényszerhelyzet vezetett az írásra – a folyamatosan hisztiző pici lányomnak és magamnak akartam segíteni a mesékkel. Nagy volt a tét, hiszen a mindennapi túlélésünkért kellett megküzdenem. Ma már nagyok a gyerekeim, a hisztin és dackorszakon rég túlvagyunk, ha a mindennapok gondjaiból akarok ihletet meríteni, akkor mostanában inkább a kamaszkori problémára koncentrálok. De a lényeg nem változott: akkor lesz jó egy szöveg, ha az író lemerül a téma legmélyére Legyen az kalandregény, ismeretterjesztő mű vagy éppen egy válságos helyzetre reflektáló mese, a személyes érintettség, önmagam teljes beleadása képes igazán élővé és mások számára is átélhetővé tenni a művet.

A Hisztimesékkel robbantál be a kortárs gyermekirodalomba, az igazi hírnevet azonban a Rumini című meseregényed hozta meg számodra, amely 2007-ben Év Gyermekkönyve lett. Nemrég nyilatkoztad, hogy közel ötven gyerekkönyvet írtál az elmúlt 13 év alatt. Köztük a gyermekpróza valamennyi műfaját műveled. Melyik műfaj áll leginkább közel hozzád, melyik korosztálynak írsz legszívesebben?

Jelenleg az iskolás és kamasz korosztály áll hozzám legközelebb a személyes érintettség okán: a gyerekeim 19, 16, 14 és 11 évesek. Nagyon szeretem a kalandregényeket, a krimiket és az olyan meséket (bármelyik korosztályt megszólítva), amelynek egy bizonyos tudományterület vagy történelmi korszak áll a hátterében. Nagy kihívás sok valós információt beépíteni egy könyvbe úgy, hogy mégse legyen didaktikus és tankönyvjellegű. Efféle olvasva tanítós történetek a Tökmagok-sorozat meséi vagy a Két kis dínó sorozat időutazós történetei. Komoly megmérettetés volt számomra a 10 éven felülieknek szóló Alma megírása, amelynek központjában a sakk áll, és a hamarosan megjelenő folytatás, a Drifter, ahol az informatika és mesterséges intelligencia körül bonyolódik a történet. Ilyenkor az írást nagyon hosszú kutatómunka és felkészülés előzi meg!

Több könyved a Pagony kiadónál jelent meg. Hogyan kezdődött és milyen együttműködésed a Pagony Könyvkiadóval?

A Pagony tulajdonosait még az egyetemről ismerem, egyszerre indult a pályánk, nagyjából egykorúak vagyunk. Ők akkortájt alapítottak kiadót, amikor én írni kezdtem, így szinte adta magát az együttműködés lehetősége. Első kötetem meséit, a Hisztimeséket egy barátom, Futász Dezső biztatására vetettem papírra, és ő is adta ki őket. Az Ecovit Kiadóval is máig tart az együttműködés (Hisztimesék, Meseleves, A holló gyűrűje, Alma, Drifter), de ők egy kis kiadó, akiknek nem is a gyerekirodalom a fő profilja. Ők nem voltak felkészülve arra, hogy én milyen sokat írok. A Pagony csodás lehetőség volt számomra: új szerzőket és sok új könyvet akartak kiadni – nekem pedig nagyon tetszett a lelkesedésük, a tettvágyuk és ízlésformáló látásmódjuk. Jókor voltunk egymás számára jó helyen, így tudtunk együtt, egymást segítve felnőni.

 Civilben négy gyermek édesanyja vagy. Hogyan fér fér össze manapság az írás és az anyasággal együtt járó rengeteg tennivaló ebben a rohanó világban?

