szabadesésZavarban vagyok. Régen olvastam jó könyvet úgy, hogy közben gyűlöltem minden sorát.

Azt hittem, hogy a Jane Teller-féle Semmiben leírt hiányt, elszigeteltséget nem lehetfokozni, aztán tessék, jön Pacskovszky Zsolt, és ideborítja a félfolyékony, nyúlós nihilt a küszöböm elé. Nem tudom elkerülni, és túl nagy ahhoz, hogy átlépjek rajta.

Mert a Semmi legalább a messzi Dániában. A Szabadesés meg itt, a névtelenségbe takart kisvárosban, ami lehetne Szolnok, Eger, Pestszentlőrinc akár. Ózd nem, ott még pocsékabb a helyzet.

Agysebészi pontossággal kimetszett karakterek a könyvben. Egytől-egyig híján vannak mindenféle pozitív tulajdonságnak, de, és ez a legbosszantóbb az egészben, mégis mindannyian elég összetettek ahhoz, hogy ne lehessen papírízűnek vagy elnagyoltnak mondani őket. Szívesen hánynám a szerző szemére a szereplők egymáshoz való viszonyainak kidolgozatlanságát vagy következetlenségét is, de a fenébe is, jól előkészítetten és logikusan gyűlölik, veszik semmibe, teszik tönkre egymást a regényben feltűnő figurák – akik között nincs egy sem, aki legalább esendőségében szerethető lenne. olvasásának folytatása