A 2020-as év kedvezőtlenül érintette a könyvkiadást általában, így az erdélyi gyerekkönyvkiadást is, a kolozsvári Ábel kiadónak mégis sikerült az év végére két figyelemre méltó gyerekkönyv-újdonsággal megörvendeztetni az olvasókat. (Izgemozga, Teszetosza). 

Az Izgemozga szerzője az öt gyerekkönyv-kötetes Alfonsín Gergely Edó, aki először a Monyómesék szerzőjeként lopta be magát a magyar gyermekolvasók szívébe. 

A mostani, tizenkét fejezetből álló meseregény alcíméből (Izge királykisasszony és Mozga lovag meséje) nemcsak a két mesehős nevét találhatja ki az olvasó, hanem egyben könyv műfaját és a kort is, amelyben a meseregény cselekménye játszódik. 

A fejezetcímek alatt rövid, humorral átszőtt leírás tájékoztat a fejezetek tartalmáról. Maga a történet a klasszikus varázsmesék hármas szerkezetét követi: a hétfejű sárkány elrabolja a gyönyörűszép királykisasszonyt, a lovag elindul a királykisasszony kiszabadítására. Számos kaland és próba közepette sikerül legyőzni a hétfejű sárkányt. A mese boldog végkifejletében a két fiatal egybekélésének lehetünk tanúi.

A szerző a varázsmesei hagyományhoz híven annak egész tárházát vonultatja fel: kacsalábon forgó vár, varázseszközök, táltos paripa, sárkány. Mindezek az alapvető meseelemek és motívumok sajátosan keverednek a szerző írói leleményének termékeivel (pipa, a kancsók,  Hippiapacs és Hippianyacs, Copfmók). A modern mesék tipikus jellemzője a funkcióváltás, torzítás, így A. Gergely Edó meseregényében is a klasszikus tündérmesei elemek kiegészülnek: például a sárkánnyal való valóságos küzdelem szópárbajjal egészül ki. A főhős így nem csak a bátorság és vitézség, hanem az eszesség próbáját is kiállja.

A klasszikus modern mesei hagyományok továbbélése több síkon is kimutatható a műben (narráció, beszédmód, szerkezet, irónia és nyelvi humor).

Kétségtelen, hogy A. Gergely Edó könyvének legnagyobb erénye a párbeszédes narráció. Az egyetlen este kitalált mesét a szerző másnap úgy rögzíti, hogy a gyermekolvasó kiszólalásait is beleszövi előadásába. A szerző és fiának párbeszédes kiszólásai, melyek megszakítják a narrációt, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika meseregényét juttatja eszünkbe, nem véletlen tehát a mű mottójául szolgáló Lázár Ervin-idézet mindjárt a könyv elején.

A mese keletkezéséről maga a szerző is beszámol a könyv utószavában: „Két órán keresztül csak mondtam, mondtam nem akárhogy, mert igazából a fiam kérdezősködései, közbekotyogásai hívták, csalogatták, gazdagították a véget érni nem akaró mesefolyamot. Így született meg ez a mese egy nap és egy éjszaka alatt, ami hirtelen kitágította számunkra a világot.” Akárcsak Szabó T. Anna „tatoktatokja”, úgy A. Gergely Edó hapaxlegomenonja, az „izgemozgolódás” írói lelemény, a Gergely Edó-féle meseuniverzum sajátos megnyilvánulása, mellyel a  szerző korábbi mesekönyveiben is annyiszor elkápráztatott, és amely személyéhez éppúgy hozzátartozik, mint maga a mesélés ősi princípiuma.

A mű, a klasszikus tündérmesei hagyományoknak megfelelően a tündérmesei szereplőkörrel operál: király (Tikács és Mozga), királyné (Ficánk), királykisasszony (Izge), lovag (Mozga), udvaribolond (Copfmók), főudvarmester (Kelekotty), hétfejű sárkány, táltos paripa, segítők (állatok), ezt egészíti ki egy sajátos mesei szereplőkör: Hippi Apacs és Hippi Anyacs, Időtündér, Haláltündér, Sorstündér. És végül, a meseregényből nem maradhat el a tündérmese lényegi eleme, a csoda, a metamorfózis, az átváltozás (a lóból csodálatos paripa, a mezei virágból ember, öregasszonyból királykisasszony lesz).

A párhuzamos szerkesztés, a párbeszédes forma, a kiszólás, a két nézőpont egyeztetése egyrészt a metamesei funkció érvényesülésére, a reflektálásra: pl. „A bolond mindig az igazat mondja.”, másrészt filozófiai eszmefuttatásra, metafzikai kérdésfelvetésre ad lehetőséget:  „az emberek érzései eléggé kiszámíthatatlanok, egyik percben ezt érezzük, a másikban azt.”, „A szeretet nem jövő-menő dolog.” A mindentudó (felnőtt) válaszai a gyermeki kérdésfelvetésre gyakran a mai társadalmi problémákat is érintik: hiszti, mozaikcsalád, a válás, stb. Ez a narrációs játék (szerző és hallgató együtt mesélik a történetet) a hagyományos népmesei világkép átértékelődésével jár együtt, a klasszikus mesei princípiumok átszűrődnek a mai gyerek felfogásán, ez pedig a különböző világok közötti átjárhatóságot tükrözi.

A narrátor-hallgató gyerek párbeszéd gyakran metafizikai kérdésfeltevéseken vezet keresztül: megkérdőjelez egyes téziseket, rákérdez bizonyos dolgokra, reflektál a mese történéseire. A gyermeki és felnőtt nézőpontok együttes érvényesülése, egymás mellé helyezése így kellő mélységet és filozófikumot szolgáltatnak az olvasónak. Ez az alapkoncepció, a gyermeki kérdésfelvetés beiktatása, az állandó gyermeki jelenlét érzékeltetése teszi oly szerethetővé ezt a könyvet.

A klasszikus népmesei hagyományok (elemek, motívumok, funkciók) átlényegülésére, ú funkciókkal való bővülésére a legjobb példa a 8. fejezet. Ez az a rész lényegesen felülírja a népmesei hagyományt, és a szerző egyéni mondanivalóját tükrözi, de úgy hogy közben megmarad a népmesei kliséknél, motívumoknál.

A végkifejlet előtt tett kitérő (8. fejezet), különböző mesemotívumok egybesodrása. A klasszikus mesékben általában vagy a királyfi vagy a királykisasszony a főhős. A. Gergely Edó meseregényében mindkét szereplő egyenlő fontosságú, ahogy mára cím is jelzi. Izge királykisasszony túlzott kíváncsisága évezredes népmesei motívum (a kert egyetlen fájáról nem szabad almát szakasztani, a kastély egyetlen szobájába nem szabad belépni stb.). A szabály megszegése, a kísértés, a felelőtlenség, mint tipikus emberi hibák miatt bekövetkezett sorsszerű csapások, átkok, csakis vezekléssel (némaság, türelem), szolgálattal (múltbeli kapcsolatok „kitisztogatásával”) oldhatók fel, engesztelődnek ki.  

Időtündér, Haláltündér szerepeltetésében a mű végkifejletében szerzői szándékosság rejlik. A szerző kiaknázza a szellemi tanítás lehetőségét: az emberi boldogság, az életben való boldogulás csak a halállal való szembesüléssel, az elfogadással és szeretettel lehetséges. A szeretet legyőzi a halált spirituális klisé az ismerősöket, rokonokat szimbolizáló vázák és a bennük megpillantott életutak epizódban mutatkozik meg. A mindenki mindenkiért felelős, a determináltság a jungi kollektív tudat pszichológiai tézisére utal. A szerző szépen dolgozik a spirituális közhelyekkel, tételekkel, noha lehet, hogy csak a spirituális és a mesék világában jártas olvasó ismeri fel ezeknek a tanításoknak a finom egybeszövődéseit, a szerző írói bravúrjait („csak a test hal meg”, „amíg van élet, van halál is.”, „ jövődet te alakítod  ” stb.) Ez a metamesei rész indokolja Haláltündér elpusztíthatatlanságát. Izge kisasszonynak életre szóló tanulságot kell megtanulnia Haláltündértől: az élet csak a halál tudatában nyer értelmet. Sorstündér ezzel szemben az eleve elrendeltetettség felülírására, sorsunk önnön alakíthatóságának lehetőségére figyelmezteti a királykisasszonyt. Így nyernek igazolást a 8. epizód jelenetei.

A narráció sajátossága, a népmesei motívumok diffúz jellege, a szereplők funkcióinak az átlényegülése, a metafizikai kérdésfeltevés mellett az elbeszélői technika humorral és íroniával való elegyítése a műben a posztmodern meseregények sajátosságait hordozza magán. Ironikus maga a narrációs technika, hiszen a klasszikus népmesei sémák megvitatása, mai kontextusba helyezése, a különböző értelmezési síkok párhuzamba állítása ironikus jelleget kölcsönöznek a műnek. Másrészt, maguk műben szereplő mesei elemek, varázseszközök is egyfajta iróniát hordoznak: a lábos likas, a fésű foghíjas, tükör törött vagy a lovag egy fejjel alacsonyabb a királykisasszonynál stb. A funkcióvesztett, torzított meseelemek felülírják a népmesei hagyományt.

Az ironikus hangvétel mellett az elbeszélői stílus lényeges eleme a humor, ami nemcsak a komikus helyzetekből, valamint a szereplők jelleméből fakad (udvari bolond), hanem a nyelvi komikumban is megnyilvánul. Ez a humor hatkja át  az egész szöveget.

Bár a szöveg tele van áthallásokkal, alaphangja a mesék alaphangja, a mindenkori mesemondóé. „A mese lényege a mesélés” – írta valamikor Voigt Vilmos, és valóban: a folytonosság, a kulturális emlékezet életben tartása válik evidenciává A. Gergely Edó könyvében. A mesélés időtálló szükségszerűségét, a mesék halhatatlanságát hangsúlyozza.

A kötetet a szerző fia, Sütő Gergely Márkus sajátos gyermeki világképet tükröző illusztrációi teszik különlegessé, aki méltón válik az író társszerzőjévé. Az egész könyv visszafogott, szép kivitelezésű, szerethető: a mesék birodalmába csábítja a kis olvasót.

(Gergely Edó: Izgemozga, Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2020.)