Azt hiszem, a család és munka összeegyeztetése a mai nők számára az egyik legnagyobb kihívás. Én is nagy küzdelmeket folytatok magammal és az idővel, hiszen nem akarom, hogy a munkám a gyerekekkel töltött idő rovására menjen, miközben sokszor képtelenség az elmélyült írásból hirtelen átváltani a problémákat megoldó, lelkiző, csak a gyerekre koncentráló anya szerepére. Ahhoz, hogy mind a négy gyerekem jól legyen lelkileg és jusson rájuk elég idő, naponta kell beszélgetni, oda kell figyelni minden jelzésükre. Én megtanultam nagyon gyorsan és intenzíven dolgozni – ha kell, a főzés, házimunka, kutyasétáltatás közben összeálló gondolatokat üres félórákban is képes vagyok precízen megfogalmazni. Ez amúgy előny is: nincs időm felesleges szépelgésre, mellébeszélésre, önimádatra. Ha írok, csakis a lényegre szorítkozom: ez biztos szerkezetet és lendületet is ad a szövegeknek. De ha most megkérdezné egy jó tündér, hogy milyen vágyamat teljesítse, szívesen elutaznék néhány hónap alkotói magányra a világ másik felére.

 Szeretsz sorozatokat írni.  Miért?

 Amikor az ember könyvet ír, világot és szereplőket is teremt. Ha sikerül élő, szerethető figurákat alkotnia, és valódi lesz az őket körülvevő világ, akkor onnan nagyon nehéz kiszakadni. Érzelmileg is kötődöm a szereplőimhez, így külön boldogság új helyszínekre, új helyzetekbe vezetni őket. Egyébként a piaci mutatók szerint az olvasók is hasonlóan éreznek: szívesen kalandoznak tovább a már megkedvelt hősökkel. Az eladási statisztikák szerint mindenütt sokkal kelendőbbek a sorozatok. Persze soha nem az alapján döntök egy sorozat folytatása vagy egy teljesen új könyv megírása mellett, hogy mennyit fognak eladni belőle. Kizárólag olyat írok, amihez belső késztetést érzek, de úgy tűnik, az olvasók is örömmel fogadják, amikor visszatérhetnek egy régóta szeretett hős világába.

Az olvasóvá nevelés alapozó szakaszában rendkívül fontos, hogy olyan könyveket adjunk a kezdő olvasók kezébe, amelyek terjedelemben, nyelvezetükben és témavilágukban is igazodnak a kis olvasók igényeihez. Olyan művekre gondolunk, amelyek segítségével könnyebben és szórakoztatóbban megy az olvasástanulás. Nemrég indított a Pagony egy ilyen sorozatot, amelyben te is közreműködtél. Milyen szempontok alapján írtad meg ezeket a könyveket?

A Pagony Most én olvasok sorozatának az a fő célja, hogy fokozatosan nehezedő, de összességében könnyen olvasható, élvezetes szövegeket adjon a gyerekek kezébe. Az hőseim az erdei Tökmagok, akik legalább olyan kíváncsiak a világra, mint a gyerekek. Azt akartam, hogy a mesék olvasása közben feltáruljon a világ egy-egy izgalmas szegmense, így a főhősök az afrikai szavannára, egy működő vulkánhoz, egy korallzátonyhoz és az ókori Egyiptomba jutnak el. Az első két résznél arra is figyeltem, hogy nagyon egyszerű, lehetőleg rövid szavakat használjak, de még harmadik részbe sem kerültek többszörösen összetett mondatok. Itt a szórakoztatás mellett tényleg az volt a cél, hogy a kezdő olvasónak sikerélményt okozzon a könyv.

Szerinted miben változtak az utóbbi húsz-húszonöt évben a gyermekek olvasói igényei? Igazodsz-e ezekhez az olvasói elvárásokhoz?

A mai gyerekek számára természetes közeg a nekünk felgyorsultnak, rohanónak tűnő világ. Ők bírják, sőt igénylik is ezt a tempót. Persze nem szabad túlpörgetnünk őket, hiszen minden gyereknek szüksége van a nyugodt, szemlélődős, elmélyülő tevékenységekre, de nem tartom borzasztónak azt, hogy ők sokkal több információ befogadására képesek. Tény, hogy a pörgős, fordulatos, sok szálon futó történeteket kedvelik, és könnyebben koncentrálnak rövid, változatos szövegekre. Részben igazodom ezekhez az elvárásokhoz, hiszen az a célom, hogy az olvasóim jól szórakozzanak a könyveimen, de közben feladatomnak tartom a nevelést is. Fontos a lendületes kalandok közé komoly kérdéseket, etikai dilemmákat, végigondolandó problémákat beépíteni. Kell és lehet a belső folyamatokról vagy a külvilág szépségéről, csúfságáról beszélni, csak meg kell találni a megfelelő formát és arányt. Egy Jókai regényre jellemző tájleírás ma már fogyaszthatatlan a gyerekek többsége számára, miközben őket is meg lehet ám fogni néhány jól eltalált bekezdéssel. És miközben az ő kedvük szerint dübörögnek a kalandok, igyekszem a lehető legválasztékosabb szókinccsel, és a lehető legelgondolkodtatóbb kérdések felvetésével alakítani őket.

Adott korszakban meghatározott gyermekirodalmi trendek válnak divatossá. Íróként figyelsz-e ezekre a gyermekirodalmi történésekre, tendenciákra? Követed-e, milyen gyermekkönyvek jelennek meg műveid szomszédságában? Kik a kedvenceid a kortársak közül?

Természetesen nagyon fontosnak tartom a gyerekirodalomban zajló eseményeket, és igyekszem nyomon követni a kollégáim munkáit. Jelenleg Magyarországon virágzik a gyerekirodalom, nagyszerű szerzők és illusztrátorok alkotnak! A mai magyar írói palettáról nagyon szeretem Kertész Erzsi, Dániel András, Mészöly Ágnes, Szabó Borbála, Nényei Pál, Gévai Csilla, Molnár T. Eszter, Harcos Bálint, Varró Dániel, Tóth Krisztina, Gimesi Dóra, Kiss Ottó munkáit. És még fel sem soroltam mindenkit! Ez is azt mutatja, hogy sokan vagyunk, és egy színvonalas mezőnyben sokkal inspirálóbb jól teljesíteni!

Rengeteg könyved jelent már meg, sok illusztrátorral dolgoztál együtt. Kinek a munkája, stílusa áll hozzád a legközelebb?

Minden illusztrátoromat másért szeretem. Nagyon közel állnak hozzám Agócs Írisz finom pasztellszínei és kedves figurái, szeretem Gévai Csilla groteszkségét, Kőszeghy Csilla, Pásztohy Panka és Mészely Ilka egészen másként színesek és kedvesek. Timkó Bíbor (a Lengemesék illusztrátora) különösen finom érzékkel jeleníti meg a természetet, azt hiszem, ha én magam is rajzolnék, az ő stílusa állna hozzám legközelebb. Nagyon tetszenek Bernát Barbara metszetszerű, vagány rajzai is, amelyeket az Almához készített. És külön szeretném említeni a Rumini-sorozat illusztrátorait. Én személyesen nagyon szeretem Kálmán Anna grafikáit, amelyek az utolsó két Rumini-kötetre egészen kifinomulttá és művészivé váltak, a Galléros Fecó naplójához pedig különleges Fecó-stílust dolgozott ki. De közel áll hozzám a külföldi Rumini-kiadásokhoz készült új vizuális világ is, amely sokkal rajzfilmszerűbb és populárisabb. Ez Nagy Zoltán nevéhez köthető, és én – kissé tudathasadásos módon – mindkét Rumini univerzumban otthonosan érzem magam.

A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár idén 5. alkalommal hirdette meg az Olvasd el, és játssz velünk olvasóvetélkedőt. Ebben az évben közel száz 4. osztályos kapcsolódott be olvasójátékunkba, és olvasta el A négy madár titka című legújabb műved, amelyet Kertész Erzsivel közösen írtatok. Hogyan született a közös mű ötlete?

Egy játék adta az ötletet, ahol arra kért minket a kiadó, hogy felváltva – bekezdésenként írjunk egy rövid történetet. Végül fejezetek lettek a bekezdésekből, és a közös munka akkora lendületet adott, hogy Erzsivel egy egész könyvet kerekítettük a kezdeti történetcsírából. Sőt, azóta megjelent a második rész is, Az óra rejtélye, ami szintén közösen, váltott tollakkal írtunk.

Fontos-e számodra, hogy visszajelzést kapj olvasóidtól? Tartod-e velük a kapcsolatot? Mit jelentenek számodra az író-olvasó találkozók?

