A medve és a kardja

Davide Calì (szöveg) | Gianluca Folì (illusztráció)
A medve és a kardja
Csimota kiadó, 2020

Reciíró: Németh Eszter

Fordította: Piróth Attila

Ha egy könyvben kard szerepel, semmi jóra nem számítok. Miután elolvastam a rövid ajánlót, olyan szintű ellentmondásba kerültek az előfeltevéseim egymással – pl. a nagyon is izgalmas borítóról -, hogy úgy gondoltam, megnézem magamnak ezt a könyvet közelebbről is. A kiadó meg bátran a rendelkezésemre bocsátotta. (Lehet, hogy tudják, hogy nem tartok éles fegyvert itthon, úgyhogy nem lesz vágáspróba a könyvön?)

Az illusztráció ragadta meg azonnal a figyelmem – végtére is ez egy képeskönyv – különösen a színei. A vizes, tiszta színek, amelyeket az illusztrátor szemet gyönyörködtető harmóniában illeszt egymás mellé. Különösen tetszett, hogy nem a színharmónia megbontásának eszközével él, amikor a konfliktust ábrázolja. Hanem valami mással, ami a történet ismertetésekor nyeri el az értelmét.

A kákán is csomót keres bekezdés, avagy csak az olvassa, aki kardozik:

Két apróság zavart csupán, egyrészt a szöveg említi a 13. oldalon, idézem: 

„Tessék, nektek adom a pajzsomat, hogy legközelebb ne rezeljetek be, ha felétek csörtet egy vaddisznó!“

Miközben a pajzs nyomokban sincs sehol, a medvének azonban van átalvetős bőrtáskája, holott az az egykezes kard, amit Gianluca Folì ábrázol, valóban pajzzsal volt használatos.
A másik – bár tudom, hogy ez csak engem, meg néhány efféle dolgokban járatos, elenyésző számú szülőt zavar -, hogy ha már egy könyvben központi szerepet kap a kard, amit az önmagát várúrnak képzelő medve némi jóindulattal vágástesztre használ a környezetében lévő tárgyakon, akkor azért nem ártott volna utána nézni, hogy milyen hétköznapi háztartási eszközt lehet karddal aprítani. Az ugyanis kínos, hogy a nagy fontosságú kardot a medve nagy buzgóságában lépten-nyomon kicsorbítja pl. a kávéfőzőn. Vagy egy egész erdőn… Jó, tudom a valóságot mesén számonkérni botorság. Ahogy nyilván az is, hogy oké, hogy felaprítja az erdőt, de vajon meddig tartott volna, ha az illusztrátor megfogja az ecsetét és a húzásirányokban, ami a csukló biomechanikájából logikusan lekövethető , aprítja szét a papírerdőt?

Fősodor:

A sztori amúgy klasszikus láncmese. Van a medve, erős, harcos, bátor, kardja van és ő aztán megmutatja. A medve ábrázolása kompakt, erőteljes, kidolgozott. Mindaz, amit szétkaszabol a szemlélő orra előtt esik darabokra, grafittal és zölddel satírozódik atomjaira az erdő, amelynek középpontjában hangsúlyosan a magabiztos, erős, önmagát nagyra tartó medve áll.

Csakhogy egy ugyanilyen színerővel, kompaktsággal hangsúlyos vízözön lerombolja a várat, ami ugyanúgy tónustalan, gyenge színű, éppen csak kontúrjaiban jelen lévő darabokra esik szét, mint korában az erdő. A kard kontúrja is halványodni kezd innentől, hiszen egyre haszontalanabb, nem alkalmas a víz aprítására, és a vár természeti csapástól való védelmére.

A medve természetesen a felelős keresésére indul. Így jut el a gáthoz és a hódokhoz, a vaddisznóhoz, a rókához és a kismadarakhoz, akik mind logikus magyarázattal szolgálnak, és így fejti vissza a medve a láncszemeket a felelőshöz, aki a vízözönt okozta.

A gátőröket egy vaddisznó riasztotta meg, bár kétséges, hogy a gátszakadást meg tudták-e volna akadályozni. A vaddisznót a róka találta el a nyílvesszőivel, amiket eredetileg madárrisztásra szánt. A madarak pedig megdézsmálták a róka gyümölcsösét, mert valaki kiirtotta a természetes élőhelyükön, az erdőben a fákat. A medve végig mind színeiben, mind ábrázolásában domináns. A kép középpontjában helyezkedik el vagy a jobb oldalon. Pontosabban… és ebben rejlik az illusztráció fentebb említett zsenialitása, a medve vízbilincsben áll a hódok előtt, akik csak ott, ahol a víz éri őket színesek, a vaddisznó kicsi, színtelen és jelentéktelen, csakúgy mint a nyílvesszők szürke grafitja. Mire a rókához ér a medve még mindig hatalmas, de a kezdődő bizonytalanságát hivatott érzékeltetni a színtelensége. A színek, ahogy a meggyőződése és a mindenek feletti erejébe vetett hite is, a kép aljára hull darabokban. Azonban a medve még mindig a domináns jobb oldalon, éles, egyértelmű kontúrokkal ábrázolódik, csillagokkal a feje körül, mintegy a Nagymedve csillagképet idézve.

A madarakhoz hajolva visszanyeri színeit és erőteljes kontúrjait, ám ekkor már csak a feje látható, hogy aztán a következő képen, a szétkaszabolt erdő a kép jobb oldalán, a háttérbe szorítsa, színtelenül, csillagok helyett madarakkal a vállán és a feje körül. Amikor a medve rádöbben, a hetvenkedésével micsoda eseményláncolatot indított el, nem csupán a színeit, de az enthuziazmusát is elveszíti.

Összegörnyedve ül egy kivágott farönkön az erdő romjai között. Végül nekilát, hogy jóvátegye, amit elrontott. Mindeközben a kard, amely fokozatosan tűnt el a képekről, ismét megjelenik a földbe szúrva, halvány kontúrokkal, már-már félretett tárgyként.

Csodaszép, a következő oldalpár, ahogy visszatérnek a színek a ceruzavonásokkal rajzolt hódoktól, a teljes színeiben pompázó rókáig, köztük a festőként pingáló vaddisznó. Az utolsó előtti képen egy boldog, a dupla oldalt elfoglaló medve látható, ahogy baltaként használja a kardját (jajj!) és végül házat épít magának és boldogan él, amíg…

…amíg ezt el nem olvassátok és saját gondolatokat nem fogalmaztok meg róla.

Bűbájos végszó lehetne, de az illusztráció mellett szót kell ejteni a narrációról. Davide Calì ugyanis számos képregényt is jegyez, nem lenne tehát meglepő, ha itt is szövegbuborékok röpködnének a szereplők feje körül.

A szöveg egyenletes, hétköznapi elbeszélői hang jellemzi. Követi a láncmesék tipikusnak tekinthető szófordulatait, ismétlődéseit. Hasonló szövegkezelést láthattunk A vakond, akinek a fejére csináltak című könyvben, bár annál azért egy fokkal bonyolultabb a mondatalkotása, míg a Dániel András – Pikler Éva féle Smorc Angéla című láncmesénél azért jóval egyszerűbb.

Kifejezetten tetszett az a pontos, egyszerű, tiszta grammatikájú mondatformálás, amit a fordító, Piróth Attila alkalmazott. Szépen ellenpontozza a tipográfia a képek mozgalmasságát, színében is illeszkedve grafitszürkéjével a már említett színharmóniába.

A történet nem szájbarágós, noha a téma olyan, hogy könnyű lenne belecsúszni. Bár kimondja a konklúziót: „A medve megértette, hogy senkit sem vághat ketté a kardjával – hacsak önmagát nem.“ Mégsem tolja erőszakosan az olvasó arcába. Ugyanaz a finom könnyedség, jó értelemben vett maszatolás jellemzi, mint a könyv egészét.

Biztos vagyok benne, hogy a célközönségnek való felolvasáskor ezt az imént idézett mondatot szükségtelen lesz felolvasni, némi hatásszünettel ugyanis a gyerek maga vonja majd le ugyanezt a következtetést.

 Ugyanilyen finom tapintattal kínálja a könyv a megoldást. Újraültetik az erdőt, bár egy darabig, míg megnőnek a fák várni kell, de a béke és új barátság ezt a várakozást sokszorosan lerövidítheti.

Hírdetés

én sem vagyok…

Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

HA A VILÁG EGY FALU LENNE — a társadalmi érzékenyítést szolgáló alkotás

„…a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: “Milyen a hangja?” “Mik a kedves játékai?” “Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: “Hány éves?” “Hány testvére van?” “Hány kiló?” “Mennyi jövedelme van a papájának?” És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: “Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…” – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: “Láttam egy százezer frankot érő házat.” Erre aztán fölkiáltanak: “Ó, milyen szép!”
(…) A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.
De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra!”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Valójában a gyerekek szeretik a számokat. Igaz, teljesen más dolgokat számolnak meg, mint mi, fölnőttek: a cserepeket a háztetőn, a piros autókat az autópályán, esetleg a kékeket, de megszámolják a gyalogúton a kockákat, a lépcsőfokokat a toronyba fel (és le). Esetleg a betűket a könyvben, amikor még nem tudnak olvasni (meg akkor is, amikor már tudnak).