Amikor Rózsadombi Benedek, három gyermek boldog édesapja és egy vadonatúj laptop jókedélyű tulajdonosa azt találja mondani gyerekeinek, hogy a billentyűzet önfeledt nyomogatása helyett építsenek inkább valami robotfélét, nem sejti, milyen eseménysorozatot indít útjára. Zseniálisnak tűnő ötletével nem hőn vágyott időt szerzi meg magának, hanem egy egész nyárra szóló elfoglaltságot. Történik ugyanis, hogy a gyerekek azonnal szót fogadnak, pikkpakk megépítik a távirányítós csodalényt. Innét már csak egy lépés választja el a szereplőket a hihetetlen fordulattól. Hogy, hogy nem ugyanis, egy pár percre óvatlanul magára hagyott internetoldalon valahogy “megvásárolódik” egy nyaraló. És ez az a pillanat, amikor megismerkedhetünk a világ egyik leglazább apukájával, aki nem kezd őrjöngeni, nem indít ellenhadjáratot, nem rohan azonnal a hatóságokhoz, hogy orvosolja a problémát, vagy visszacsinálja az adásvételt. Az ölébe pottyant tulajdont tétova fejvakargatás közepette – és gyerekei legnagyobb örömére – elfogadja: jöjjön, aminek jönnie kell!
Ezt követően egyre meglepőbb dolgok kerülnek napvilágra. Kiderül, hogy a vízparti nyaralónak hirdetett ingatlan nemhogy tó, vagy tenger partján nem áll, de még a kútja is teljesen kiszáradt. Kiderül, hogy nem a telek lejt alatta, hanem maga a tákolmány ferde, nem is kicsit. Ablakait is jobb nem becsukni. Sőt, még az is lehet, hogy egy gonosz manó is háborgatja. Első hallomásra nem épp kedvcsináló részletek. Viszont a szerző tálalásában egy egészen különleges családi nyaralás kerekedik mindabból, amit konvencionális látásmóddal csupán pechsorozatnak lehetne minősíteni.
Úgy érzem jobb, ha több konkrétumot nem árulok el a könyvből, tovább “beszélgetni” azonban mindenképpen érdemes róla. Az Apa, vegyünk nyaralót! című kötet az ötödik, befejező része a finn író és illusztrátor Markus Majaluoma szórakoztató és szívet melengető képeskönyv-sorozatának, mely remek magyar fordításban a kolozsvári Koinónia kiadónál látott napvilágot. Struktúráját, narratívavezetését és képi kifejezőerejét tekintve az öt könyv együtt alkot egységes művet, és igazán nehéz lenne megmondani, melyik közülük a leginkább remekbeszabott. Ez ugyanakkor nem a minőségi rangsorolásra való képtelenséget hivatott alátámasztani, hanem sokkal inkább azt, hogy a pentalógia egésze lelkesítően nagyszerű.
Autentikus, ösztönösen őszinte hangot ütnek meg ezek a könyvek nyelvi és képi szinten egyaránt. Majaluoma ábrázolási módja nem retusálja ki a valóságot azért, hogy szerethető és biztonságos világot teremtsen. Illusztrációiban ott van a már-már naturalisztikusan megmutatott nyáltól fröcsögő gyerekpuszi, a maszatos gyerekarc, a szőrös és pucér felnőtt test, de ugyanúgy ott van a menedéket nyújtó, térdnél átkarolt apai láb, a három gyereket egyszerre ölelő apai kar, a bizalom megannyi apró gesztusa, vagy a közösen megélt élmények sok apró részlete. Az Apa, vegyünk nyaralót! olvasása közben támadt az az érzésem, hogy itt valami egészen különleges dolog történik: a szerző több szólamban szólítja meg az olvasót azzal, ahogyan a nyelvi és képi poénok mögé indirekt módon beleszövi az események mögött bujkáló, minden nagyzolástól és túlzástól mentes szülői szeretetet. Túlzásaiban is nagyon valósághű történetet tár elénk a könyv. A kisgyerekeket nevelő szülők elé állított mindennapi kihívásokat, nehézségeket fikciós fantáziává alakítja át, és élezi ki a parodisztikus továbbgondolás mentén születő történetben, miközben úgy viccelődik kedvére, hogy egyértelművé teszi az olvasó számára: a világ kerek, és ebbe a családba születni egészen nagy mázli volt.
Ez azért is érdekes mozzanat, mert a könyv perspektívája nem követi a klasszikus családmodell képét, a történteket az apa-gyerek viszony szempontjából meséli el, miközben ez a narratíva nem a hiányt, felbomlást, kiegyensúlyozatlanságot tematizálja. A modern, nukleáris család szempontú elbeszélésen túllép ugyan, de azt nem törli el, hanem más, társadalmilag nem domináns formájában teremti újra. Ezt a könyvek záróakkordjában felbukkanó anya figurájával éri el, aki bár csak egy-egy mondatnyi szerephez jut a végén, hermeneutikai szinten mégis nagyon sok lényegit tesz hozzá az elmeséltekhez. Azt sugallja például, hogy egy aktív munkát vállaló anya nem szükségszerűen hiányzó része a családnak, viszont talán épp karriervállalásának köszönhető, hogy a specifikus apa-gyerek kapcsolat életre kelhet. A szelíd és megértő anyamondatokból bár kibontható némi irónia is, mégis sokkal inkább egy harmonikus lezárás hangjai ezek. Arra utalnak, hogy a könyvben elmesélt történeten túl ennek a családnak van egy biztonságos és szerethető papás-mamás világa is.
Az Apa, vegyünk nyaralót! egy másik kulturális narratívát is megszólaltat. Kíméletesen, de egyértelműen figyelmeztet papás-mamás világaink szélesebb kontextusára, a természetvédelem diskurzusára. Nem a klímakatasztrófa forgatókönyvét ismételgeti, inkább egy álomvilágot fest arról, hogy milyen az, amikor visszanyerjük az éltető vizet. Majaluoma jól érti, hogy a környezettudatos nevelés ott kezdődik, hogy a gyerekekkel megszeretettjük mindazt, amit a természet jelent (a vizet, a levegőt, a napfényt), hogy felnőttként majd kiállhassanak mellette és érte. Ebben az értelemben fontos, hogy a könyvet a következő ajánlással indítja a szerző: “A világ madarainak, gyermekeimnek… és persze az éltető víznek, minden létező formájában.”
Markus Majaluoma: Apa, vegyünk nyaralót!
Fordította: Jankó Szép Yvette
Koinónia, Kolozsvár, 2020.
Hogyan lesz lelki észleléseink és tapasztalataink megértéséből, azok feldolgozásából gyerekeknek szóló mese? Hogyan lesz a tudatos lelki munka folyamatából, a nyomasztó érzésekkel és gondolatokkal, traumákkal vagy lelki sebekkel való szembenézésből képeskönyv? Úgy tűnik, Timothée de Fombelle tudja a választ.
Florence Jenner-Metz: 
Szulyovszky Sarolta: A hálás virág. Csimota Kiadó, Budapest, 2010.
Singer Magdolna: 
Oliver Jeffers: The Heart and the Bottle. Harper Collins. London, 2010.
d Preusler Kis boszorkáját és Kis szellemét, majd Uni Lindell Rém Rozi és az éjjeli tanoda, és Will Mabbit Mable Jones és az Ijesztő Kukac című könyvét olvastuk, mindenki jelen volt, noha a legkisebb ilyenkor csak építőkockázott, vagy babázott csendben. Más könyveket pedig, amik csak a nagynak mentek, akkor olvastam, amikor a lányok már aludtak. Ilyen volt Timo Parvela Kepler 62 című könyve (elég egy csillagász neve a címbe, és a gyermek be van szippantva), ami egy e
lég érdekes, kiskamaszoknak írt disztópia első része, és nem tudom, hogy én, vagy a fiam várja-e jobban a folytatást. Jeney Zoltán lovagregény-trilógiájának harmadik részét már hivatkoztam, és szándékkal nem befejező kötetet írtam, mert családilag bízunk a folytatásban. A nagyszülők jóvoltából a gyerekek megismerkedtek még Dr. Doolittle (Hugh Lofting), és A hétfülű szamár meg a háromfülű nyúl (Paulini Béla) kalandjaival is.
kesztett, igényes kivitelben nyomtatott változatot világraszóló promócióval). Tony Judt-tól a The Memory Chalet című könyve – amiben sziporkázó elmével egy beteg testbe zárva az élettől búcsúzik – volt az első, amit olvastam, de biztosan nem az utolsó. És végül: egész nyáron velem volt Tóth Gábor Attila Életfogytig szabadláb – alkotmányjogi karcolatok című kötete, amit nem egyszerűen olvastam, hanem hordoztam magammal, és hordozni szeretnék jó sokáig.
Most a Manó kiadó által nemrég megjelent (A) cukrozott omlettbe kóstolt bele.
önyve volt. A dzsungel után képzeletben Berlinbe utazott (Zágoni Balázs, Barni Berlinben, Koinónia, 2
Nem tudjuk megunni, már látom, hogy évszakfüggetlenül fogjuk olvasni. A másik a Tündérbodár volt, amitől féltem a címe miatt, de őrülten vicces, jó könyv. A két régi mellé pedig akkor még egy újnál is újabb: A fürdők rémét nem lehet letenni, és olyan jókat kacagtunk rajta, hogy amikor vége lett, kezdtük elölről. 
Magamnak Polly James Diary of an Unsmug Married című könyvét olvastam. Imádom az angol (ez esetben wales-i) humort.
Olvastuk és nézegettük Karina Schaapman csehül megjelent könyvét (Egerek háza), melyben egy cuki plüssegér-világ elevenedik meg afféle liliputi-mese-szobr
ász-építész műremekként. Olvastuk Kertész Erzsi Állatkávézoo-ját, nagyokat derülve a friss nyelvezettel írt, fántaziadús és humoros szituációkon. Olvastuk a cseh Markéta Pilátová Kiko és a papírlepke titka című könyvét, amelyben egy japán kislány érkezik Csehország egy kis városkájába, hogy ott rejtélyek nyomába eredjen és meg is fejtse azokat. Olvastunk igaz mesét Krauss-ról, a gőzmozdonyról Demeter Éva képeskönyvében, amelynek varázsát többször el kellett ismételnünk: ebben a mesében minden szó a mi életünk paraméterei szerint is igaz.
derül, hogy a történelmi múlt legalább olyan érdekfeszítő mint a legizgibb fantasy regény, csak legyen, aki értve és átérezve tudja megláttatni velünk a lényeget.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal király, aki rettegésben tartotta népét. Sértett, féltékeny szíve nem nyugodott, s egy napon száműzte királyöccsét. Véglegesen. Nem csak az országból, nem csak az egész birodalomból, az egész világból űzte ki. Kiebrudalta egy másik valóságba a fiút. Azt a másik valóságot akár a miénknek is mondhatnánk: van benne egy Párizs nevű város, annak egy utcájában egy cukrászműhely, abban egy férj és feleség, akik az idegen gyereket befogadják, szeretik. A huszadik század harmincas éveiben járunk.
Kacagányok és kacabajkák. Két szeretnivaló, színes, vidám népség, egymásnak szomszédai. Mindkettejük nevében ott bujkál a kacagás: e két játékos, remek fantáziaszó a nevetésre való utaláson túl azt is üzeni, hogy kacagányok és kacabajkák között sokkal több a hasonlóság, mint azt a név hordozói a történet elején sejtik. Merthogy a kacagányok és kacabajkák nem szeretik egymást, bármennyire is tarka virágos mindegyikük kobakja. Egyenesen irtóznak egymástól, pontosabban szólva főleg a kacagányok irtóznak a kacabajkáktól. Ennek okát azonban nem a másik tulajdonságaiban, szokásaiban kell keresni, hanem önmaguk megalapozatlan kultúrfölényességében, az úgymond civilizált kulturális tudat pökhendiségében. A történet, melyet Bosnyák Viktória szavai és Rippl Renáta illusztrációi mesélnek el A szomorú kacagány c. könyvben, arról szól, hogy bár a más népekre, kultúrákra vonatkozó sztereotípiák és gyűlöletbeszédek nagyon sokat tudnak ártani, a régi ellenségeskedések megszüntethetők, a másik igaz arca megismerhető. Legyen bármilyen is a világ, ezt a gondolatot, hitet feladva nem lehet gyereket nevelni, vagyis már csak emiatt is ott a helye A szomorú kacagány-nak minden nagyóvodás és kisiskolás életében. 
Akárhogy is nézem, ami kicsiben igaz, az nagyban is. A „mit NEM olvastunk el a nyáron, pedig szerettük volna” címkéjű könyvek magasabbra tornyosulnak, mint az elolvasottak, akárcsak
Könyvmutatványosok 