Tag Archive: Zólya Andrea Csilla


Időutazás és gibanica Szentendrén

Képtalálat a következőre: „hurra szentendre”

A Hurrá, Szentendre ékes színfolt a gyerekeknek szóló játékos városfelfedező kézikönyvek között. Felejthetetlen múltbeli kalandokra invitálja az olvasókat és velük együtt a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda munkatársai által szervezett utazásra benevezőket, akik így Szentendre számos titkos helyét és legendáját ismerhetik meg.

Más városi kalauzoktól eltérően elsősorban nem a ma látható épületek és az utcák bejárásán, aprólékos feltérképezésén keresztül mutatja be a várost, hanem a régi idők megidézése révén, amikor megjelennek a város korábban élt lakóinak alakjai, miközben az akkori utcák és épületek képe is körvonalazódik. Velük szembesül és találkozik a kötet két főszereplője: a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda Szentendre alapítója és idegenvezetője a lassan tizenegy éves Füge, azaz Fülöp Gerzson és az utazási iroda első ügyfele az első osztályos Rozi, aki nyári vakációját tölti Fügééknél Szentendrén. A különböző történelmi korokba tett időutazásaik során bontakozik ki az olvasó előtt (is), hogy a városban melyik évszázadban éppen melyik népcsoportok éltek és mik voltak a szokásaik. A kötet ilyen értelemben a ma bejárható Szentendre fontosabb épületeit úgy mutatja be, hogy folyamatában láthatjuk, ahogy a különböző történelmi korok lenyomatai egymásba simulnak és egymásra rakódnak rétegekként. Így lehetünk tanúi magának a város formálódásának a római kortól kezdve a középkoron át napjainkig. Remekül követhetőek rajtuk keresztül Szentendre történelmi korszakainak változásai, és ezzel párhuzamosan azt is láthatjuk, hogy az itt élt/élő népek hagyományai és történései milyen erősen fonódtak össze a város utcáinak és épületeinek alakulásával.

Kétségtelen, hogy egy város bejárását, felfedezését a legkülönfélébb apró részletek észrevétele teszi igazán személyessé és egyben izgalmassá. Általuk válik egy-egy helyszín valóban a részünkké és a sajátunkká. May Szilvia Hurrá, Szentendre című városfelfedező kézikönyve ezeknek az apró részleteknek a felismerésére tanítja a gyerekeket, s egyúttal igyekszik rávezetni őket arra, hogy nem csak meglássák, hanem próbálják meg azokat értelmezni is. Jó példa erre a 28-29. oldalon található Házvadászat cím alatt található – a város különböző pontjairól kiragadott épületrészletek gyűjteményén alapuló – feladatsor, ami egyrészt a térbeli tájékozódás fejlesztését célozza, másrészt pedig felhívja a figyelmünket arra, hogy e képek, szobrok, kapuk, ajtófélfák, jelek és töredékek régi történetek, események lenyomatai is egyben.

E városi útikalauz készítői tisztában vannak azzal, minél több érzékszervünk bevonódik egy város megtapasztalásába, annál személyesebb lesz az élményünk. Ennek jegyében nagy hangsúlyt kapnak a főszereplők által a szentendrei időutazásuk során megismert olyan különleges készítmények ízének és illatának a leírásai is, mint például a serbet (jégkása), gibanica (tradicionális szerb túrós rétes) vagy éppen a szentendrei vörös aszú titkának a leleplezése. Ezek nagyrészének receptjét is megtaláljuk a könyvben. Mellettük pedig több játékleírás is szerepel Füge és Rozi élménybeszámolóiban, a római korból megismerhetjük a diótoronyjátékot, illetve a Skanzen-látogatás elmesélésekor számos fiúknak és lányoknak való népi játékot mutatnak be.

A kötet nyolc fejezete tematikusan és időrendben mutatja be a város egy-egy szegletét, arcát vagy épp történését. Mindenik fejezetben kiegészülnek a személyes beszámolók a Tudtad, hogy… kérdés alá tömörülő tárgyilagos tudnivalókkal és érdekességek felsorolásával, illetve helyenként kiegészülnek egy-egy térképpel. Így körvonalazódik, hogy a várost nemcsak a történelmi események, különféle népek szokásai vagy éppen a rettegett természeti katasztrófák (tűzvész, járvány, árvíz) alakították, hanem a közösségből kimagasló személyek is. Beszámolóik szerint Füge és Rozi az időutazásuk során az ókortól egészen a 20. századig számos híres emberrel megismerkednek. Közülük Dumtsa Jenő tűnik ki, aki Szentendre első polgármestereként, a gyerekekkel való találkozásakor körbevezeti őket a városon.

Elsősorban azoknak a gyerekeknek (és szüleiknek) ajánlom May Szilvia kötetét, akik szeretnek kalandozni, újból és újból felfedezni, akik ismerik Szentendrét, vagy majd ezután fogják bejárni az óváros szűk sikátorait, a Bükkös patak vagy a Duna partját és a turisták által már nem ismert zegzugokat. A Hurrá, Szentendre igényes szövegbeli és képi világával, illetve remek feladatokkal csábítja a város felfedezésére a legkisebb olvasókat és a felnőtteket egyaránt. Kár, hogy e kötet segítségével végzett városi barangolásunkat olykor megakasztja, hogy a fejezetekben szereplő Keresd meg a térképen! feladataiban szereplő megkeresendő helyszínek közül számos hiányzik a város nevezetesebb helyszíneit ábrázoló térképen, ahol a feladat szerint fel kellene legyenek tüntetve. De ha e hiányosság által okozott bosszankodásainkon túllépünk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kötet felejthetetlen útitársnak és remek idegenvezetőnek bizonyul.

 

May Szilvia: Hurrá, Szentendre! Szentendre és Térsége TDM Nonprofit Kft., 2016.

 

Lackfi János - Robban az iskolaLackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot.

A közhelyek hűséges kísérőink, az iskolában is kiváló társai felnőttnek és gyereknek egyaránt, viszonthallhatjuk őket a tanárok ismétlődő mondattöredékeiben, ahogy a Tanári ária vagy az Évnyitó című versek példázzák. Következzen pár kiemelt részlet belőlük: „Lehet, hogy szigorú vagyok / de miattad teszem, / hiszen az életnek tanulsz /és biztos nem nekem.” (Tanári ária), „iskolánk egy nagy hajó / az élet vizén… rettenet! // És kapitánya a diri, / és vitorlája a tudás; / mi fújjuk a passzátszelet – / baromi jó vers, nem vitás”. (Évnyitó) Az utóbbi részletbe beszűrődik a diákok nézőpontja is, ahogy ironikusan rámutat arra, ma mennyire életszerűtlen „az élet vizén hajózunk” sztereotípia. De a diákok is kritikus lencsén keresztül láttatódnak például A fiúk és A lányok című párversekben: „úgy hiszik, minden rohadt vicces, / amit csak csinálnak, és ez már / inkább rohadtul unalmas” (A fiúk), „pici szíveket rajzolnak, / és azt kérdezik, mi bajunk /a pici szívekkel, és különben is / minden, amit róluk terjesztünk, / hazugság, és tüntetni fognak / ellenünk, mert nekik egyenlő / jogaik vannak!” (A lányok).

A közhelyek rétegei viszont nemcsak egymásról fejthetők le, hanem az irónia és önirónia játékba hozása révén fordíthatók ki, ahogy teszi ezt a Szívszaggató szerelmi sztori című versben. „A szívem megszakad, / meg kell ragasztani, / van pillanatragacs, / lehetnénk boldogok! // A szívem dübörög, / hangszigetelni kell, / mert megsüketülök, / ez rettentő dolog!”

Lackfi tehát görbe tükröt tart gyereknek és felnőttnek egyaránt. Megmutatja többek között a haverok/barátok elvárásainak visszásságait: „feleltettek reppelésből, / de nem készültem semmit, cigizésórán köhögtem, egyest kaptam, mint mindig. // Bézbólsapkám otthon maradt, / az ördögvillát elrontottam, / tök béna lett a káromkodásdogám, / s a gördeszkázás se ment jobban.” (Feleltetés reppelésből) Az Oktatófilm, Százezer matchbox, Bicikliügy vagy a Mese a drogról című versekben pedig kendőzetlenül nevén nevezi problémákat, figyelmeztet a veszélyekre, amivel egy mai gyerek vagy család kényszerülhet szembenézni, így például arra, hogy az erőszak milyen sokféle köntösbe bújva felbukkanhat a mi életünkben is.

A Robban az iskola két versblokkjában az iskolán kívüli világ és a hétköznapjaink rejtett zugai is helyet kapnak, ezzel pedig a kötet által teremtett verstér határtalanná válik miközben Lackfi gyerekversei borotvaéles humorral, s nem ritkán kíméletlen iróniával és öniróniával felfegyverkezve játékosan járják körül az ismert és megszokott helyzeteket, a kényes témákat és a tabukat.

 

Lackfi János: Robban az iskola. Móra Kiadó, Budapest, 2016.

én sem vagyok…

Képtalálat a következőre: „németh eszter kötéltánc”Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.

%d blogger ezt kedveli: