Category: Zólya Andrea Csilla


Amikor a hangszer mi vagyunk

Képtalálat a következőre: „Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén”

Dunajcsik Mátyás első ifjúsági regényében, A Szemüveges Szirénben tájékozott idegenvezetőként kalauzol el bennünket Izland sejtelmes, titkokat rejtő világába. A Szemüveges Szirén nemcsak felejthetetlen olvasmányélményben részesíti az olvasóit, hanem igazi olvasókőként segít teljesen más perspektívá(k)ból szemlélni a saját életünket, kapcsolatainkat, gyökereinket és az előttünk álló feladatokat. A tízéves kortól ajánlott regény egy tizenkét éves kislány, Atlanta történetét meséli el, aki ezeregyszáztizenkét napja él kettesben az édesapjával az óceán közepén egy aprócska, Szelesszirt nevű sziget világítótornyában. Az apa és lánya szárazfölddel és egyáltalán a világgal való kapcsolatára egyszerre van hatással az óceánnak a szelek által legkülönfélébben borzolt hullámrengetege és a család egységének megtörése, azaz Atlanta édesanyjának három évvel korábban bekövetkezett halála és az azt követő mindent átható űr. Ez a szomorú esemény sodorja a megtört apát és kislányát önkéntes száműzetésbe e távoli kis szigetre, hiszen Atlanta édesapja már „nem tudna többé olyan földön élni, ahol egykor boldogok voltak Anyával”. (11.)

Megrendítő, ahogy egymás mellett, sok szempontból teljesen eltérő módon igyekeznek (túl)élni az anya elvesztése után. Tulajdonképpen ebből a különbségből táplálkozik és bontakozik ki fokozatosan a bonyodalom: Atlanta minden érzékszervével ösztönösen kapaszkodik az életbe, a legapróbb részletekre is figyelve keresi a rejtőző jeleket, olyan feladatokat keres magának, amik valahol mind visszaigazolják az édesanyjával és egyáltalán a szeretteivel való kapcsolatának megszakíthatatlanságát. Vele szemben az apát teljesen beteríti a gyász, csupán a kislánya léte ad erőt ahhoz, hogy megküzdjön a helyzettel. Talán nem is meglepő, hogy a nem túl sok feladatot adó világítótorony őri teendőinek ellátása mellett a többi világítótorony-őrrel telefonon keresztül vezetett sakkjátszmákba és sakkbajnokságba temetkezik. Az elmúlt években ez az egyetlen szórakozása és legaktívabb kapcsolódása a külvilághoz.

Atlantán és édesapján keresztül a gyász más-más formájával szembesülünk. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a főszereplő kislány nemcsak a saját veszteségével kénytelen megbirkózni, hiszen olykor már a felnőtteket is meghazudtoló módon végtelen megértéssel és türelemmel veszi körül az apját, osztozva az ő fájdalmában is. Egymásrautaltságuk és kapcsolatuk meghittsége az egymásról való kölcsönös gondoskodásukban teljesedik ki. Lesik, mivel tudnának úgy örömet szerezni a másiknak, hogy közben teret hagyjanak neki, tiszteletben tarthassák egymás érzéseit, érdeklődését, vágyait. Ezek jegyében készítik a finomabbnál finomabb süteményeket: az apa süti Atlanta szülinapi tortáját, de többször lepi meg lányát ribizlilekváros palacsintával is, Atlanta pedig gyakran készíti el az egyetlen női világítótorony-őrtől, Magdától rádión keresztül tanult citromos sütit, ami az ünnepnapok mellett a hétköznapjaikat édesíti. A rádiókapcsolaton keresztül zajló sakkjátszmákat Atlanta távolról figyeli, és édesapja sem zavarja meg őt az olykor akár naphosszat tartó horizontkémlelés közben. Mindennapjaikban szorosan összefonódik a múlt és a jelen, a folyosón és a szobák falain a régi családi fényképeken az édesanya arcképe mellett Szindbád dédapa, Dóra dédmama, Alvin nagypapa, szépséges Annabella nagymama és Leonard nagybácsi arcmása látható. A róluk fennmaradt családi anekdotákon és történeteken keresztül Atlanta és édesapja minden napjának természetes részvevői. A kislány tizenkettedik születésnapján az apa segítségével hangot kapnak és felköszöntik Atlantát, sőt, még koccintanak is az egészségére: „hogy ne érezzük olyan egyedül magunkat ezen a jeles ünnepen, Apa meglepetést készített nekem. Olyan volt mintha az egész család velünk lett volna”. (8-9.) Hiányuk megkérdőjelezhetetlen, de mégis az apa és lánya emlékezetének köszönhetően a holtak közelsége az életükről szóló legkülönfélébb meghitt, felejthetetlen vagy éppen vicces jeleneteken keresztül megmaradt, mintegy segítve és támogatva a kötet főszereplőit egy-egy nehezebb pillanatuk megélésében vagy döntéseik meghozatalában, erősítve egyúttal az összetartozás-tudatot. Ilyen értelemben Dunajcsik regénye a gyerekek számára egyfajta mintát mutathat a gyász feldolgozására is.

Dunajcsik kötetében az a fajta kiélezett érzékenység tapasztalható, amit valójában a gyász során is érezhetünk, felnagyítódnak a legapróbb részletek, az összefüggések új értelmezés(eke)t nyernek és kimerevednek szemünk előtt a szertefoszló pillanatok. Az idő múlása mintha megviccelne, egyszerre vesz körül a múlt és a jelen, egymásba/ra csúszva vagy akár egymással párhuzamosan megjelenítve. A borítóképen és az illusztrációkon szemüvegesként jelenik meg Atlanta, így elsőre azt is gondolhatnánk, hogy a cím őt jelöli, de az események kibontakozása közben derül ki, hogy a Szemüveges Szirén Szindbád dédpapa legendás, száz éve eltűnt hajójának a neve.

Többlettartalommal telítődik a cím, ugyanis szemüveget nemcsak Szindbád dédpapa hajójának névadója, az orrdíszként irányt mutató szirén és a regény főszereplője, Atlanta kap, hanem maga az olvasó is. E szemüvegen keresztül elevenedik meg előttünk Szelesszírt világítótornyának az építése és a sziget névadásának mozzanata. Lenyűgöző és egyben szimbolikus az avatás történésének felvillantása az idő kettősségére is rámutatva: a pillanat megragadásán keresztül a tünékenyre és az anyagban megőrződő örök időre: „A hely, ahová a névadó ünnepségen a falhoz vágott zöld pezsgősüveg becsapódott, még ma is tisztán látható, mert azt a részt csak az avatás előtt fél órával sikerült befejezni, és az apró szilánkok beleragadtak a friss vakolatba. Amikor rásüt a nap, a falnak az a része még a legnagyobb nyárban is úgy csillog, mint az ablak, ha télen ráfagy a lehelet.” (7.) Ugyanez a kettősség jellemzi Atlanta szülinapi köszöntését: azzal, ahogy egyszerre kapnak hangot a régmúlt és a jelen szereplői, amikor az ősök is felköszöntik Atlantát, képessé válva a múltból kiszólni a kislányhoz. Az anya képe viszont a hallgatást erősíti fel, az ő hangja utánozhatatlan marad, hiánya túlságosan fájdalmas és felfoghatatlan. „Egy nap egyszerűen csak sápadni kezdett, mint egy virág, ami víz nélkül maradt, és pár hónapon belül valahogyan kifakult a világból.” (11.) – az édesanya halálán keresztül az életben maradók tehetetlenségével és fájdalmával szembesülhetünk. Később azonban Szindbád dédpapának köszönhetően egy másik látószöggel is találkozunk az elmúlásról: „Látod, én is meghaltam, de Alvin nagyapádon és apádon keresztül benned mégis tovább élek – hiszen ki másnak lett volna bátorsága ilyen fiatalon, egyedül nekivágni az óceánnak, csak hogy hazajuttasson egy bajba került madárfiókát, ha nem Szindbád kapitány dédunokájának! De ahogy rád nézek, nemcsak a saját csillapíthatatlan kíváncsiságomat és bátorságomat látom benned, de Alvin nagyapád okosságát és Annabella nagymamád szépségét is.” (58.)

A több nézőpontot egyszerre megjelenítő regény központi motívuma a látható és láthatatlan határainak az újraértelmezése, illetve annak továbbgondolása, hogy mi szükséges ahhoz, hogy megláthassuk a láthatatlant és meghallhassuk a hallhatatlant. A világítótorony és a szemüveg összetett motívumai mellett kulcsfontosságú Atlanta születésnapra kapott ajándéka, a Szindbád dédpapa távcsöve. A távcsőnek köszönhetően szélesedik ki a kislány látótere új dimenziókat nyitva számára. Az utazás pedig, amire elindul, sorsfordítóvá válik, hiszen általa találkozhatnak egymással a múlt és a jelen szereplői, ráadásul a fordulatokban és izgalmakban bővelkedő kalandos kihajózásnak köszönhetően mindnyájan megtalálják a maguk helyét. A látható és láthatatlan témát viszi tovább a szivárványsirály-motívum, hiszen csak teliholdkor látható e madarak kivételes színpompája. Atlanta ösztönösen ráérez a talált sirályfióka különlegességére. Saját édesanyjának hiánya mutatja meg számára, hogy hogyan mentheti meg a sok-sok veszély közepette a kismadarat. Szintén e dilemma kettősségét emeli a fókuszba a múltbeli legendás hajó legénységének váratlan felbukkanása, hogy száz év után mint egy összetartó szellemcsapat válnak újból láthatóvá.

Dunajcsik regénye nemcsak a látásunkat segíti, hanem az összes érzékszervünket célozza. „Minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre.” – olvashatjuk a regény egyik legfontosabb kulcsmondatát. (13.) A kijelentésben rejlő ellentmondás több értelmezési síkot nyit meg: egyrészt rámutat arra, hogy az elszigeteltségben a legkisebb részletek érzékelése is megváltozik és felnagyítódik a jelentőségük, másrészt eszünkbe juttathatja a mitológiai hagyomány olyan ismert alakjait is, mint a vak Teiresziász, aki a tisztán látását épp a fizikai látásának az elvesztésével nyerte el. A regény kiválóan ábrázolja a főszereplő kislánynak a világgal való kapcsolatán keresztül, hogy egy ilyen helyzetben sokkal kiélezettebben érzékeljük, tapasztaljuk meg a világot újabb és újabb összefüggésekre találva.

Tulajdonképpen az egész testet bevonja az olvasásba a hullámok morajlása és a dzsessz akkordjainak párhuzamos megszólaltatása révén. „Nem a füleddel hallod, hanem a talpadon keresztül kúszik fel a tested minden porcikájába, a tüdőd lebenyeiben érzed rezegni, a szemhéjadon, a hátadon égnek az ágaskodó szőrszálakon, mintha az egész óceán, a távoli partok, a hajó minden egyes deszkája és kötele is az ő hangszerük lenne. Te is.” (24.) A kislány állatokról és azok tulajdonságairól (róka, hangya, vágtázó, lajhár, hattyú és elefánt) nevezi el a szeleket az alapján, hogyan ringatják vagy éppen borzolják fel a hullámokat. Ugyanakkor további értelmezési síkokat nyit a hallgatóvá (is) váló olvasó előtt a regényt átitató dzsessz-párhuzam: a tengeri hullámzás osztályozásakor megszólalnak Miles Davis, Charlie Parker és Leonard Cohen ismert dalai, melyek a víz hangjával együtt járják át és ringatják el fokozatosan a testet. „Ma délután például határozottan Miles Davist játszott az óceán. Ez egy nyugis, teljesen barátságos, ugyanakkor folyamatosan mozgásban levő hullámzás, valahol félúton a játszótéri hintázás és egy szenvedélyes déltengeri tánc között, amelyet nem lehet sokáig nézni anélkül, hogy az ember egy kis csípőmozgással ne akarna csatlakozni a ritmusához.” (13.)

A Szemüveges Szirén az élet és halál kérdéseinek újragondolására készteti az olvasót, miközben üde humorral és pengeéles iróniával kifigurázza a klasszikus kísértet- és kalóztörténetek toposzait és hőseit, akik nem éppen szalonképes sérüléseik és fizikai hiányosságaik ellenére vicces, kedves és igen szerethető figurák (például a hínárhajó kapitány a szakállába rejtőző polippal, a félfülű és orratlan Filip, aki entomológus, vagy Bragi, aki a hajó iránytűjét a szemében hordja). A humor az ember hiteles ábrázolásának fontos eszköze, ami átsegíti az olvasót a feszültségen és/vagy tragikumon, miközben megmutatja magát az embert, akivel könnyen azonosulni tudunk. Jó példa erre a jelenet, amikor Atlanta az eltűnése után újból találkozik az apjával, aki a várakozás közben, hogy megnyugtassa magát, palacsintát süt a lányának. Komikus, hogy nem kicsit lő túl a célon, azzal, ahogy megtölti az egész konyhát a sok-sok palacsintától roskadozó tányérral, e gesztussal az apa leleplezi az érzéseit. „Kitaláltam, hogy mire megjössz, sütök egy kis palacsintát… és megsütöttem az első tányérral, aztán a másodikkal, és… és… egyszerűen képtelen voltam leállni, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, megint azon kezdek el gondolkodni, hogy biztosan viharba kerültél, vagy kiestél a Fecskéből, vagy valaki elrabolt, vagy…” – vallja be zokogva az aggódó apa. (87.)

Szót kell ejtenünk a névadásról is, ami remekül idézi meg az izlandi kultúra világát és szereplőit. Erik és Ragnar neve jól illeszkednek e hagyományba, mint ahogy Magda és Kamilla univerzálisabbnak számító nevei is. Atlanta és Szindbád neve sokrétűbb, az előző az Atlanti Óceán mellett Atalantét, a görög mitológiai hős nevét is eszünkbe juttatja. Szindbád dédpapa neve szintén kulcsfontosságú, hiszen megidézi az Ezeregyéjszaka meséi című mesegyűjteményből a legendás hajósnak az alakját, ki mára már irodalmi toposszá vált.

Gilicze Gergő illusztrációinak köszönhetően lenyűgöző a kötet képi világa. A lila és a sárga szín kontrasztja és egymást felerősítő motívumviláguk teremti meg a regény oldalain megjelenő képek dinamikáját. A lila mellé, mint az ég és a föld, az értelem és az érzelmek közötti egyensúly keresésének és megtalálásának színárnyalatai közé illeszkedik be a narancssárga: a fényt jelképező energia, a ragyogás és az erő szimbólumaként. Remekül visszaadják vizuálisan e két színre épülő illusztrációk a kötet fordulatokban gazdag történéseit és a szereplők tenger hullámzására emlékeztető érzéseit: félelmeit, vágyait és örömteli pillanatait.

A Szemüveges Szirén egy igazi érzékenyítő regény, megmutatja a családok összetartó erejének felbecsülhetetlen erejét, segít az élet szerves részeként feldolgozni a veszteséget és a gyászt, elfogadni a másságot a szerelmes bálnavadászok, Erik és Ragnar összetartozásának megjelenítésén keresztül, s nem utolsó sorban a természet kincseinek megőrzésére és egy élhetőbb környezet megteremtésére hívja fel a figyelmünket. Szembesít azzal, hogy a legapróbb tettel, például egy madárfióka vagy a tengerek hatalmas lakóinak, a bálnáknak a megmentésével valójában saját világunkat és jövőnket menthetjük meg.

Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén Kolibri, Budapest, 2016.

Reklámok

A nagyváros falain innen és túl…

50819634_378897569606676_5829071275590418432_nAz utóbbi években megjelent böngészők közül több is remek segítség lehet, ha szeretnénk megmutatni egy kisgyereknek, milyen a város, hogy épül fel, kik a lakói, vagy egyáltalán milyen az élet a városban. Talán a legismertebb városfelfedező böngészők a Tesz-vesz város sorozata és Rotraut Susanne Berner szintén gyerekeknek szánt, magyarul is több kiadást megélt, remek sorozata a Téli böngésző, Tavaszi böngésző, Nyári böngésző, Őszi böngésző, illetve az Éjszakai böngésző. E kötetek kiválóan alkalmasak a közös családi összebújós olvasásokra és böngészésekre, ahol a legkisebb gyerekek megismerhetik, felfedezhetik a városi élet történéseit és szokásait, a nagyobbak pedig már önállóan összefűzhetik a legapróbb epizódokat, és elképzelhetik a szereplők egy-egy napját, a velük történő események fordulatait és bonyodalmait. Eközben megismerkednek a várossal, mint egy olyan térrel, ahol sok és sokféle ember él egymás mellett/egymással párhuzamosan, ahol nemcsak nagy kertek vannak, hanem emeletes házak, melyeknek szintjein többen és többféle ember, család él. Alapvetően e böngészők a kisváros miliőjét elevenítik meg, így szellősebb, tágasabb élettereket ábrázolnak, még ha helyenként láthatjuk azt is, hogy felépül egy-egy újabb épület vagy egy friss út. E városi közeg ugyanakkor természetközelinek tűnik, nemcsak mert nem különösen meglepő vendégek e kötetek oldalain a szántóról a házak közé betérő rókák vagy az olykor itt megpihenő vándormadarak, hanem mert a képein körvonalazódó épületek hátterében gyakran látszik a városon túli világ, a mező, az erdő és a még dús növényzettel borított dombok. Ezt a városi tablóképet bővíti tovább Tom Schamp kétezres évek elejétől megjelenő Ottó-sorozata, ahol a figyelem központjába elsősorban az európai/nyugati világ nagyvárosa kerül, annak nyüzsgése, forgataga, a besűrűsödő és ezáltal be is szűkülő terek, amelyek mégis igen változatos és gazdag lehetőségeket biztosítanak a város rendkívül sokszínű lakosságának vagy az éppen azt meglátogatóknak.51236077_649600425476366_6604002917613568000_n

Anne-Sophie Baumann és Didier Balicevic szerzőpáros impozáns böngészője, az Izgő-mozgó nagyváros Tom Schamp böngészőiből már részben megismert város épületeit és utcáit helyezi nagyító alá. De tovább közelít a részletekhez, amelyeket felnagyítva világít rá a város épületeinek szerkezeti felépítésére, az azokat körbehálózó közművek szolgáltató rendszereinek jellegzetességeire és működésére, illetve a városi élet szintén központi történésére a közlekedés működésére. Baumann és Balicevic a korábban megjelent Forgó-mozgó járműveim és a Sürgés-forgás az építkezésen című köteteikhez hasonlóan aprólékos, és már-már mindenre kiterjedő figyelemmel követik a város növekedését és alakulását. A kötet 55 kihajtható fülön és mozgatható részen keresztül szemléletesen tárja elénk a nagyváros mindennapi csodáit, aminek csúcspontja, hogy képesek eljuttatni az olvasókat a felhőkarcolókig is. A felfedez(tet)és leghatékonyabb módszerét alkalmazza a kötet, hiszen az olvasók aktív részeseivé válhatnak a mozgatható részek által a városban megtapasztalható izgés-mozgásnak, tevőlegesen részt vehetnek a történésekben, tehát nemcsak megértik, hanem mozgásba hozhatják és működtethetik is a járműveket, szerkezeteket, épületeket s velük együtt magát a könyv által életre keltett nagyvárost.

Az Izgő-mozgó nagyváros tematikus oldalpárokon keresztül mutatja be a közlekedést, az irodaházak világát, a közművek hálózatát, a város zöldfelületeként a parkot, a bevásárlóközpontok forgatagát, a segélykérő szolgálatok (rendőrség, tűzoltóság, kórház) működését. Olyan kulturális intézményekbe is betekinthetünk, mint a könyvtár, a múzeum, az iskola, de a városháza is megjelenik, mint ahogy a sportolásnak teret biztosító épületek (uszoda és tornaterem) úgyszintén. Az utolsó oldalpár további meglepetéseket tartogat, hiszen itt térben emelkednek ki a város legkülönfélébb szerepet betöltő épületei és a közöttük húzódó utcák. Bámulatos e bemutatkozó nagyváros kiépítettsége, s fürkészése közben talán nem is tulajdonítunk jelentőséget annak, hogy e nagyvárosi környezetben a dolgukat végző lakók mellett nem sok állat alakját fedezhetjük fel. A városi élővilág szemléltetése kimerül néhány galamb, egér, ablakból kitekintő cica, pórázon vezetett kutya és a park tavában úszkáló hattyúpár jelenlétében, illetve az állatkertben élő egzotikus állatok megmutatásában. Természetesen nem várható el a kötettől a városi élővilág precíz, részletező ábrázolása, mégis kétségtelen, ez is remekül érzékelteti, hogy a nagyváros, egy olyan megváltozott élettér, ahol a figyelem elsősorban az emberi erőre, teljesítményre és leleményre összpontosul.

50877561_1254511774704026_2854299754408443904_nAnne-Sophie Baumann és Didier Balicevic képes böngészőjének az erőssége ugyanakkor az, hogy kiemelt helyet kap benne a térbeli ismeretterjesztés, aminek fontossága és hatékonysága vitathatatlan. A nyitható füleknek, amelyek segítségével a falak mögé is beláthatunk, a tologatható lifteknek, a 3D-nek és a képekhez társuló rövid informatív leírásoknak köszönhetően lepleződik le, mi mindent rejthet egy felhőkarcoló, hogyan irányítják a közlekedést, milyen egy tűzoltó laktanya vagy kórház belülről, honnan ered az elektromos áram, hát a gáz, milyen utat tesz meg az épületeinkig, épületeinkben a víz, és hová tart a keletkezett szennyvíz. Megelevenednek előttünk az újrahasznosítás mozzanatai is, mint ahogy néhány gyártási folyamat is. E részletek a tájékoztató-oktató jellegükön túl, nemcsak az adott téma megértésében segítik a gyerekeket, hanem még több kérdés feltevésére sarkallják őket, miközben rávezethetik a legkisebbeket is a további összefüggések keresésére.

Roppant izgalmas, ahogy megelevenednek a város egymásra és egymás mellé rétegződő terei, hogy nemcsak az utcák zsongó világát láthatjuk a közlekedő járművekkel és a járdán haladó emberekkel, hanem feltárulnak e látható valóság alatti/mögötti helyek és dolgok is. E kötetben a metróállomásra nemcsak a lépcsőn és a mozgólépcsőn keresztül jutunk le, hanem azt is láthatjuk, hogy a járdán levő szellőzőnyílás alatt található szellőző rendszer és ventilátor hogyan köti össze a fenti, az utcaszint világát a lentivel, azaz a metróalagútéval. E nagyvárosi böngészőben az épületekbe nemcsak az ablakon vagy a falak láthatatlanná tételével kukkanthatunk be, hiszen a legrejtettebb és legtitkosabb helyek is föltárulnak előttünk. Ezek a falakban és a föld alatt húzódó csőrendszerek valójában élhető térré teszik az emberek számára a várost. Ilyen értelemben rendkívül alapos és szemléletes, s talán legbravúrosabb a közműveket bemutató oldalpár, ahol a kihajtható füleken keresztül a könyv tere is kitágul, miközben egyszerre teszi láthatóvá a városi életet meghatározó szolgáltatások rendszerét és működését. Így a víz körforgását az esőcsepptől a folyón, víztisztító állomáson keresztül egészen a konyhában vagy a fürdőben zubogó vízig, majd pedig a szennyvízcsatornákon, szennyvíztisztító állomáson át újra a folyóba érve láthatjuk. De hasonlóan alaposan ábrázolja a kötet a gáz, villany és az optikai kábelek hálózatát a forrásoktól egészen a fogyasztó városlakókig. E tablóban az újrahasznosítás lépéseinek bemutatása is helyet kap, viszont nem érthető, hogy a papír, fém és üveg hulladékok újrafelhasználása mellett miért marad ki épp a műanyag hulladékok kezelése, aminek ma a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Az Izgő-mozgó nagyváros egy lélegzetelállító városfelfedező túrára hívja a böngésző olvasóit. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a felnőtt olvasók is számos meglepetésben részesülnek lapjait fürkészve.

Anne-Sophie Baumann, Didier Balicevic: Izgő-mozgó nagyváros. Kolibri, Budapest, 2017.

Időutazás és gibanica Szentendrén

Képtalálat a következőre: „hurra szentendre”

A Hurrá, Szentendre ékes színfolt a gyerekeknek szóló játékos városfelfedező kézikönyvek között. Felejthetetlen múltbeli kalandokra invitálja az olvasókat és velük együtt a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda munkatársai által szervezett utazásra benevezőket, akik így Szentendre számos titkos helyét és legendáját ismerhetik meg.

Más városi kalauzoktól eltérően elsősorban nem a ma látható épületek és az utcák bejárásán, aprólékos feltérképezésén keresztül mutatja be a várost, hanem a régi idők megidézése révén, amikor megjelennek a város korábban élt lakóinak alakjai, miközben az akkori utcák és épületek képe is körvonalazódik. Velük szembesül és találkozik a kötet két főszereplője: a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda Szentendre alapítója és idegenvezetője a lassan tizenegy éves Füge, azaz Fülöp Gerzson és az utazási iroda első ügyfele az első osztályos Rozi, aki nyári vakációját tölti Fügééknél Szentendrén. A különböző történelmi korokba tett időutazásaik során bontakozik ki az olvasó előtt (is), hogy a városban melyik évszázadban éppen melyik népcsoportok éltek és mik voltak a szokásaik. A kötet ilyen értelemben a ma bejárható Szentendre fontosabb épületeit úgy mutatja be, hogy folyamatában láthatjuk, ahogy a különböző történelmi korok lenyomatai egymásba simulnak és egymásra rakódnak rétegekként. Így lehetünk tanúi magának a város formálódásának a római kortól kezdve a középkoron át napjainkig. Remekül követhetőek rajtuk keresztül Szentendre történelmi korszakainak változásai, és ezzel párhuzamosan azt is láthatjuk, hogy az itt élt/élő népek hagyományai és történései milyen erősen fonódtak össze a város utcáinak és épületeinek alakulásával.

Kétségtelen, hogy egy város bejárását, felfedezését a legkülönfélébb apró részletek észrevétele teszi igazán személyessé és egyben izgalmassá. Általuk válik egy-egy helyszín valóban a részünkké és a sajátunkká. May Szilvia Hurrá, Szentendre című városfelfedező kézikönyve ezeknek az apró részleteknek a felismerésére tanítja a gyerekeket, s egyúttal igyekszik rávezetni őket arra, hogy nem csak meglássák, hanem próbálják meg azokat értelmezni is. Jó példa erre a 28-29. oldalon található Házvadászat cím alatt található – a város különböző pontjairól kiragadott épületrészletek gyűjteményén alapuló – feladatsor, ami egyrészt a térbeli tájékozódás fejlesztését célozza, másrészt pedig felhívja a figyelmünket arra, hogy e képek, szobrok, kapuk, ajtófélfák, jelek és töredékek régi történetek, események lenyomatai is egyben.

E városi útikalauz készítői tisztában vannak azzal, minél több érzékszervünk bevonódik egy város megtapasztalásába, annál személyesebb lesz az élményünk. Ennek jegyében nagy hangsúlyt kapnak a főszereplők által a szentendrei időutazásuk során megismert olyan különleges készítmények ízének és illatának a leírásai is, mint például a serbet (jégkása), gibanica (tradicionális szerb túrós rétes) vagy éppen a szentendrei vörös aszú titkának a leleplezése. Ezek nagyrészének receptjét is megtaláljuk a könyvben. Mellettük pedig több játékleírás is szerepel Füge és Rozi élménybeszámolóiban, a római korból megismerhetjük a diótoronyjátékot, illetve a Skanzen-látogatás elmesélésekor számos fiúknak és lányoknak való népi játékot mutatnak be.

A kötet nyolc fejezete tematikusan és időrendben mutatja be a város egy-egy szegletét, arcát vagy épp történését. Mindenik fejezetben kiegészülnek a személyes beszámolók a Tudtad, hogy… kérdés alá tömörülő tárgyilagos tudnivalókkal és érdekességek felsorolásával, illetve helyenként kiegészülnek egy-egy térképpel. Így körvonalazódik, hogy a várost nemcsak a történelmi események, különféle népek szokásai vagy éppen a rettegett természeti katasztrófák (tűzvész, járvány, árvíz) alakították, hanem a közösségből kimagasló személyek is. Beszámolóik szerint Füge és Rozi az időutazásuk során az ókortól egészen a 20. századig számos híres emberrel megismerkednek. Közülük Dumtsa Jenő tűnik ki, aki Szentendre első polgármestereként, a gyerekekkel való találkozásakor körbevezeti őket a városon.

Elsősorban azoknak a gyerekeknek (és szüleiknek) ajánlom May Szilvia kötetét, akik szeretnek kalandozni, újból és újból felfedezni, akik ismerik Szentendrét, vagy majd ezután fogják bejárni az óváros szűk sikátorait, a Bükkös patak vagy a Duna partját és a turisták által már nem ismert zegzugokat. A Hurrá, Szentendre igényes szövegbeli és képi világával, illetve remek feladatokkal csábítja a város felfedezésére a legkisebb olvasókat és a felnőtteket egyaránt. Kár, hogy e kötet segítségével végzett városi barangolásunkat olykor megakasztja, hogy a fejezetekben szereplő Keresd meg a térképen! feladataiban szereplő megkeresendő helyszínek közül számos hiányzik a város nevezetesebb helyszíneit ábrázoló térképen, ahol a feladat szerint fel kellene legyenek tüntetve. De ha e hiányosság által okozott bosszankodásainkon túllépünk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kötet felejthetetlen útitársnak és remek idegenvezetőnek bizonyul.

 

May Szilvia: Hurrá, Szentendre! Szentendre és Térsége TDM Nonprofit Kft., 2016.

 

Lackfi János - Robban az iskolaLackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot.

A közhelyek hűséges kísérőink, az iskolában is kiváló társai felnőttnek és gyereknek egyaránt, viszonthallhatjuk őket a tanárok ismétlődő mondattöredékeiben, ahogy a Tanári ária vagy az Évnyitó című versek példázzák. Következzen pár kiemelt részlet belőlük: „Lehet, hogy szigorú vagyok / de miattad teszem, / hiszen az életnek tanulsz /és biztos nem nekem.” (Tanári ária), „iskolánk egy nagy hajó / az élet vizén… rettenet! // És kapitánya a diri, / és vitorlája a tudás; / mi fújjuk a passzátszelet – / baromi jó vers, nem vitás”. (Évnyitó) Az utóbbi részletbe beszűrődik a diákok nézőpontja is, ahogy ironikusan rámutat arra, ma mennyire életszerűtlen „az élet vizén hajózunk” sztereotípia. De a diákok is kritikus lencsén keresztül láttatódnak például A fiúk és A lányok című párversekben: „úgy hiszik, minden rohadt vicces, / amit csak csinálnak, és ez már / inkább rohadtul unalmas” (A fiúk), „pici szíveket rajzolnak, / és azt kérdezik, mi bajunk /a pici szívekkel, és különben is / minden, amit róluk terjesztünk, / hazugság, és tüntetni fognak / ellenünk, mert nekik egyenlő / jogaik vannak!” (A lányok).

A közhelyek rétegei viszont nemcsak egymásról fejthetők le, hanem az irónia és önirónia játékba hozása révén fordíthatók ki, ahogy teszi ezt a Szívszaggató szerelmi sztori című versben. „A szívem megszakad, / meg kell ragasztani, / van pillanatragacs, / lehetnénk boldogok! // A szívem dübörög, / hangszigetelni kell, / mert megsüketülök, / ez rettentő dolog!”

Lackfi tehát görbe tükröt tart gyereknek és felnőttnek egyaránt. Megmutatja többek között a haverok/barátok elvárásainak visszásságait: „feleltettek reppelésből, / de nem készültem semmit, cigizésórán köhögtem, egyest kaptam, mint mindig. // Bézbólsapkám otthon maradt, / az ördögvillát elrontottam, / tök béna lett a káromkodásdogám, / s a gördeszkázás se ment jobban.” (Feleltetés reppelésből) Az Oktatófilm, Százezer matchbox, Bicikliügy vagy a Mese a drogról című versekben pedig kendőzetlenül nevén nevezi problémákat, figyelmeztet a veszélyekre, amivel egy mai gyerek vagy család kényszerülhet szembenézni, így például arra, hogy az erőszak milyen sokféle köntösbe bújva felbukkanhat a mi életünkben is.

A Robban az iskola két versblokkjában az iskolán kívüli világ és a hétköznapjaink rejtett zugai is helyet kapnak, ezzel pedig a kötet által teremtett verstér határtalanná válik miközben Lackfi gyerekversei borotvaéles humorral, s nem ritkán kíméletlen iróniával és öniróniával felfegyverkezve játékosan járják körül az ismert és megszokott helyzeteket, a kényes témákat és a tabukat.

 

Lackfi János: Robban az iskola. Móra Kiadó, Budapest, 2016.

én sem vagyok…

Képtalálat a következőre: „németh eszter kötéltánc”Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

A tollas bagoly és a kék szem nyomában

tc3b3thkrisztina_a-lc3a1ny-aki-nem-bor200Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című kötete megrendítően gyönyörű mese a teljesség megtalálásáról. Három rövidebb, egymással összefüggő meséből szövődik össze a főszereplő lány története, amiben úgy mutatkozik meg a mindenség, mint ahogy egy vízcseppben maga a tenger. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek című mesékben egyaránt megtalálható a születés-, az elhagyás-, az örökbefogadás-, az egymásra találás- és az önazonosság meglelésének története. Az eredetmítoszokból és a cigány népmesék gazdag szimbólumrendszeréből táplálkozva egy letisztult meseként bontakozik ki A lány, aki nem beszélt, aminek központi gondolata az, hogy a szeretet által a hiány hogyan fordulhat át teljességgé. olvasásának folytatása

„az utolsó legenda csakis én lehetek”

zolya_1Zólya Andrea Csilla szövege másodközlés, INNEN. Köszönjük a lehetőséget!

Fodor Veronika harmadik kötete, a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről lebilincselő mesevilágba vezeti az olvasókat, mégpedig az emberiség történelmének és az ipari felfedezések hőskorának emlékezetes, de olykor mégis feledésbe merült mozzanatai és meghatározó pillanatai közé. A kötet különlegessége, hogy egyszerre tekinthető mese- és kalandregénynek, de igazi ínyencségként egyfajta kultúrtörténeti útleírásnak is.

Azonban minden egyes történetben és megidézett korban a bemutatott találmányokon túl az ember kerül a középpontba. Ennek jegyében az egymásba kapcsolódó epizódok mozgatói és egyben összekötői az emberi érzés és érzékelés legkifinomultabb formáinak megragadása. A teljesség utáni vágy, máskor pedig a szabadság hiánya tartja mozgásban a szereplőket és rajtuk keresztül az eseményeket. Így kaphat például több alkalommal kiemelt helyet az illatok érzékelése vagy épp azok hiánya, vagy a legbensőbb érzelmeknek és gondolatoknak a keresése/megtapasztalása: úgy az (el)használt játékok javítóműhelyében, mint a megalkotott gépek születésekor. Ezeknek köszönhetően lehetséges Fodor Veronika könyvében, hogy a különböző korok nagy felfedezőinek szelleme összetalálkozhat, és eszmét cserélve segíthetnek egymásnak az éppen formálódó találmányuk létrehozásában. Jó példa erre a 18. században élő Ciprián szerzetes és száz évvel későbbről Ferdinand von Zeppelin gróf találkozása és párbeszéde egy felhő szélén ücsörögve miközben mindketten épp repülni próbálnak a fejlesztés alatt álló szerkezetükkel. Ki így, ki úgy. olvasásának folytatása

Amikor a dzsungel nagyon állat…

Download (3).jpgAz olvasás- és írástanulás során a helyesírási szabályok logikai összefüggései, kihívásai vagy olykor buktatói, netán útvesztői  egy ősliános, különleges élővilággal teli, titkait fokozatosan felfedő, sűrű dzsungelre emlékeztethetik az éppen e nagy kalandhoz érkező gyerekeket. Ehhez a rendkívüli utazáshoz nyújt segítséget a Cerkabella Kiadónál múlt ősszel megjelent Dzsungeldzsem című antológia. A hat-nyolc éves gyerekek számára szánt, olvasást és helyesírást gyakoroltató szórakoztató vers- és mesegyűjtemény címválasztása rámutat, hogy a kötet nemcsak új ismereteket kínál a „dzsungelbe” lépőknek annak bebarangolásán keresztül, miközben tájékozódni tanít a betűk világában, hanem – ahogy a címből a dzsem szó is utalhat erre – a választott gyerekirodalmi szövegek révén az esszenciát is igyekszik megragadni és irodalmi ínyencségekkel kényeztetni a legkisebb olvasókat. olvasásának folytatása

Kertész Erzsi: ÁllatkávéZoo

kertestKertész Erzsi mesekönyveit nem lehet csak úgy kiolvasni, vagy legalábbis nem sok értelme lenne átvágtázni a sorokon, oldalakon és gyorsan túllenni a köteteken. Nem lehet, mert Kertész Erzsi műveit élmény olvasni, meg-megállva, újból és újból visszatérve egy-egy figurához vagy jelenethez, hosszasan ízlelgetve a sziporkázó humorú, fordulatokban és izgalmas jelenetekben gazdag pezsgő történeteket, briliáns nyelvi megoldásokat és szójátékokat.

Kertész Erzsi ugyanakkor nemcsak az egyik legjobb humorú kortárs gyerekirodalmi szerző, hanem remek kísérletező is. Első köteteire is méltán kapták fel sokan a fejüket. A Labirintó (2012) több motívum találkozására és újragondolására épít: a népmesék ismert, de mégis többnyire elhanyagolt szereplőjének, a legidősebb királyfinak a történetére, aki itt végre főszereplővé válhat és megvalósíthatja önmagát. A történet váza pedig egy misztikus utazás, ami Odüsszeusz kalandokkal és veszélyekkel tarkított útját/bolyongását idézi fel. Mívesen ötvözi Kertész a görög mítoszok és a népmesék világát egy nagyon is mai történettel. Másrészről pedig a meglepő fordulatokban gazdag meseregényben a titok és az igazi tudás keresése közben a szereplők számára időnként töredékesen fel-fel sejlik a keresett ősi bölcsesség, de természeten csak töredékesen, hiszen birtokolni, vagy netalán kisajátítani azt lehetetlen. Ennek jegyében a tényleges/végleges megérkezés helyett folyamatos úton lét van, aminek nemcsak elviselésében segít, hanem majd minden pillanatát beragyogja a humor és a pengeéles irónia. olvasásának folytatása

Gyerekirodalmi dzsípíesz

2772522_3Sok vita zajlik az irodalomoktatás korszerű(tlen)ségéről és a gyerekek olvasóvá nevelésének zsákutcáiról, miközben persze számos üdvözlendő kísérlettel és ígéretes próbálkozással találkozhatunk, amelyek e problémára keresnek gyógyírt. Az egyik legelképesztőbb szembesülésem eddigi magyartanári pályafutásom során ezzel, amikor elhangzott a kérdés valamelyik kisgimnáziumi osztályban, hogy tényleg, ma is élnek írók és ezek szerint ma is keletkeznek irodalmi művek? Megdöbbentő, milyen nagy távolságokra kerülnek a diákok az évek teltével a szépirodalomtól, miközben kisgyerekkorukban a legtöbbjüknek nagyon is fontos, sőt akár nélkülözhetetlen volt a mesék, mondókák, versek varázslatos világa. Több kiváltó okot is fel szokás sorolni, mint például a sokat emlegetett megváltozott, felgyorsult életritmusunkat, a gyerekeket túlterhelő iskolai követelményeket, mint ahogy azt is, hogy miközben a szülők vágya, hogy a gyerekük szívesen és sokat olvasson, gyakran ők maguk sem tudják, hogyan segíthetnék csemetéiket s milyen könyveket adhatnának a kezükbe.

E nehézségek áthidalásában is segíthet a Cerkabella Kiadónál tavaly ősszel Navigátor címmel napvilágot látott kortárs gyerekirodalmi lexikon, ami a 2010-es Navigátor 1. folytatásaként a 2010 és 2014 között megjelent gyerekirodalmi könyveket, antológiákat, szerzőket katalogizálja és mutatja be. Ahogy a kötetcím is jelzi, iránytűként segít tájékozódni a kortárs magyar gyerekirodalom kiadványai és alkotói között. S talán nem túlzás kijelenteni, hogy Lovász Andrea által szerkesztett kötet nagy formátumú könyvnek tekinthető, ami nemcsak terjedelmére és méretére igaz, hanem arra a sokoldalú szempontrendszerre, amelyet megvalósulni látunk a könyvet lapozva. Műfaját tekintve nemcsak lexikon, hanem böngésző és olvasókönyv is, ezáltal kisgyerekek és szülők, diákok és tanárok, illetve minden gyerekirodalom után érdeklődő számára élvezetes és izgalmas olvasmány.

Kiváló lehetőséget biztosít a közös összebújós családi olvasások számára, amelyben a gyerek és felnőtt egyaránt sok kedvére valót talál, de a pusztán egy-egy szerző vagy mű után érdeklődő olvasónak is érdekfeszítő olvasmányként szolgálhat, mert ahogy a fülszövegben is olvashatjuk: „Az olvasás kaland: minden könyvben ismeretlen világok várnak felfedezésre. Navigátor pedig minden kalandra indulónak kell!”

Egy jó navigációs eszközhöz híven nemcsak információkkal halmoz el bennünket a kötet, hanem egyaránt segít térben és időben is tájékozódni. Így például igen hasznosnak bizonyulhat a kötetben szereplő kilencven alkotó születési helyének térképen való jelölése is, melyen jól láthatóvá válik, milyen változatos és széles területet ölel át az, ahonnan gyerekirodalmi alkotóink származnak, akárcsak a tíz különböző témára épülő gyerekirodalmi antológiának a bemutatása is, amelyből olyan szerzőket is megismerhetünk, akiknek vagy nincs (még) önálló gyerekkötete, vagy a Navigátor által figyelt időszak előtt jelent(ek) meg az önálló műve(i).

Az ábécésorrendben következő szerzők ismertetésére egy-egy oldalpárt szán a könyv. A bal oldalon a szerző fényképe mellett annak rövid, életrajzi adatokkal is ellátott bemutatását találjuk, ezeket egészíti ki a szerzők egy-egy vallomása az irodalomról, a meséről, a gyerekirodalomról, vagy valamilyen meghatározó emlékről, miáltal egy személyes kép is kibontakozik a szerzőről, mint emberről és alkotóról.

A számos jelentős gondolat közül most csak Darvasi László sorait emelem ki: „Ami az életben megtörténik, abból mese is lehet. És lesz is. A mesélés nemcsak szórakozás. Nemcsak röhigcselés, röhögcsélés, kardozás, bajvívás, sárkánygyilkolászás, hamupogácsás gyerekparti. Mesemondás az is, hogy elmondjuk, mitől félünk. Mire emlékszünk. mi volt rossz nekünk. miként gondoljuk, hogy újra jó lesz nekünk.” (36.)

A bemutatott és bemutatkozó alkotók hangja mellett kritikákból is szemezgetett a szerkesztő. A kiemelt rövid részletekből egyrészt ízelítőt kap az olvasó az egyes művek kritikai fogadtatásából, másrészt a mai gyerekirodalmi könyvkritika értékelveiről és irányultságairól is ismereteket szerezhetünk. szerzőportrékat tovább árnyalják más könyvmegjelenések és a kapott díjak felsorolása.

Az oldalpár jobb oldalán kóstolóként versek, mese- és regényrészletek olvashatók kedvcsinálóként a megjelent vagy megjelenésre váró kötetekből. Általuk nemcsak az egyes szerzők egy-egy művét, egyedi nyelvét, hangját, humorát ismerheti meg a közönség, hanem egy színes és igen gazdag kortárs gyerekirodalmi szövegvilágot is, melyből tetszés szerint csemegézhet mindenki a legkisebbektől a legnagyobbakig.

Természetesen e szövegvilág gazdagságát az illusztrációk igen változatos és sokrétű képi nyelvezete teszi igazán teljessé és még izgalmasabbá, mintegy érzékeltetve a kép és szöveg elválaszthatatlan összefonódását a gyerekirodalomban. A szerzők fotói által megmutatott jellegzetes arcvonások mellett ott sorakoznak a bemutatott alkotók könyveinek borítóképei is ‒ megkönnyítve a további tájékozódást például azon szülők számára, akiknek felkeltette valamely kötet az érdeklődését és szívesen el is olvasnák az adott könyvet –, mint ahogy a megjelent műveik szereplői vagy egy-egy jellegzetes alakjának képe is feltűnnek az oldalon. A gyerekkönyvek illusztrátorainak és a különböző általuk illusztrált műveknek a bemutatása ugyancsak a szöveg és kép összetartozásának fontosságát nyomatékosítják, miközben rámutatnak arra is, hogy az elmúlt évek hazai gyerekkönyvkiadása milyen sokszínű és gazdag képi világgal is gyarapodott.

Kétségtelen, hogy a Navigátor egy olyan olvasmánydzsípíesz, amely nélkülözhetetlen iránytűként segítheti a családokat, pedagógusokat, könyvtárosokat és minden gyerekirodalom után érdeklődőt a tájékozódásban a legkisebbeknek szóló művektől a kamaszok számára írottakig. E gyerekirodalmi lexikon tehát a szépirodalomhoz segíti visszatalálni, vagy éppen attól el nem távolodni a családokat, hiszen a mai élő gyerekirodalom ölt benne testet, nagyon is élő mai alkotók munkái révén, melyekben mai szülők és gyerekek aktuális kérdéseivel, érzéseivel, válságaival és örömével szembesülhetünk.

Lovász Andrea (szerk.): Navigátor. Kortárs gyerekirodalmi lexikon. Cerkabella Könyvkiadó, 2015.

 

%d blogger ezt kedveli: