plakat MESEMOnDOK 2016

Zalka Csenge neve ismerősen cseng a könyvmuti olvasói számára, hiszen már 2012-ben is beszélgettünk vele, akkor a Holnemvolt mesefesztivál kapcsán. Sőt vele indult anno a Meseterasz rovat. Most a könyve megjelenése kapcsán Kata beszélgetett Csengével.

Csenge, kérlek, meséld el az olvasóinknak, hogy mivel tölti az idejét egy nemzetközi mesemondó? 

Leginkább utazással. A nemzetközi mesemondásnak két oldala van – egyrészt használjuk a kifejezést arra, amikor valaki nem csak a saját kultúrájából, hagyományából meríti a meséit, hanem más kultúrákból és forrásokból is. Másrészt pedig azt jelenti, hogy a mesemondó utazik a világ körül, és különböző országokban lép fel. Én ezt a részét különösen szeretem. Jelenleg az Egyesült Államokon belül utazom sokat, mert itt végzem a doktorimat; de 2016 végére be van már tervezve Peru, 2017-re pedig Írország is, szintén mesemondói céllal. Tavaly Görögországban, Kea szigetén meséltünk az Európai Mesemondó Szövetséggel, tavalyelőtt pedig a Kanári-szigeteken léptem fel, ami nagyon nagy élmény volt. Nemcsak azért szeretek világot járni, mert vonzanak az új helyek és látnivalók, hanem azért is, mert mindenhol más a helyszín, más a közönség, és más a hangulat. Szeretem elvinni a magyar meséket olyan helyekre, ahol valószínűleg még sohasem hangzottak el… Az új könyvem első fejezete pont ilyen nemzetközi fesztiválos élményekről szól.

Miben különbözik ez a fajta mesemondás a hagyományos értelemben vett, magyar népi mesterségtől, a mesemondástól? 

Igazából egyszerre sokban és kevésben. Egyrészt a hagyományos mesélés helyszíneivel szemben inkább „hivatalos” előadó-művészet, színpadokon vagy szervezett közönségek előtt zajlik, nem a mesemondó saját közösségén belül. Stílusában is más – nyilván nem ugyanúgy ad elő az ember ötszáz hallgatónak színpadról, mint a kandalló mellett ülve. De a mesemondás értéke, értelme ettől még ugyanaz marad; a meséinket nem magoljuk, hanem történetként éljük át, és mindenki a saját szavaival, saját egyéniségével tölti meg őket. Bár sok mesemondó ma már könyvekből szerzi be a történeteit, még mindig nagy szerepet játszik a munkánkban a szájhagyomány – én is sokat tanultam más mesélőktől, és létezik nem is egy olyan történet, ami irodalmi novella volt ugyan, de annyira megszerettük, hogy visszakerült a szájhagyományba. Szerintem egyáltalán nem két különálló műfajról van szó, hanem ugyanannak a kifejezésmódnak különböző irányzatairól – a nemzetközi mesemondók ugyanúgy a hagyomány örököseinek tartják magukat.

Sok olyan is van közöttünk, aki tényleg a nagyapja térdén tanulta az évezredes legendákat, és most a világ színpadain lép fel.

Hogyan lesz valakiből storyteller? 

Mindenkinek más a története. Én részemről egy nap rádöbbentem (hála az Internetnek) hogy a mesemondás szakma, amiből meg lehet élni. Mivel mindig is imádtam mesélni, néhány héttel később szétküldtem egy csomó szórólapot, hogy mesemondást vállalok, és bumm, onnantól hivatásos mesemondó voltam. A többit – a marketinget, a számlázást, a szerződéseket, a színpadi gyakorlatot – röptében kellett megtanulnom. Ennek idén nyáron lesz tíz éve, és még mindig bőven van mit felfedezni…

Ha mindenképpen szakképesítésre vágyik az ember, arra is egyre több helyen van lehetőség. Én a mesterdiplomámat az East Tennessee State University Mesemondás (Storytelling) szakán szereztem – ez az USA egyetlen akkreditált mesemondó mesterképzése. Nagyon érdekes, izgalmas program volt, volt benne bőven elmélet és gyakorlat is. Szintén rengeteget tanultam más mesemondóktól – a nemzetközi mesemondó közösség nagyon összetartó és segítőkész. Engem annak idején, amikor Magyarországon még gyerekcipőben járt a szakma, nagyon sok amerikai mesemondó támogatott az úton. Angela Davis volt az első például, aki kilökött egy színpadra (az ő fellépését mentem megnézni Budapesten) kétszáz elsős gyerek elé… Olyan mesemondók, akiket csak az Internetről ismertem, rengeteg bátorítást és tanácsot adtak, szállást szereztek nekem a fesztiválokra, kocsival fuvaroztak konferenciákra, könyveket adtak a kezembe, sőt, volt, aki készpénzt küldött borítékban, hogy vásároljak magamnak mesemondó cédéket… Sohasem fogom tudni visszafizetni a rengeteg segítséget. Ezért is szerettem volna megírni ezt a könyvet, kezdő mesemondóknak, tele olyan tanáccsal, amire tíz évvel ezelőtt nagy szükségem lett volna. Hátha más is csak erre vár, hogy elinduljon.

10382722_10154849249525361_3674971093960004991_n

Ismerjük a nagyon széles repertoárod, és a blogodról is tájékozódhat bárki. Kérlek, áruld el nekünk, mik a te személyes, kedvenc meséid, amiket, akár minden este meghallgatnál? 

Elárulom, de ha megkérdezel a jövő héten megint, mást fogok mondani…  Azért van néhány nagy kedvencem, amik a kezdetek óta kísérnek. Helen Eustice A halál és a vörös hajú lány című története az egyik nagy kedvencem; az írónő tavaly hunyt el – egy csomó ideig nem is tudtam, hogy nem népmese, mert én csak a szájhagyományból hallottam. Wedderburn kapitány az egyik első mesém volt, Granny Sue amerikai mesemondótól kuncsorogtam el, az ő verziója volt egy régi angol balladára. Azóta ő már nem meséli, én viszont rendszeresen… A másik nagy siker Kancsil, az indonéz bajkeverő Törpeszarvas, belőle nem lehet eleget mesélni. Törpeszarvast mindenki imádja. Aicha, a démonvadász egy olyan algériai mese, amit évekig kutattam és formálgattam, mert lenyűgöz a képi világa. Róla egy egész esettanulmány bekerült a könyvbe.
Nemcsak mesélsz, hanem szorgalmasan írsz is. Én pl. annak idején úgy fedeztelek fel
magamnak, hogy az amerikai egyetemen eltöltött diákévedről szóló blogot olvastam el – ha jól emlékeszem egyetlen este alatt, annyira magával ragadott. Mi a három legalapvetőbb különbség és hasonlóság a két ország felsőoktatása közt?

Nem utáltam a magyar képzést sem, de az amerikait sokkal jobban élvezem. Attól függ persze, ki milyen típusú diák, és mivel én szeretem a kreatív feladatokat, meg a szemináriumokat, ahol mindenki hozzászólhat az egyes témákhoz, az amerikai rendszer nekem sokkal jobban kézre áll.
A vizsgák itthon mindig is stresszeltek, főleg a szóbelik – az Amerikában töltött öt tanévem alatt egyetlen „hagyományos” vizsgám se volt, nem kellett magolni, iroda előtt sorba állni, tesztet kitölteni. A házi dolgozatokkal viszont, íróként, vidáman elbíbelődöm. Emlékszem, hogy amikor először tanultam Amerikában, egy klasszika-filológia dolgozatot négyessel (avagy B-vel) kaptam vissza, mert próbáltam nagyon tudományosan és választékosan írni, és a prof azt mondta, nem volt így az igazi. Dacból leadtam ugyanazt a tanulmányt egy fiktív interjú formájában a római szerzővel, és csattanós ötöst kaptam rá. Azt hiszem, akkor szerettem meg az amerikai oktatást.

Azt is szeretem idekinn, hogy az egyetemek mindent a diák rendelkezésére bocsátanak, amire csak szüksége lehet. Nincs olyan, hogy egy könyvet ne lehetne napokon belül beszerezni (akár a kontinens másik végéből is), vagy egy adatbázishoz ne lenne hozzáférés. Azóta Magyarországon is javult a helyzet, de amikor én a régészetre jártam (2004-2010), be kellett koslatni egész Budapestet, míg egyetlen géphez jutottál, ami rá tudott kapcsolódni a nemzetközi adatbázisokra. Idekinn a kedvenc játékom az ingyenes könyvtárközi kölcsönzés – néha csak azért rendelek be könyveket, mert tudom, hogy otthon nem jutnék hozzájuk.

Persze hátrány is van ideát, de főleg osztálytermen kívüli okokból. Az egyik az, hogy az egyetem fizetős, így egyfolytában ösztöndíjakat kutat az ember, pályázik mindenféle támogatásra, meg kicentizi a költségvetését… Én sem engedhetném meg, hogy egyetemre járjak (még egy olcsóbbra sem, mint egy állami egyetem) ha nem kaptam volna ösztöndíjakat. A másik, ami néha frusztráló, az, hogy annyira sok házi feladat és munka van egy-egy kurzussal, hogy félévente maximum hármat vagy négyet bír el az ember, így fájó szívvel ugyan, de sok érdekes óráról lemaradtam. Persze be lehet ülni rájuk hallgatónak, de ritkán jut rá idő.

A fenti egyetemi blogon kívül milyen internetes felületen jelensz még meg? 

A blog az egyetem mellett sok másról is szól, többek között a mesemondásról (erről írok a leggyakrabban). Emellett van két angol nyelvű blogom is; a Multicolored Diary szintén mesemondó témájú, míg a MopDog-on angolul írok magyar furcsaságokról. Szintén angolul vagyok aktív a Twitteren és a Goodreads könyves oldalon, magyarul pedig nemrég kezdtem el Molyolni.

Az én személyes kedvencem a Feminista Népmesék sorozatod. Mesélsz erről?

Igazából poénnak indult. Amikor az EMMI meghirdette a Minden este népmese programot a magyar mesekincs megőrzésére és népszerűsítésére, eszembe jutott egy csomó korábbi vita, aminek részese voltam, arról, hogy elavulhatnak-e egyes történetek. Annak idején egy blogbejegyzésre rengeteg hőbörgést kaptam, amikor azt írtam, hogy elegem van a „megverjük a lusta asszonyt” típusú mesékből, nem találom őket viccesnek, és kifejezetten felfordul tőle a gyomrom, ha gyerekektől hallom vissza mesemondó versenyen. Ennek apropóján úgy gondoltam, jó lenne a panaszkodás helyett inkább a pozitív megerősítést választani, és arról írni, mik azok a feminista szempontból pozitív, szerethető, részletekben gazdag magyar népmesék, amiket tényleg érdemes kiemelni. Azóta minden szerdán felkerül a blogra egy „Feminista Magyar Népmese,” forrásokkal és elemzéssel együtt. Ezek nem átírások vagy az én betoldásaim – olyan meséket válogatok, amik az „eredeti” (értsd: néprajzi gyűjtésekben lejegyzett) változataikban tartalmaznak érdekes elemeket. Igyekszem a „feminizmus” fogalmát teljes szélességében bemutatni: szóba kerültek erős és okos nők, de férfiideálok és férfisorsok is, LMBT+ reprezentáció, társadalmi nemek, nemi szerepek, és szeretnék néhány kisebbségi témát is belefoglalni. Sok pozitív visszajelzést kaptam a sorozatra; rettentően élvezem a vele járó kutatómunkát és könyvtárbúvárkodást. Azt szeretem a legjobban, amikor olyan olvasóktól hallok, akik ebből válogatnak mesét mesemondó versenyekre, vagy esti olvasásra a gyerekeik számára. Sokszor nagyon érdekes párbeszédek is elindulnak egy-egy bejegyzésből.

DSCF0191

Nemcsak blogot írsz, könyvet is. Illetve, könyveket. Ha jól tudom, most jelenik meg a harmadik saját könyved. Mesebeli szám ez a hármas, talán nem is véletlen, hogy a harmadik épp erről, a nemzetközi mesemondásról szól? 

Véletlenül alakult így… Mondjuk nem volt nehéz, a második könyvem is a mesemondásról szól (jobban mondva mesegyűjtemény), és úgy néz ki, a készülőben lévő negyedik is az lesz. Mivel idén nyáron lesz tíz éve, hogy felfedeztem a mesemondást, mint szakmát, szimbolikus értelemben is összefoglalja a könyv az elmúlt évtized kalandjait és tapasztalatait. Szerettem volna, ha magyar nyelven is elérhető lenne egy összefoglaló, kedvcsináló, olvasmányos mű a nemzetközi mesemondás elméletéről és gyakorlatáról. Az NKA szerzői támogatásának köszönhetően volt rá lehetőség, hogy „tudományos ismeretterjesztő” kategóriában megírjam a tapasztalataimat. A könyv egyik fele bemutatja a mesemondást, mint szakmát, sok nemzetközi példával és érdekességgel; a második fele pedig gyakorlati tanácsokat tartalmaz kezdő mesemondók számára. És természetesen van benne tíz mese is, mert nem akartam mesemondó kézikönyvet mesék nélkül kiadni.

 

A könyv címe Mesemondók Márpedig Vannak: A nemzetközi mesemondás világa. A PONT Kiadónál jelenik meg idén az Ünnepi Könyvhétre; a hivatalos bemutató május 10-én délután 5- kor az Írók Boltjában Budapesten.
Dedikáltatni a Könyvhéten is lehet.

Elsősorban kinek szól a könyved?

Ahogyan a könyv fülszövege is ajánlja: nem csak mesemondóknak szól. Szól a közönségeknek is, akik egy-egy újságcikk vagy plakát láttán nem tudják eldönteni, mit várhatnak egy mesemondó esttől.Szól a rendezvényszervezőknek, szól a tanároknak és igazgatóknak, akik kitárják az osztálytermeik ajtaját (és akik nélkül sokkal nehezebb lenne a vándor mesemondók élete). És nem utolsó sorban szól a szülőknek, barátoknak és hozzátartozóknak is, akik a kulisszák mögött aggódnak, szurkolnak, és izgulnak, ahányszor egy újabb mesemondó indul el a nagyvilágba.

Hol találkozhat az érdeklődő storytellinggel ma Magyarországon?

2011-ben és 2010-ben rendeztük meg Budapesten a Holnemvolt Fesztivált, Magyarország első nemzetközi mesemondó fesztiválját. Az utána következő években nem volt forrás és energia arra, hogy folytassuk a sorozatot, de rendeztünk helyette Holnemvolt Klub név alatt slameket és egyéb kisebb rendezvényeket. 2004-ben bejegyeztettük a Holnemvolt Alapítványt, és most épp nagyban készülünk arra, hogy jövő tavaszra ismét legyen fesztivál.

A mesemondás az elmúlt tíz évben nagyot nőtt Magyarországon, nem csak érdeklődés szempontjából, de változatosságában is. Remélem, ez a trend tovább folytatódik majd. Mindenki egy kicsit másképp űzi a szakmát, de pont ettől szép. Különben is olyan sokat keverednek a különböző műfajok, hogy nehéz lenne élesen elválasztani őket.

Mikor hallhatunk itthon mesélni?

Eddig csak egy fellépésem van a nyárra tervezve, a Régészet Napján (május 27, péntek) Szolnokon lépek fel a Damjanich János Múzeumban; tavaly szarmata legendákat meséltem, idén germánokat fogok. Már nagyon készülök rá! A múzeumi mesélések a kedvenceim, és nagyon élvezem a kutatómunkát, ami velük jár. A tavalyiról itt blogoltam. Biztos vagyok abban is, hogy Múzeumok Éjszakáján is leszek valahol, de még nem tudom, hol. Sőt, MythOff-ot is tervezünk megint. Akit érdekel, követheti a MythOff Facebook oldalát.

Köszönjük!

Advertisements