Akik megpróbálták megmenteni a Földet

Egyre többen ismerik fel, hogy korunk egyik legnagyobb kihívása és feladata természeti kincseink megóvása. Nem kérdés, hogy az élhető és az egészséges környezet megőrzése gyermekeink jövőjének nélkülözhetetlen alapfeltétele. Ennek ellenére sokan nem kívánnak vele foglalkozni. Vannak, akik elviccelik vagy elbagatellizálják, mások eltakarják a szemüket, hogy ne lássák a feladatokat, kérdéseket, a tornyosuló szemétkupacokat, mert kényelmetlen, kínos és különben is ijesztő, és vannak, akik igyekeznek szembenézni a teendőkkel, szemetet gyűjtenek, igyekeznek minimalizálni a saját hulladéktermelésüket, óvják az állatokat, gyalog, biciklivel és/vagy tömegközlekedéssel járnak, helyi termelőktől vásárolnak és így tovább. Kétségtelen, hogy meg kell tanulnunk, hogyan élhetünk környezetünk szempontjából is kíméletesebben. Ebben a tanulási folyamatban segítségünkre lehetnek a több nagyobb kiadónál is megjelent a felnőtteket és a gyerekeket is megszólító ismeretterjesztő vagy szépirodalmi kiadványok, amelyek a környezetünk megóvásának valamely aspektusát helyezik a középpontba.

Magyarországon szembeötlő, hogy a vásárlók jó része nagy előszeretettel és magától értetődően gyűjti a műanyag zacskókat, vagy ha bármilyen vízpart mellett, ahol vízi madarak is felbukkannak, szinte mindig akadnak szülők, nagyszülők, akik kenyérvégekkel, kifli maradékokkal etetik a gyerekeikkel, unokáikkal a kacsákat és hattyúkat. Előfordul, hogy oviscsoportokat és általános iskolás osztályokat kirándultatnak el intézményesen kacsát etetni. Fel sem merül, hogy ez mennyire ártalmas a madaraknak, a miértre már kaptam azt a választ is, hogy ezeknek a madaraknak úgy is mindegy. De ha körülnézünk, elgondolkodtató, nálunk miért jár ennyire gyerekcipőben a környezetünk védelme, miért írják felül legtöbbször a gazdasági érdekek a természetvédelmi szempontokat.

A Pagony Kiadó repertoárjában számos olyan ismeretterjesztő, illetve szépirodalmi alkotást találunk, amelyek ráirányítják a gyerekek és a felnőttek figyelmét a problémákra, feladatokra, megoldásokra, amelyek segíthetnek abban, hogy felelősségteljesen óvjuk a környezetünket, és próbáljunk együtt élni a természet többi élőlényével. Közülük ezúttal két általános iskolásoknak és egy óvodásoknak szóló könyvet választottam ki, amelyeket összeköt a természethez és a környezethez való viszonyulásmódjuk.

Kiss Noémi A bálna és a srác című meseregénye a klasszikus népmesékben tapasztalható főhős/ember és a természet szoros kapcsolatát, és sok szálon összefűződő egységét eleveníti fel. Valójában ez az összetart(oz)ás a kulcsa a megpróbáltatások legyőzésének és egyáltalán a túlélésnek. A két főszereplő gyerek, az apró termetű Cérnasrác, és a pufóknak csúfolt Lida sorsának összekapcsolódásán és történetén keresztül követhetjük végig a természet erőivel, illetve szereplőivel való találkozásukat, és a barátságuk kialakulását. Cérna és Lida nem a világot szeretnék megmenteni, hanem helyet találni benne a maguk számára is.

A jóság, a másokkal törődés mindig megtérül. Ez az ősi hit itatja át a regényt, hiszen a csapdába került fóka, a töröttszárnyú kormorán és a világ legszelídebb bálnájával való találkozás nemcsak feledhetetlen élmény a gyerekek számára, hanem egyben a megbízható szövetségesekre találás pillanata is. E találkozások a másik elfogadására és tiszteletére tanítják az olvasókat, akiket pont másságuk miatt vetett ki a saját emberi közösségük. A természet különféle teremtményeinek megismerésére és elfogadására való nyitottságuk, s azok tisztelete nemcsak képessé teszi őket arra, hogy megértsék, sőt, beszélni is tudják az állatok nyelvét, hanem az állat-segítőiknek köszönhetően menekülhetnek meg maguk is.

A bálna és a srác képi világát Molnár Jacqueline montázstechnikával készült varázslatos vízi világokat és messzi tájakat idéző illusztrációi adják, amelyek a távolságot és közelséget oly rendkívül érzékletesen jelenítik meg a kék már-már megszámlálhatatlan árnyalatának megragadásán keresztül.

Agócs Írisz Tekla madarai című ismeretterjesztő meséje a Mici megmenti a világot sorozat második részeként követi a 2021-ben napvilágot látott Márkó bácsi kertjét, amely bemutatta, hogy az asztalra kerülő gyümölcsöknek és zöldségeknek nem föltétlenül kell több ezer kilométert utazniuk, hiszen a közelünkben is megteremnek, ahogy például Márkó bácsi kertjében is, ahol nincs is szükség vegyszerekre a kártevők ellen, hiszen a különféle, jól összeválogatott zöldségek egymást támogathatják a fejlődésben. A Tekla madarai, akárcsak a Márkó bácsi kertje arra irányítja rá a legkisebbek figyelmét, hogy milyen fontos megfigyelni és megismerni, hogyan működnek a dolgok, hol és hogyan élnek az állatok, milyen sokfélék, és hogy mennyire összefügg minden mindennel, hiszen, ahogy Mici is megtudja a nagypapájától: „úgy lehetek a természetnek a barátja, ha minél jobban megismerem”. (5.)

Az óvodások számára is közérthetően vet fel fontos kérdéseket a kötet, miközben beavatja a városi környezetben élő gyermekeket a madarak különleges világába. Megmutatja, milyen sok fajta madár él a környezetünkben, hogyan élnek, mire van valójában szükségük, hogyan biztosíthatjuk a természetes élőhelyüket. Egy felnőttektől véletlenül hallott mondattöredéknek az értelmezésével indít a könyv, ami a határtalan környezetszennyezés következményével és világunk pusztulásának lehetőségével szembesít. Mici viszonyulása jól illusztrálja az ilyen helyzetek jelentőségét, hiszen óhatatlanul szorongást kelthetnek a gyerekekben a félinformációk is. A főszereplő kislány azonban egyből megoldásokat keres, összefogva a barátaival szeretne megtenni mindent, amit csak lehet a világ megmentéséért. Megszólítja és beavatja az óvodásokat abba, hogy mi mindent tehetnek madarakért, a környezetükért és magáért a természet sokféleségének megőrzéséért, mert a körülöttünk, mellettünk élő állatok nem dekorációs kellékek.

Agócs Írisz könyvének gyerekszereplői példát mutatnak arra, hogy az alapos tájékozódás és nyitottság révén összefogással gyarapíthatóak a madárélőhelyek, amit majd sokan „leutánoznak”. Így nemcsak sok-sok különleges madarunk lehet, hanem a Föld is élhetőbb, vidámabb és szebb lesz.

Kerékgyártó István Emma, aki Leó Kabrióval megmentette a Földet című meseregénye folytatja a szerző két évvel korábban megjelent Márk, aki hatévesen megmentette a világot című meséjét. Ezúttal Márk kishúga, Emma kerül a középpontba, aki véletlenül szembesül azzal, hogy legkedvesebb állatai, a koalák milyen nagy bajba kerültek Ausztráliában a globális felmelegedés okozta erdőtüzek következtében. Kerékgyártó István regénye igazi mai mese, korunk égető környezeti problémáira hívja fel a figyelmet, miközben lehetőséget teremt a gyerek főszereplő számára, hogy megkeresse a megoldást a Föld élővilágának a megmentésére. Emma, bátor, jószívű, és éles eszű, életkorát meghazudtoló érettséggel és higgadtsággal dolgozza ki, és viszi véghez a tervét. Felismeri, hogy nemcsak a koalák vannak bajban, hanem valójában a Föld egész élővilága, megmentésükért pedig csak úgy harcolhat, ha egyrészt elnyeri a közvetlen környezetének a támogatását, másrészt olyan ismert támogatókat szerez, akiknek kiterjedt lehetőségeik vannak akár távolabbi országokban is. Olyan ismert természetvédők alakjai jelennek meg e kalandos, fordulatokkal és izgalmakkal teli történetben, mint Leonardo di Caprio vagy David Attenborough. Emma meséje arra is rámutat, hogy összefogással, kitartással, szeretettel akár egy kisgyerek is mennyi mindent tehet a környezetéért, mert megváltoztathatóak a különféle kényelemből, megszokásból és gazdasági érdekekből rögzült szokásaink is. Ugyan eléggé illuzórikusnak tűnik, de miért ne kérhetnének a gyerekek születésnapjukra például játékok helyet egy saját ültetett fát ajándékként?

Emma és Leó Kabrió meséje kétségtelenül motiváló történet, ugyanakkor ráirányíthatja a figyelmünket azokra a gyerekekre és fiatalokra, akik a világ különböző tájain fáradtságot nem kímélve tesznek természeti értékeink megmentéséért. Gondolhatunk itt például Boyan Slatra, az Ocean Cleanup feltalálójára, Felix Finkbeinerre, a Plant-for-the-Planet több milliárd fát elültető világszintű gyermekmozgalmának alapítójára, Himangi Halderre, aki Indiában már gyerekként sokat tett a közlekedés okozta levegőszennyezés csökkentéséért, Hunter Mitchellre, aki a veszélyeztetett állatfajok megmentéséért küzd vagy Greta Thunbergre, a klímaváltozás elleni harc egyik legeltökéltebb alakjára.

Kiss Noémi: A bálna és a srác. Pagony, Budapest, 2021

Agócs Írisz: Tekla madarai. Pagony, Budapest, 2022.

Kerékgyártó István: Emma, aki Leó Kabrióval megmentette a Földet. Pagony, Budapest, 2022.

Hírdetés

a varázsló kertjében lépkedni

Egyik meghatározó képzőművészeti kiállításhoz kapcsolódó élményem a Gyönyörök kertjéhez kötődik: a kiállítást látogató tömeg mögül fokozatosan bukkant elő a kép. Abszurd módon azonban elsősorban nem Bosch groteszk alakjai és a túlvilági látomások meghökkentő, borzongató jelenetei voltak katartikusak, hanem egy, a festmény előtt közvetlen közel látható család látványa. Egy anya és a három, négy és nyolc év közötti kisgyerekének a jelenete, akik lecövekeltek a kép előtt. Nem törődtek a látogatók gomolygó sokaságával, hanem elmélyülten és kitartóan szemlélték együtt a festményt. A gyerekek sorra fedeztek fel egy-egy részletet, amit érdekesnek találtak, felismerni véltek több madarat, pillangót, halat, nyulat, medvét, egy buborékban egy sünszerű tüskés állatot, virágokat és különböző bogyós gyümölcsöket. S bár vitathatatlan, elsősorban nem az ő korosztályuknak szól e kép, ennek ellenére izgalmasnak találták a szokatlan lényeket, akárcsak az összefüggéseket és a lehetséges kapcsolódási pontok felfedezését az általuk ismert, megtapasztalt világ és a festményen látható között. Beszélgetésükben nem az elborzadás vagy a szorongás eltávolító érzései voltak a hangsúlyosak, hanem a felfedezés öröme. A gyerekek egyszerre több élőlényre is ráismertek, miközben barátkoztak a különféle furcsaságokkal és új alakzatokkal.

A festmények, mint egy-egy tér- és időkapu nyitnak uta(ka)t a múltba, ahogy felelevenítik a több évtizeddel vagy évszázaddal korábbi pillanatokat, máskor távolabbi vagy akár egzotikus világokba, vagy épp a lehetséges jövőbeli időkbe és helyszínekre kalauzolják el a nézőket.

Fontos, hogy a gyerekek is megtapasztalhassák a múzeumok és a képtárak világát, hiszen ha megnézünk egy kiállítást, ha elidőzünk a különféle festmények részleteinek megfigyelésével, nemcsak több, vagy más perspektívával ismerkedhetünk meg, hanem új összefüggéseit is felfedezhetjük a bennünket körülvevő világnak. E kivételes pillanatok különlegességét fokozza, ha e festmények olykor ki is léphetnek a múzeum falai közül, ha például az utcán, egy falfestményen, vagy plakáton köszönnek vissza, vagy esetleg eljutnak az otthonainkba, hogy megszólaljanak és elmesélhessék a történetei(n)ket. A Pagony kiadónál megjelent, hat-tízéves gyerekek számára készült Képtelen képrablás. Mesék a múzeumból című kép- és mesegyűjtemény éppen ezt teszi: eljuttatja a festményeket a gyerekekhez és családjaikhoz. Az antológia tizennégy festményt mutat meg a Magyar Nemzeti Galéria és Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, amelyek mindegyikéhez tizennégy kortárs szerző egy-egy írása kapcsolódik A kötetet Rubik Anna kiváló, sok-sok humorral és játékossággal fűszerezett rajzai még színesebbé teszik, és nyomatékosítják a festmények és az általuk ihletett szövegek közti átjárást.

A mesegyűjtemény a tizennyolcadik – huszadik század híres festőinek olyan műalkotásaira tereli a figyelmünket, amelyek talán kevésbé közismertek. Így tűnik elő például Ferenczy Károly, Aba-Novák Vilmos, Gadányi Jenő, Munkácsi Mihály, Szinyei Merse Pál, Gulácsy Lajos vagy Csontváry Koszta Tivadar egy-egy festménye. A kötetben olvasható tizennégy mese a tizennégy képhez készült kortárs szerzők tollából. A szövegek sokfélesége többek között rámutat különbözőképpen lehet viszonyulni a képekhez való és lehetséges viszonyulás lehetséges soksínűségére, és arra is, hogy valamennyinek egyformán van létjogosultsága. Van közöttük olyan, amelyik a festmény keletkezéstörténetét képzeli el, van, amelyik a festő alakját jeleníti meg, van, amelyik a kép szereplőit szólaltatja meg, egy másik az ott látható tárgyakat kelti életre, míg egy további mese a képek nézőinek gondolatait és érzelmeit leplezi le, vagy a festményeknek a múzeumban töltött mindennapjaiba, sőt éjszakai kalandjába avatja be az olvasókat. Egyrészük a festmények szereplőinek és miliőjének teremti meg egy lehetséges történetét, mások pedig a képből kiindulva további történeteket alkotnak.

A Képtelen képrablás meséi tehát nagyon sokfélék, a festmények megfigyelésének és értelmezésének igen széles spektrumát fedik le. Összeköti őket a szövegek és a képek közötti párbeszéd, és azon örömteli játék, ami részben elmélyíti, másrészt végtelenné tágítja a festmények értelmezési lehetőségeit. Tulajdonképpen ez az önfeledt játék tartja lendületben a képekhez kapcsolódó mesék sodrát, melyen keresztül a kötet az általános iskolás gyerekek számára is izgalmas módon képes rámutatni az irodalom és képzőművészet egyik legfontosabb sajátosságára. Mi lehet fontosabb a színekkel, a formákkal és a szavakkal való felszabadult játéknál? Gimesi Dóra, Kiss Judit Ágnes, Kertész Erzsi, Vadadi Adrienn, Berg Judit, Harcos Bálint, Bán Zsófia, Jeli Viktória, Nényei Pál, Molnár T. Eszter, Dániel András, Kolozsi Angéla, Szabó Borbála és Gévai Csilla itt található, fordulatokkal és nem kevés meglepetéssel teli történetei egyben arra is ösztönözik a gyerekolvasókat, hogy bátran alkossák meg ők is a saját meséiket és történeteiket e festmények, vagy bármely festmény vagy képzőművészeti alkotás láttán.

A kötetben található szövegek sokszínűségét mutatják az alábbiakban a Képtelen képrablásból kiemelt történetek. Dániel András Utóidény című meséjében a nézni tudás kérdése kerül előtérbe- Mennyire fontos az, hogy hogyan nézzük a körülöttünk levő dolgokat, történéseket, és egyáltalán mitől válik rosszá, megfelelővé vagy jóvá a nézésünk? Szinyei Merse Pál Léghajó című festményéhez társul Kolozsi Angéla Modellek című meséje, amelyben a tárgyak perspektívájából láthatjuk a többi tárgyat és világunk szereplőit, miközben szembesülhetünk az ő gondolataikkal és érzéseikkel. Rubik Anna rajzai ez esetben is remekül összekötik és nyomatékosítják a párbeszédet a kép és a szöveg között, például Szinyei Merse Pál festményének állványra helyezésével, amivel mintegy jelzi a festmény, mint műalkotás befejez(het)etlenségét és változtathatóságát. A mesében elénk táruló csendélet jelenete sem a csendet ragadja meg, hanem a már-már káoszt súroló mozgást, a pillanatot, ami előtt még megtalálja minden tárgy a helyét, és rögzítődne a csendéletben. A mozgás és elevenség ellentéte Berg Judit A világ legdrágább kincse című meséjében szintén központi helyet kap. Roppant izgalmas, ahogy e mese olvasása közben szembesülünk a korábbi világok és a jelen találkozásával. Jeli Viktória A varázsló kertje című meséjében a természet, az állatok és az ember összetartozása kap hangsúlyt. Szabó Borbála Szerenád című meséjében pedig a műalkotás és a valóság közötti átjárhatóság dilemmája bontakozik ki a képbe szorult lány motívumán keresztül. Gimesi Dóra kötet címét adó meséje egy különös bűnügyi jelentbe vonja be az olvasót, Kiss Judit Ágnes meséjében a vizualitás mellett a megszólaltatott hangszereken keresztül hangsúlyossá válnak az auditív hatások, Kertész Erzsi A legzöldebb álom című meséje egy igazi átváltozás-történet, Vadadi Adrienn meséjében a vágyak és azok valóra válása kerül a középpontba az akváriumba zárt két aranyhal révén. A legkisebbek számára talán a legviccesebb Harcos Bálint A kislovag és a sárkány című meséje lehet, kifinomult humorának és a sok-sok, történetbe épülő csavarnak köszönhetően, méltán nyűgözve le az olvasóközönséget.

Képtelen képrablás. Mesék a múzeumból (szerk. Kovács Eszter) Pagony Kiadó, Budapest, 2022.

Időutazás és gibanica Szentendrén

A Hurrá, Szentendre ékes színfolt a gyerekeknek szóló játékos városfelfedező kézikönyvek között. Felejthetetlen múltbeli kalandokra invitálja az olvasókat és velük együtt a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda munkatársai által szervezett utazásra benevezőket, akik így Szentendre számos titkos helyét és legendáját ismerhetik meg.

Más városi kalauzoktól eltérően elsősorban nem a ma látható épületek és az utcák bejárásán, aprólékos feltérképezésén keresztül mutatja be a várost, hanem a régi idők megidézése révén, amikor megjelennek a város korábban élt lakóinak alakjai, miközben az akkori utcák és épületek képe is körvonalazódik. Velük szembesül és találkozik a kötet két főszereplője: a F.Ü.G.E. Időutazási Iroda Szentendre alapítója és idegenvezetője a lassan tizenegy éves Füge, azaz Fülöp Gerzson és az utazási iroda első ügyfele az első osztályos Rozi, aki nyári vakációját tölti Fügééknél Szentendrén. A különböző történelmi korokba tett időutazásaik során bontakozik ki az olvasó előtt (is), hogy a városban melyik évszázadban éppen melyik népcsoportok éltek és mik voltak a szokásaik. A kötet ilyen értelemben a ma bejárható Szentendre fontosabb épületeit úgy mutatja be, hogy folyamatában láthatjuk, ahogy a különböző történelmi korok lenyomatai egymásba simulnak és egymásra rakódnak rétegekként. Így lehetünk tanúi magának a város formálódásának a római kortól kezdve a középkoron át napjainkig. Remekül követhetőek rajtuk keresztül Szentendre történelmi korszakainak változásai, és ezzel párhuzamosan azt is láthatjuk, hogy az itt élt/élő népek hagyományai és történései milyen erősen fonódtak össze a város utcáinak és épületeinek alakulásával.

és akkor egy csomó mindenről még nem is beszéltünk…

Lackfi János Robban az iskola című gyerekverskötete remek humorral és könnyedséggel játszik a gyakran elhangzó, jól bevált frázisainkkal, amelyekbe sokszor, mint megannyi puha fotelbe süppedünk bele élvezve az általuk nyújtott kényelmet. A Robban az iskola azonban kimozdít a komfortzónánkból, udvariasan felsegíti elpuhult tagjainkat, kiugraszt a biztonságot és lustálkodást is lehetővé tevő ülőhelyünkből, és arra ösztökél, hogy poroljuk le a fotelunk, majd vegyük le róla a huzatot és rázzuk azt jól ki, utána az alatta levő szivacsot fejtsük le és szellőztessük át, majd a vázat tisztítsuk le a rárakódott porszemektől.

Lelepleződnek és láthatóvá válnak az időnként mindnyájunk által használt klisék egymásba tapadó jelentésrétegei. A kötet kifogyhatatlan leleményességgel és frisseséggel fejti fel és forgatja ki ezeket. Ebbe a játékba csábítanak vizuálisan Molnár Jacqueline vegyes technikával készített illusztrációi is, amelyek a különféle textúrájú és mintájú anyagokat építik össze. Az illusztrációk arcot kölcsönöznek a könyv szereplőinek, újraélesztik, illetve új értelemmel ruházzák fel a különféle mintájú papírdarabkákat. Rendkívül izgalmas, ahogy a kötetben nemcsak az egyes (jelentés)rétegek, hanem a közöttük és bennük rejlő feszültség, sőt az ellentmondások is felszínre kerülnek, miközben mozgásba hozzák és lendületben tartják ezt a játékot.

én sem vagyok…

Németh Eszter Kötéltánc című ifjúsági regénye nemcsak a blogregény és a hagyományos naplóregény mezsgyéjén lavíroz, hanem a lányregény és az antilányregény műfaji jegyeit is ütközteti. Voltaképpen egy olyan naplóregény, amelyik csupán csak formailag imitálja a blogregény néhány vonását a webes elérhetőség megadásától az egyes bejegyzések webes megjelenési időpontján át, azonban mégsem tekinthetjük a Kötéltáncot blogregénynek, hiszen annak legfőbb vonásai hiányzanak belőle. Egyrészt nincs egy tényleges webes felület, ahol valóban elérhetőek lennének Lia, a főhős naplóbejegyzései, másrészt hiányoznak az olvasói kommentek, amelyek továbbformálhatnák a regényt. Viszont kétségtelen, hogy ez az elképzelt, virtuális blog mint keret, valamint a gyakori csetes párbeszédek beillesztése a naplóbejegyzésekbe gazdagítják a kötetet és közelebb hozzák azt az olvasóhoz. A főszereplő egy tizenhét éves, érettségi előtt álló lány, Konrád Lia (Cecília), akinek négy hónapon keresztül követhetjük szám szerint 68 naplóbejegyzését. Ő egy igazi antihős, aki körül egyre jobban összekuszálódnak a szálak.

Az olvasó e könyv révén egy olyan érzelmi hullámvasút utasává és egyben tehetetlen nézőjévé válik, ami szélsebességgel repít a zuhanásba, egyre mélyebbre és mélyebbre. Innen a felfele kapaszkodást csupán az akadozó és kapkodó lélegzetvétel teszi lehetővé, hogy a következő zuhanásnál épp hogy még kitartson a szusz. Lia a fullasztó kisvárosi háttérrel és annak előre sejthető következményeivel indokolja döntéseit és meg nem tett lépéseit, azonban egyre világosabbá válik bejegyzései olvasásakor, hogy sokkal inkább a saját fullasztó családi miliője dereng döntései mögött, vagyis az érzéketlen és utálatos anyja elvárásai, vágyai, amelyeknek ő és az apja is ki vannak szolgáltatva. A család félrecsúszott erőviszonyai már elsőre kirajzolódnak: az anya egy kiégett és megkeseredett domináns családtag, aki uralja a férjét és a lányát, a gyermekét rendszeresen bántja verbálisan; az apa konfliktuskerülő, aki a vágyott békesség kedvéért kivonja magát a döntésekből. Érzékletes az, ahogy a kamasz lány szemszögén keresztül átszűrődnek az otthoni kiabálások: „Örültem, hogy az otthoni ordítozások után végre csend van, néha hónapokig. Meg annak, hogy nincs tesóm, mert akkor kettőnk hülyesége miatt duplaannyit üvöltöznének. Vagyis anyám. Apu nem kiabál. Apu ott sincs. Olyan, mint én. Ha velem ordít valaki, például az Erik, akkor én sem vagyok ott. Olyan, mintha kilépnék a testemből, és felülről nézném magam.” (8.) Több szempontból is súlyos mondatok ezek: rámutatnak arra, hogy mennyire ördögi kört teremt egy ilyen családi helyzet. Hiányoznak ebből a családból a valódi párbeszédek és a valódi problémamegoldások. Elszigetelődik és magára marad mindenki ebben a szereposztásban: az anya a dühével, az apa a sértettségével és a lány a megalázottságával. Ráadásul ezek a kapcsolati sémák áthagyományozódnak a szülőről a gyerekre. Lia ebben nő fel, a szüleitől tanult viselkedési minták ivódtak a zsigereibe, csak ezeken keresztül tud viszonyulni a világhoz és önmagához, annak ellenére, hogy lát egészséges és harmonikus családokat és párkapcsolatokat. Mint ahogy lát olyan elvált családokat is, ahol a szülők között nem konzerválódott beteges összetartó erőként a napról napra felgyülemlő feszültéség. Lia az apától látott hallgatást és belenyugvást teszi magáévá, és leblokkol, ha olyan viselkedési mintával találkozik, mint amilyent az anyjától megszokott. Nem meglepő módon első párkapcsolata is ennek a családi miliőnek az árnyékában formálódik olyanná amilyenné, vagyis egy alá-fölérendeltséggel és erőszakkal terhelt, a látszatteremtésre és látszatfenntartásra berendezkedő beteges viszonnyá, megmutatva, hogy Lia otthon szerzett lelki sérülései mély, helyenként el- és felülfertőződő sebeket ejtettek az én- és világképén.

Ha arra próbálunk választ találni, hogy Lia számára az anyjának az éveken át tartó érzelmi zsarolással vegyített verbális szapulásai, vagy az apa tehetetlenségének folyamatos megtapasztalása volt a rombolóbb, akkor egyértelművé válik, hogy egyszerre mindkettő, hiszen a kettő elhúzódó összjátéka okozza a lány érzelmi és lelki sérüléseit. Alapvető kérdés innentől, hogy mi segíthet(ne) Lián és a hasonló helyzetbe kerülő gyerekeken, kamaszokon. Mi valójában ilyenkor az igazi segítség? Hogyan kell jól segíteni? Ki(k)nek lehet feladata ez? Hogyan és miről ismerjük fel, hogy valakinek segítségre van szüksége? Mit tehetünk, ha érzékeljük a problémát? Hogy lehet elfogadni, feldolgozni, ha egy közeli hozzátartozónk/barátunk/ismerősünk nem fogadja el a segítséget? Fontos azt is felismerni, ha éppen nekünk van szükségünk mások segítségére. Hogyan és kitől kér(het)ünk támogatást? Németh Eszter kötetét olvasva joggal merül fel a kérdés: vajon szűkebb és tágabb környezetünkben hány kamasz/fiatal lány és fiú küzd (meg) a Liáéhoz hasonló nehézségekkel. Jó esetben megtalálják a kivezető utat a berögzült, korábbról ismert kapcsolati sémák fogságából, rosszabb esetben továbbéltetik, átmentik azokat a saját párkapcsolataikba, majd későbbi családjukba, így a gyerekeiknek is meg kell küzdeni ezzel a szülői hagyatékkal. A szerző nem ringat álságos reményekben, nem nyugtat meg, nem kínál megoldást, nem mutat kiutat, nem óvatoskodik, de kíméletlenül, élesen és pontosan mutatja meg Lia történetén keresztül azt, hogy a traumák mekkora rombolást végezhetnek bennünk és körülöttünk.

Németh Eszter regénye nehéz olvasmány, mert kegyetlenül szembesít több súlyos kérdéssel, és  mert a kötet olvasásakor (is) el kell viselnünk Lia barátainak, a szerelmének és a magyartanárának a tehetetlenségét. Lia egy nyüzsgő baráti kör aktív tagja, a Bencéhez fűződő szerelme kölcsönös és beteljesedő, tanárnője pedig többször is felajánlja a segítségét. Lia mégis képtelen elfogadni, hogy neki is szabad/lehet boldognak lenni és élni. Hogy lehetséges, hogy ennyien körbeveszik figyelmükkel, szeretetükkel, és mégis magára marad? Miért pörög le róla minden egyes pozitív megerősítés? Miért nem tudják kimozdítani a mélypontról?

A Kötéltánc többek között figyelmeztet arra, hogy a tabukat muszáj felszámolni, és figyelni kell egymásra – különösen a gyerekekre –, ideje szembenézni és beszélni a fájó problémákról (is). Arra is felhívja a figyelmünket, hogy mennyire fontos felismerni a környezetünkben, ha valaki valamilyen lelki betegségben szenved, illetve megtanulni elfogadni a segítségnyújtást. Ajánlom ezt a kötetet minden kamasznak, szülőnek, tanárnak, barátnak, ismerősnek, és valójában mindenkinek, aki valamelyik oldalról megtapasztalta Lia vívódását, annál is inkább, hogy nehéz eltávolodni a hozott, rossz viselkedési és kapcsolati minták automatizmusaitól és következményeitől.

 

Németh Eszter: Kötéltánc. Móra, Budapest, 2015.