Nagyon fontosak számomra az olvasói visszajelzések. Sokat járom az országot, világot, rengeteg találkozón veszek részt. Érdekel az olvasóim véleménye, megfontolom a meglátásaikat, az ötleteiket, és szívesen válaszolok a kérdéseikre. Boldog vagyok, ha pozitív visszajelzéseket kapok, és szem előtt tartom az igényeiket. Elvégre ez egy szimbiózis – én értük és belőlük élek, ők pedig általam jutnak valamihez, amire vágynak: képzeletbeli utazáshoz, varázslathoz, a mindennapokban átélhető csodához.

Most min dolgozol? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Nemrég fejeztem be a Driftert, ami eddigi pályafutásom talán legnehezebb könyve volt. Rengeteget tanultam és kutattam írás közben, és hogy az informatikai háttér pontos legyen, folyamatosan konzultáltam egy igaz hackerrel. A könyvben leírt technikai trükkök, telefonfeltörés, memóriakorrupció vagy a lehallgatások mind úgy működnek, ahogy a valóságban is. Emellett egy kamaszoknak szóló krimit is írok most, amelynek helyszíne a Budai Vár és a Mátyás-templom. Tele van történelmi és művészettörténeti utalásokkal és a nyomozás is ezek körül forog – kicsit olyan hangulatú könyv lesz belőle, mint a Da Vinci kód, csak gyerekeknek. December 6-án kerül a mozikba a Lengemesék ősz-tél mozifilm, amelynek én írtam a forgatókönyvét, és a filmbemutatóra egy különleges, új lenge könyv is készült. De hamarosan szeretnék még új Maszatot, Ruminit, Két kis dínót és még egy Lengemesék részt. Ha pedig időm engedi, az utóbbi időben legszívesebben felnőtt novellákat írok, és alig várom, hogy elég időm legyen a felnőtt regényem befejezéséhez.

Jártál-e már Erdélyben? Marosvásárhelyen?

Igen, bár sajnos csak rövid időt töltöttem itt. Remélem, most lesz alkalmam alaposabban is megismerni a várost.

 

Az interjú a 24. Marosvásárhelyi Könyvvásár alkalmából készült, és megjelent a vásár lapjában.

 

 

 

Lackfi János - Robban az iskolaLackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot.

A közhelyek hűséges kísérőink, az iskolában is kiváló társai felnőttnek és gyereknek egyaránt, viszonthallhatjuk őket a tanárok ismétlődő mondattöredékeiben, ahogy a Tanári ária vagy az Évnyitó című versek példázzák. Következzen pár kiemelt részlet belőlük: „Lehet, hogy szigorú vagyok / de miattad teszem, / hiszen az életnek tanulsz /és biztos nem nekem.” (Tanári ária), „iskolánk egy nagy hajó / az élet vizén… rettenet! // És kapitánya a diri, / és vitorlája a tudás; / mi fújjuk a passzátszelet – / baromi jó vers, nem vitás”. (Évnyitó) Az utóbbi részletbe beszűrődik a diákok nézőpontja is, ahogy ironikusan rámutat arra, ma mennyire életszerűtlen „az élet vizén hajózunk” sztereotípia. De a diákok is kritikus lencsén keresztül láttatódnak például A fiúk és A lányok című párversekben: „úgy hiszik, minden rohadt vicces, / amit csak csinálnak, és ez már / inkább rohadtul unalmas” (A fiúk), „pici szíveket rajzolnak, / és azt kérdezik, mi bajunk /a pici szívekkel, és különben is / minden, amit róluk terjesztünk, / hazugság, és tüntetni fognak / ellenünk, mert nekik egyenlő / jogaik vannak!” (A lányok).

A közhelyek rétegei viszont nemcsak egymásról fejthetők le, hanem az irónia és önirónia játékba hozása révén fordíthatók ki, ahogy teszi ezt a Szívszaggató szerelmi sztori című versben. „A szívem megszakad, / meg kell ragasztani, / van pillanatragacs, / lehetnénk boldogok! // A szívem dübörög, / hangszigetelni kell, / mert megsüketülök, / ez rettentő dolog!”

Lackfi tehát görbe tükröt tart gyereknek és felnőttnek egyaránt. Megmutatja többek között a haverok/barátok elvárásainak visszásságait: „feleltettek reppelésből, / de nem készültem semmit, cigizésórán köhögtem, egyest kaptam, mint mindig. // Bézbólsapkám otthon maradt, / az ördögvillát elrontottam, / tök béna lett a káromkodásdogám, / s a gördeszkázás se ment jobban.” (Feleltetés reppelésből) Az Oktatófilm, Százezer matchbox, Bicikliügy vagy a Mese a drogról című versekben pedig kendőzetlenül nevén nevezi problémákat, figyelmeztet a veszélyekre, amivel egy mai gyerek vagy család kényszerülhet szembenézni, így például arra, hogy az erőszak milyen sokféle köntösbe bújva felbukkanhat a mi életünkben is.

A Robban az iskola két versblokkjában az iskolán kívüli világ és a hétköznapjaink rejtett zugai is helyet kapnak, ezzel pedig a kötet által teremtett verstér határtalanná válik miközben Lackfi gyerekversei borotvaéles humorral, s nem ritkán kíméletlen iróniával és öniróniával felfegyverkezve játékosan járják körül az ismert és megszokott helyzeteket, a kényes témákat és a tabukat.

 

Lackfi János: Robban az iskola. Móra Kiadó, Budapest, 2016.

kokeny_kataNem titkolom, hogy családilag Otfried Preußler rajongók vagyunk. A szerelem a Torzonborz-trilógiával kezdődött, majd A kis boszorka és A kis szellem kalandjaival erősödött meg, és tart töretlenül. Ezért is csaptunk le azonnal a Kolibri új (2018-as) Preußler-kötetére. Valahogy mindenki (a 4, a 8, a 10 és a 41 éves is) tudta, hogy nem fogunk csalódni. Így is lett.

Pedig, ahogy a kötetet kézbe vettük, azonnal szembeötlött, hogy ez a könyv egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Mire pedig letettük, azt is tudtuk, hogy a más nem jobb, nem rosszabb, csak más, minden hozadékával és tanulságával együtt. olvasásának folytatása

én sem vagyok…

Képtalálat a következőre: „németh eszter kötéltánc”Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

A tollas bagoly és a kék szem nyomában

tc3b3thkrisztina_a-lc3a1ny-aki-nem-bor200Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című kötete megrendítően gyönyörű mese a teljesség megtalálásáról. Három rövidebb, egymással összefüggő meséből szövődik össze a főszereplő lány története, amiben úgy mutatkozik meg a mindenség, mint ahogy egy vízcseppben maga a tenger. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek című mesékben egyaránt megtalálható a születés-, az elhagyás-, az örökbefogadás-, az egymásra találás- és az önazonosság meglelésének története. Az eredetmítoszokból és a cigány népmesék gazdag szimbólumrendszeréből táplálkozva egy letisztult meseként bontakozik ki A lány, aki nem beszélt, aminek központi gondolata az, hogy a szeretet által a hiány hogyan fordulhat át teljességgé. olvasásának folytatása

Első könyvem a fénysebességről

fenysebessegDe jó lenne időutazni – gondoltam magamban úgy a harmadik oldal tájékán járva, amikor Farkas Róbert Első könyvem a fénysebességről – Mitől világít a nap? című kötetét olvastam a gyerekeknek először (azóta sokszor). Sokat adtam volna négy éve egy hasonló kiadványért, amikor is az akkor hatéves gyermek naphosszat kérdezett aszteroidák felszíni hőmérsékletéről, a bolygók egymáshoz mért viszonyairól, légköréről, a Napról, annak keletkezéséről, a fényéről, a csillagok távolságairól (és az amerikai elnökválasztás szisztémájáról, meg a római jog senatus consultumairól is, de az most offtopic). Szóval, gondoltam, milyen szuper lett volna ez a könyv már négy éve is, de hálás vagyok érte ma is, mert az idővel tízévessé érett fiatalember ugyanolyan érdeklődéssel hallgatja a szöveget, mint a most négy és nyolc éves lányok. olvasásának folytatása

%d blogger ezt kedveli: