Időutazás és gibanica Szentendrén

A Hurrá, Szentendre ékes színfolt a gyerekeknek szóló játékos városfelfedező kézikönyvek között. Felejthetetlen múltbeli kalandokra invitálja az olvasókat és velük együtt a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda munkatársai által szervezett utazásra benevezőket, akik így Szentendre számos titkos helyét és legendáját ismerhetik meg.

Más városi kalauzoktól eltérően elsősorban nem a ma látható épületek és az utcák bejárásán, aprólékos feltérképezésén keresztül mutatja be a várost, hanem a régi idők megidézése révén, amikor megjelennek a város korábban élt lakóinak alakjai, miközben az akkori utcák és épületek képe is körvonalazódik. Velük szembesül és találkozik a kötet két főszereplője: a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda Szentendre alapítója és idegenvezetője a lassan tizenegy éves Füge, azaz Fülöp Gerzson és az utazási iroda első ügyfele az első osztályos Rozi, aki nyári vakációját tölti Fügééknél Szentendrén. A különböző történelmi korokba tett időutazásaik során bontakozik ki az olvasó előtt (is), hogy a városban melyik évszázadban éppen melyik népcsoportok éltek és mik voltak a szokásaik. A kötet ilyen értelemben a ma bejárható Szentendre fontosabb épületeit úgy mutatja be, hogy folyamatában láthatjuk, ahogy a különböző történelmi korok lenyomatai egymásba simulnak és egymásra rakódnak rétegekként. Így lehetünk tanúi magának a város formálódásának a római kortól kezdve a középkoron át napjainkig. Remekül követhetőek rajtuk keresztül Szentendre történelmi korszakainak változásai, és ezzel párhuzamosan azt is láthatjuk, hogy az itt élt/élő népek hagyományai és történései milyen erősen fonódtak össze a város utcáinak és épületeinek alakulásával.

Hírdetés

és akkor egy csomó mindenről még nem is beszéltünk…

Lackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot.

én sem vagyok…

Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

A tollas bagoly és a kék szem nyomában

Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című kötete megrendítően gyönyörű mese a teljesség megtalálásáról. Három rövidebb, egymással összefüggő meséből szövődik össze a főszereplő lány története, amiben úgy mutatkozik meg a mindenség, mint ahogy egy vízcseppben maga a tenger. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek című mesékben egyaránt megtalálható a születés-, az elhagyás-, az örökbefogadás-, az egymásra találás- és az önazonosság meglelésének története. Az eredetmítoszokból és a cigány népmesék gazdag szimbólumrendszeréből táplálkozva egy letisztult meseként bontakozik ki A lány, aki nem beszélt, aminek központi gondolata az, hogy a szeretet által a hiány hogyan fordulhat át teljességgé.

„az utolsó legenda csakis én lehetek”

Zólya Andrea Csilla szövege másodközlés, INNEN. Köszönjük a lehetőséget!

Fodor Veronika harmadik kötete, a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről lebilincselő mesevilágba vezeti az olvasókat, mégpedig az emberiség történelmének és az ipari felfedezések hőskorának emlékezetes, de olykor mégis feledésbe merült mozzanatai és meghatározó pillanatai közé. A kötet különlegessége, hogy egyszerre tekinthető mese- és kalandregénynek, de igazi ínyencségként egyfajta kultúrtörténeti útleírásnak is.

Azonban minden egyes történetben és megidézett korban a bemutatott találmányokon túl az ember kerül a középpontba. Ennek jegyében az egymásba kapcsolódó epizódok mozgatói és egyben összekötői az emberi érzés és érzékelés legkifinomultabb formáinak megragadása. A teljesség utáni vágy, máskor pedig a szabadság hiánya tartja mozgásban a szereplőket és rajtuk keresztül az eseményeket. Így kaphat például több alkalommal kiemelt helyet az illatok érzékelése vagy épp azok hiánya, vagy a legbensőbb érzelmeknek és gondolatoknak a keresése/megtapasztalása: úgy az (el)használt játékok javítóműhelyében, mint a megalkotott gépek születésekor. Ezeknek köszönhetően lehetséges Fodor Veronika könyvében, hogy a különböző korok nagy felfedezőinek szelleme összetalálkozhat, és eszmét cserélve segíthetnek egymásnak az éppen formálódó találmányuk létrehozásában. Jó példa erre a 18. században élő Ciprián szerzetes és száz évvel későbbről Ferdinand von Zeppelin gróf találkozása és párbeszéde egy felhő szélén ücsörögve miközben mindketten épp repülni próbálnak a fejlesztés alatt álló szerkezetükkel. Ki így, ki úgy.

Amikor a dzsungel nagyon állat…

Az olvasás- és írástanulás során a helyesírási szabályok logikai összefüggései, kihívásai vagy olykor buktatói, netán útvesztői  egy ősliános, különleges élővilággal teli, titkait fokozatosan felfedő, sűrű dzsungelre emlékeztethetik az éppen e nagy kalandhoz érkező gyerekeket. Ehhez a rendkívüli utazáshoz nyújt segítséget a Cerkabella Kiadónál múlt ősszel megjelent Dzsungeldzsem című antológia. A hat-nyolc éves gyerekek számára szánt, olvasást és helyesírást gyakoroltató szórakoztató vers- és mesegyűjtemény címválasztása rámutat, hogy a kötet nemcsak új ismereteket kínál a „dzsungelbe” lépőknek annak bebarangolásán keresztül, miközben tájékozódni tanít a betűk világában, hanem – ahogy a címből a dzsem szó is utalhat erre – a választott gyerekirodalmi szövegek révén az esszenciát is igyekszik megragadni és irodalmi ínyencségekkel kényeztetni a legkisebb olvasókat.

Kertész Erzsi: ÁllatkávéZoo

Kertész Erzsi mesekönyveit nem lehet csak úgy kiolvasni, vagy legalábbis nem sok értelme lenne átvágtázni a sorokon, oldalakon és gyorsan túllenni a köteteken. Nem lehet, mert Kertész Erzsi műveit élmény olvasni, meg-megállva, újból és újból visszatérve egy-egy figurához vagy jelenethez, hosszasan ízlelgetve a sziporkázó humorú, fordulatokban és izgalmas jelenetekben gazdag pezsgő történeteket, briliáns nyelvi megoldásokat és szójátékokat.

Kertész Erzsi ugyanakkor nemcsak az egyik legjobb humorú kortárs gyerekirodalmi szerző, hanem remek kísérletező is. Első köteteire is méltán kapták fel sokan a fejüket. A Labirintó (2012) több motívum találkozására és újragondolására épít: a népmesék ismert, de mégis többnyire elhanyagolt szereplőjének, a legidősebb királyfinak a történetére, aki itt végre főszereplővé válhat és megvalósíthatja önmagát. A történet váza pedig egy misztikus utazás, ami Odüsszeusz kalandokkal és veszélyekkel tarkított útját/bolyongását idézi fel. Mívesen ötvözi Kertész a görög mítoszok és a népmesék világát egy nagyon is mai történettel. Másrészről pedig a meglepő fordulatokban gazdag meseregényben a titok és az igazi tudás keresése közben a szereplők számára időnként töredékesen fel-fel sejlik a keresett ősi bölcsesség, de természeten csak töredékesen, hiszen birtokolni, vagy netalán kisajátítani azt lehetetlen. Ennek jegyében a tényleges/végleges megérkezés helyett folyamatos úton lét van, aminek nemcsak elviselésében segít, hanem majd minden pillanatát beragyogja a humor és a pengeéles irónia.

Gyerekirodalmi dzsípíesz

Sok vita zajlik az irodalomoktatás korszerű(tlen)ségéről és a gyerekek olvasóvá nevelésének zsákutcáiról, miközben persze számos üdvözlendő kísérlettel és ígéretes próbálkozással találkozhatunk, amelyek e problémára keresnek gyógyírt. Az egyik legelképesztőbb szembesülésem eddigi magyartanári pályafutásom során ezzel, amikor elhangzott a kérdés valamelyik kisgimnáziumi osztályban, hogy tényleg, ma is élnek írók és ezek szerint ma is keletkeznek irodalmi művek? Megdöbbentő, milyen nagy távolságokra kerülnek a diákok az évek teltével a szépirodalomtól, miközben kisgyerekkorukban a legtöbbjüknek nagyon is fontos, sőt akár nélkülözhetetlen volt a mesék, mondókák, versek varázslatos világa. Több kiváltó okot is fel szokás sorolni, mint például a sokat emlegetett megváltozott, felgyorsult életritmusunkat, a gyerekeket túlterhelő iskolai követelményeket, mint ahogy azt is, hogy miközben a szülők vágya, hogy a gyerekük szívesen és sokat olvasson, gyakran ők maguk sem tudják, hogyan segíthetnék csemetéiket s milyen könyveket adhatnának a kezükbe.

E nehézségek áthidalásában is segíthet a Cerkabella Kiadónál tavaly ősszel Navigátor címmel napvilágot látott kortárs gyerekirodalmi lexikon, ami a 2010-es Navigátor 1. folytatásaként a 2010 és 2014 között megjelent gyerekirodalmi könyveket, antológiákat, szerzőket katalogizálja és mutatja be. Ahogy a kötetcím is jelzi, iránytűként segít tájékozódni a kortárs magyar gyerekirodalom kiadványai és alkotói között. S talán nem túlzás kijelenteni, hogy Lovász Andrea által szerkesztett kötet nagy formátumú könyvnek tekinthető, ami nemcsak terjedelmére és méretére igaz, hanem arra a sokoldalú szempontrendszerre, amelyet megvalósulni látunk a könyvet lapozva. Műfaját tekintve nemcsak lexikon, hanem böngésző és olvasókönyv is, ezáltal kisgyerekek és szülők, diákok és tanárok, illetve minden gyerekirodalom után érdeklődő számára élvezetes és izgalmas olvasmány.

Kiváló lehetőséget biztosít a közös összebújós családi olvasások számára, amelyben a gyerek és felnőtt egyaránt sok kedvére valót talál, de a pusztán egy-egy szerző vagy mű után érdeklődő olvasónak is érdekfeszítő olvasmányként szolgálhat, mert ahogy a fülszövegben is olvashatjuk: „Az olvasás kaland: minden könyvben ismeretlen világok várnak felfedezésre. Navigátor pedig minden kalandra indulónak kell!”

Egy jó navigációs eszközhöz híven nemcsak információkkal halmoz el bennünket a kötet, hanem egyaránt segít térben és időben is tájékozódni. Így például igen hasznosnak bizonyulhat a kötetben szereplő kilencven alkotó születési helyének térképen való jelölése is, melyen jól láthatóvá válik, milyen változatos és széles területet ölel át az, ahonnan gyerekirodalmi alkotóink származnak, akárcsak a tíz különböző témára épülő gyerekirodalmi antológiának a bemutatása is, amelyből olyan szerzőket is megismerhetünk, akiknek vagy nincs (még) önálló gyerekkötete, vagy a Navigátor által figyelt időszak előtt jelent(ek) meg az önálló műve(i).

Az ábécésorrendben következő szerzők ismertetésére egy-egy oldalpárt szán a könyv. A bal oldalon a szerző fényképe mellett annak rövid, életrajzi adatokkal is ellátott bemutatását találjuk, ezeket egészíti ki a szerzők egy-egy vallomása az irodalomról, a meséről, a gyerekirodalomról, vagy valamilyen meghatározó emlékről, miáltal egy személyes kép is kibontakozik a szerzőről, mint emberről és alkotóról.

A számos jelentős gondolat közül most csak Darvasi László sorait emelem ki: „Ami az életben megtörténik, abból mese is lehet. És lesz is. A mesélés nemcsak szórakozás. Nemcsak röhigcselés, röhögcsélés, kardozás, bajvívás, sárkánygyilkolászás, hamupogácsás gyerekparti. Mesemondás az is, hogy elmondjuk, mitől félünk. Mire emlékszünk. mi volt rossz nekünk. miként gondoljuk, hogy újra jó lesz nekünk.” (36.)

A bemutatott és bemutatkozó alkotók hangja mellett kritikákból is szemezgetett a szerkesztő. A kiemelt rövid részletekből egyrészt ízelítőt kap az olvasó az egyes művek kritikai fogadtatásából, másrészt a mai gyerekirodalmi könyvkritika értékelveiről és irányultságairól is ismereteket szerezhetünk. szerzőportrékat tovább árnyalják más könyvmegjelenések és a kapott díjak felsorolása.

Az oldalpár jobb oldalán kóstolóként versek, mese- és regényrészletek olvashatók kedvcsinálóként a megjelent vagy megjelenésre váró kötetekből. Általuk nemcsak az egyes szerzők egy-egy művét, egyedi nyelvét, hangját, humorát ismerheti meg a közönség, hanem egy színes és igen gazdag kortárs gyerekirodalmi szövegvilágot is, melyből tetszés szerint csemegézhet mindenki a legkisebbektől a legnagyobbakig.

Természetesen e szövegvilág gazdagságát az illusztrációk igen változatos és sokrétű képi nyelvezete teszi igazán teljessé és még izgalmasabbá, mintegy érzékeltetve a kép és szöveg elválaszthatatlan összefonódását a gyerekirodalomban. A szerzők fotói által megmutatott jellegzetes arcvonások mellett ott sorakoznak a bemutatott alkotók könyveinek borítóképei is ‒ megkönnyítve a további tájékozódást például azon szülők számára, akiknek felkeltette valamely kötet az érdeklődését és szívesen el is olvasnák az adott könyvet –, mint ahogy a megjelent műveik szereplői vagy egy-egy jellegzetes alakjának képe is feltűnnek az oldalon. A gyerekkönyvek illusztrátorainak és a különböző általuk illusztrált műveknek a bemutatása ugyancsak a szöveg és kép összetartozásának fontosságát nyomatékosítják, miközben rámutatnak arra is, hogy az elmúlt évek hazai gyerekkönyvkiadása milyen sokszínű és gazdag képi világgal is gyarapodott.

Kétségtelen, hogy a Navigátor egy olyan olvasmánydzsípíesz, amely nélkülözhetetlen iránytűként segítheti a családokat, pedagógusokat, könyvtárosokat és minden gyerekirodalom után érdeklődőt a tájékozódásban a legkisebbeknek szóló művektől a kamaszok számára írottakig. E gyerekirodalmi lexikon tehát a szépirodalomhoz segíti visszatalálni, vagy éppen attól el nem távolodni a családokat, hiszen a mai élő gyerekirodalom ölt benne testet, nagyon is élő mai alkotók munkái révén, melyekben mai szülők és gyerekek aktuális kérdéseivel, érzéseivel, válságaival és örömével szembesülhetünk.

Lovász Andrea (szerk.): Navigátor. Kortárs gyerekirodalmi lexikon. Cerkabella Könyvkiadó, 2015.

 

Karácsonyi kérdezgetős

pinterest.com

Bevezető: Mi, együtt, egymást faggatva készültünk a karácsonyra. Meghitt karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak!

 

Réka:  Csöritől kérdezem, hogy mi a kedvenc gyerekkori karácsonyi ajándékod, amit valaha kaptál, és mi az, amire gyerekként nagyon vágytál (természetesen karácsonyi ajándékként) és sosem kaptad meg?
Csöri: A legkedvesebb karácsonyi ajándékom természetesen egy baba volt. Nagyon babázós kislány voltam, komolyan készültem az anyuka szerepre, szinte minden ünnepi alkalomra egy -egy újabb babát kértem. Lizi babát Édesanyámék hozták Németországból, ami nagy szó volt, hisz akkoriban, ugye nehezen lehetett nyugati országokba utazni. Lizi olyan volt mint egy igazi kis újszülött, gyönyörű hófehér keresztelőruhában. Hatalmas öröm volt, amikor megtaláltam a fa alatt! Az egyetlen babám, amelyről még egy fotót is őrzök valamelyik emlékes dobozomban. 🙂 És bárhogy töprengek is, nem emlékszem olyasmire, amit nem kaptam volna meg. Különösebben sosem vágytam nagy ajándékokra, mindig könnyű volt örömet szerezni nekem, valószínű ezért nem maradt hiányérzet bennem a gyerekkori karácsonyokkal kapcsolatban.

Születésnapi sorok

Fotó: Kőrössy Ruki

 

Négy éve már, hogy hivatalosan útjára indult a Könyvmutatványosok. Lázár Ervin születésének 75. évfordulóján.
Azóta mutinak vagy könyvmutinak becézik a portált. Négyszáz körül jár a cikkek, interjúk száma, ami éves szinten úgy százat jelent. 103 hozzászólást írtatok, és több mint kétezer követőnk van a FB-on.

Köszönjük!

De nem ez az igazi lényeg.
Az elmúlt négy – nekünk, tizennégyünknek már öt – évben nem egy gyerekirodalmi portál született, hanem egy közösség.
Nekünk a könyvmuti, a szorosabb és tágabb közösség: otthon. Biztonságos, meleg, befogadó, megtartó, elbocsátó és visszaváró.
Reméljük, nektek is!
Köszönjük a rengeteg e-mailt, tanácsot, játékot, nevetést, megosztást!
Köszönjük, hogy vagytok!
Vagyunk, legyünk a következő négy évben is!

Boldog születésnapot!