Latest Entries »

Lackfi János - Robban az iskolaLackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot. View full article »

kokeny_kataNem titkolom, hogy családilag Otfried Preußler rajongók vagyunk. A szerelem a Torzonborz-trilógiával kezdődött, majd A kis boszorka és A kis szellem kalandjaival erősödött meg, és tart töretlenül. Ezért is csaptunk le azonnal a Kolibri új (2018-as) Preußler-kötetére. Valahogy mindenki (a 4, a 8, a 10 és a 41 éves is) tudta, hogy nem fogunk csalódni. Így is lett.

Pedig, ahogy a kötetet kézbe vettük, azonnal szembeötlött, hogy ez a könyv egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Mire pedig letettük, azt is tudtuk, hogy a más nem jobb, nem rosszabb, csak más, minden hozadékával és tanulságával együtt. View full article »

én sem vagyok…

Képtalálat a következőre: „németh eszter kötéltánc”Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

A tollas bagoly és a kék szem nyomában

tc3b3thkrisztina_a-lc3a1ny-aki-nem-bor200Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című kötete megrendítően gyönyörű mese a teljesség megtalálásáról. Három rövidebb, egymással összefüggő meséből szövődik össze a főszereplő lány története, amiben úgy mutatkozik meg a mindenség, mint ahogy egy vízcseppben maga a tenger. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek című mesékben egyaránt megtalálható a születés-, az elhagyás-, az örökbefogadás-, az egymásra találás- és az önazonosság meglelésének története. Az eredetmítoszokból és a cigány népmesék gazdag szimbólumrendszeréből táplálkozva egy letisztult meseként bontakozik ki A lány, aki nem beszélt, aminek központi gondolata az, hogy a szeretet által a hiány hogyan fordulhat át teljességgé. View full article »

Első könyvem a fénysebességről

fenysebessegDe jó lenne időutazni – gondoltam magamban úgy a harmadik oldal tájékán járva, amikor Farkas Róbert Első könyvem a fénysebességről – Mitől világít a nap? című kötetét olvastam a gyerekeknek először (azóta sokszor). Sokat adtam volna négy éve egy hasonló kiadványért, amikor is az akkor hatéves gyermek naphosszat kérdezett aszteroidák felszíni hőmérsékletéről, a bolygók egymáshoz mért viszonyairól, légköréről, a Napról, annak keletkezéséről, a fényéről, a csillagok távolságairól (és az amerikai elnökválasztás szisztémájáról, meg a római jog senatus consultumairól is, de az most offtopic). Szóval, gondoltam, milyen szuper lett volna ez a könyv már négy éve is, de hálás vagyok érte ma is, mert az idővel tízévessé érett fiatalember ugyanolyan érdeklődéssel hallgatja a szöveget, mint a most négy és nyolc éves lányok. View full article »

„az utolsó legenda csakis én lehetek”

zolya_1Zólya Andrea Csilla szövege másodközlés, INNEN. Köszönjük a lehetőséget!

Fodor Veronika harmadik kötete, a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről lebilincselő mesevilágba vezeti az olvasókat, mégpedig az emberiség történelmének és az ipari felfedezések hőskorának emlékezetes, de olykor mégis feledésbe merült mozzanatai és meghatározó pillanatai közé. A kötet különlegessége, hogy egyszerre tekinthető mese- és kalandregénynek, de igazi ínyencségként egyfajta kultúrtörténeti útleírásnak is.

Azonban minden egyes történetben és megidézett korban a bemutatott találmányokon túl az ember kerül a középpontba. Ennek jegyében az egymásba kapcsolódó epizódok mozgatói és egyben összekötői az emberi érzés és érzékelés legkifinomultabb formáinak megragadása. A teljesség utáni vágy, máskor pedig a szabadság hiánya tartja mozgásban a szereplőket és rajtuk keresztül az eseményeket. Így kaphat például több alkalommal kiemelt helyet az illatok érzékelése vagy épp azok hiánya, vagy a legbensőbb érzelmeknek és gondolatoknak a keresése/megtapasztalása: úgy az (el)használt játékok javítóműhelyében, mint a megalkotott gépek születésekor. Ezeknek köszönhetően lehetséges Fodor Veronika könyvében, hogy a különböző korok nagy felfedezőinek szelleme összetalálkozhat, és eszmét cserélve segíthetnek egymásnak az éppen formálódó találmányuk létrehozásában. Jó példa erre a 18. században élő Ciprián szerzetes és száz évvel későbbről Ferdinand von Zeppelin gróf találkozása és párbeszéde egy felhő szélén ücsörögve miközben mindketten épp repülni próbálnak a fejlesztés alatt álló szerkezetükkel. Ki így, ki úgy. View full article »

mimboJakob Martin Strid nevét nem ismerik otthon a gyerekek – nekik elég volt csak annyit mondani, hogy tudjátok, ő az, aki az óriáskörtés könyvet írta. A hívószó működött, és mind a három különböző korosztályú gyermek teljes egyetértésben ült le mellém (kis küzdelem az énülökanyuölébe-nemármegintte-nemférekoda-semmitnemlátok jegyében azért volt) a jól bevált szerző és illusztrátor új könyvét elolvasni. Az óriáskörtés könyvről nálunk, itt a Könyvmutin is jelent meg ajánló, itt olvasható.

View full article »

Szabadíts ki! Végre!

patrickVendégszerzőnk, Kussinszky Anikó újabb bravúros ajánlúja. Köszönjük!

A szép képeket hangsúlyozottan kevés szöveggel kísérő gyerekkönyvek hazai kiadása mára csak-csak beindult, de a bátran kísérletező Geopen most valami jóval nagyobb fába vágta a fejszét: a szöveg nélküli képeskönyv meghonosításába. Végre!

A böngészőket leszámítva nálunk még mindig formabontónak számít – így nyilvánvalóan piaci kockázatot is jelent – egy olyan, gyerekeknek szóló munka megjelentetése, amiben a címet leszámítva nincsenek betűk (na jó, az utolsó oldalon van egy kevés belőle, de nem akarok spoilerezni).  A „Szabadíts Ki!” olvasói tehát a szó szoros értelmében véve egy csak-képes könyvet tartanak a kezünkben.

Más szempontból is különleges ez a könyv: behozza a hazai gyerekkönyv piacon témaként még alig ismert állatvédelmi szemléletformálás, érzékenyítés vonalat, amely itt az alkotó nyilvánvaló célja, s egyben a grafikai megoldások kulcsa is volt. A könyv eredeti címe Animal Rescue, azaz állatmentő, mivel a két rajzos oldal közé fűzött áttetsző lapot ide-oda hajtva kiszabadíthatsz egy állatot, és így pillanatok alatt szívszorító módon egyértelművé válik, hogy milyen nagy a különbség, ha ugyanő eredeti környezetében és természetes életét élve mutatkozik, illetve ott és akként látjuk, amivé/ahová az ember hajlamos silányítani őket. View full article »

A végeláthatatlan kérdések könyve

univerz Vendégszerzőnk, Kussinszky Anikó.

Ha szeretnél egy könyvet, ami garantáltan fekete lyukként szippant magába családostul: megtaláltad!

A Kolibri Kiadó gondozásában lapozó könyv formájában megjelent, rendkívül igényes kiállítású mű borítója első ránézésre megtévesztő lehet, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem aranyos rókák kalandjai, hanem a nagybetűs TUDOMÁNY vár ránk benne.  Tudomány mindenki számára: szülőknek, nagyobb gyerekeknek, de a kisebbeknek is, ami nagyon fontos. Máig emlékszem az élményre, amikor gyerekkoromban a képes USBORNE Enciklopédia Fizika-Kémia-Biológia kötetét kinyitottam egy karácsonyi reggelen: nemcsak letehetetlenül érdekes dolgokat találtam benne, hanem komolynak és nagynak éreztem magam, hogy ilyesmit olvasok. Csupa olyan dolog sorjázott a lapokon, ami annak előtte is érdekelt már, és valahogy az egyik kérdés hozta a másikat olvasás közben. Biztos vagyok benne, hogy ugyanezt fogjátok érezni Farkas Róbert első munkáját olvasva is.  View full article »

Új gyerekkönyv az erdélyi Koinóniától

hátamonNemrég mutatták be a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával Gál Andrea második gyerekkönyvét Hátamon a zsákomat.

A szerző alig egy éve megjelent első kötete (Fecske utca 12.) egy 2. osztályos fiú életének hétköznapi epizódjait mesélte el. A lazán egymásba kapcsolódó történetek a klasszikus gyermektörténetek műfajához köthetők. Előzményeit tekintve az erdélyi gyermekprózában a klasszikus Benedek Elek Istike-történeteihez, a modern klasszikus Hervay Gizella Kobakjához, a kortársak közül pedig Zágoni Balázs Barni-meséihez áll közel. A gyermektörténetek vagy gyermekelbeszélések legtipikusabb jegye, hogy általuk a szerző a valósághoz kapcsolódva, a gyermekek hétköznapi eseményeit, történéseit meséli el. Komáromi Gabriella ún. életmeséknek nevezi ezt a műfajt, hiszen szerkezetileg lazák és egyszerűek, mint az életbeli élmények. Az író beszédmódja a mindentudó elbeszélő, ez a sajátosság rokonítja a meséhez. Tartalmi, strukturális, nyelvi szempontból azonban nem sorolhatóak szűk műfaji értelmében a mesékhez. View full article »