A könyv (A Single Shard) 2001-ben látott napvilágot, hogy megvilágítsa a (térben és időben) távoli Korea alázattal teli, hagyományokat tisztelő szegletét egy olyan kiskamasz történetén keresztül, aki a totális periféria szélén, árván kénytelen felnőni egy híd alatt. A szerző koreai bevándorlók gyermekeként születik az Amerikai Egyesült Államokban, műve azonban igen gazdagon átitatott a keleti kultúrkör mitikus elemeivel. 2002-ben az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díját, a tekintélyes Newbery Medalt érdemelte ki. A magyar fordítás Ilyés Emese tollából született 2003-ban, majd 2016-ban ismét kiadta az Animus Kiadó.
Kis lélegzetű, mégis magával ragadó poétikus történet. Keleti hagyományhoz hűen meghajlok előtte.
A 2018-as HUBBY-konferencián Fenyő D. György hívta fel a figyelmem több érdekesnek tűnő könyvre, közülük egyiket meg is kaptam, mielőtt vonatra szálltam. Nagy erővel, nagy érzésekkel hívott a régmúlt Koreába.
A történet sok tekintetben értékes, magával ragadó, együttérzést vált ki, megindítóan gyönyörű. Kóró, a családját elvesztő kisfiú, egy közösségeket megtizedelő láz idején érkezik Csulphóba, a koreai halászfaluba, ahol Daru, a féllábú bölcs, szeretetteljes hajléktalan öreg fogadja be. E végletes szituációban azt az álmot, vágyat dédelgeti, hogy a fazekasmesterséget kitanulja, és igazi művész válik belőle. Titokban lesi a falu legkiválóbb mesterét, aki mogorva, szótlan ember. (Ilyenné formálták veszteségei.) Egy óvatlan pillanatban beljebb merészkedik Min mester műhelyébe, gyönyörködik a szebbnél szebb edényekben, és eltör egyet. Ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan Min mestertől, előbb tartozását rója le igen nehéz fizikai munkával, majd annak reményében, hogy megtanítja neki a fazekasság művészetét, elszegődik inasnak a napi betevő falatért. Végül embert és bátorságot próbáló küldetést vállal magára, amelynek során a minden értelmét vesztette helyzetből kell felállnia és folytatnia útját. Fejlődés, bölcsesség, alázat. Talán ez a három kulcsfogalom, amely köré épül a mű története.
Sok érdekes szempontot lehetne fölvetni a szöveget illetően, számomra mégis a visszaterő motívumok, a sokszor mitikus mélységű összefüggések és a bölcsességek (szentencia) hálója a legizgalmasabb.
A regény poétikai szempontból sokrétű mű. A nevek és a szereplőkhöz kapcsolódó állatok fontos jelentéseket hordoznak. A két hajléktalan, Daru és Kóró, beszélő nevet visel. Daru, az „aszott, nyomorék lábú” öreg fél lába miatt kapta e nevet. Darumadárhoz hasonlították, s ezt megtisztelőnek érzi, mert a daru a hosszú életet jelképezi, bár születésekor nem sok esélyt adtak az életben maradására. A daru mitikus madár, hozzá köthető a tavasz, a megújulás lehetősége; úgy vélem, nem véletlen, hogy éppen Daruhoz kapcsolódóan merül fel a más világon való létezés lehetősége is. Kóró, árva gyerekhez illően soványka alakja után kapta a nevét. Egy száraz növénykéhez hasonlatos, amelyet az út szélén senki se vesz észre, ő azonban mindent lát és hall (45. o). Így jutnak tudomására a falu eseményei és a falu gúnyos megjegyzései is (pl. Min, a teknőc).
A nevek emberi kapcsolatok függvényében változnak. Min mester felesége, mielőtt elengedné Kórót a királyi udvarba, arra kéri, hogy attól kezdve Adzsimának szólítsa. Az árva fiú számára ez megindító gesztus, hiszen ezzel a névvel csakis nőrokont illetnek. Kóró a regény végén új nevet kap Adzsimától, amely annak a jele, hogy őt a saját gyermekévé fogadja, meleg otthont kínál neki Daru halála után. Min mester korán meghalt fia nevéhez hasonló, testvérhez méltó, megtisztelő Hjung-pil névvel ruházza fel. Daru és Min mester felesége két meleglelkű támogatója a fiúnak, szülőként gondoskodnak róla; a szemük fénye árulja el a fiúhoz való viszonyukat: „A nő szeme puhán csillogott, kicsiny arcát finom ráncok redőzték. Épp, mint Daru szemei.” (30.)
Mitikus erejű és múltú állatok, növényi motívumok érlelik a mélyebb jelentésrétegeket. Egy-egy szereplőhöz szorosan kapcsolódik egy-egy állat is, metaforikus jelentéstöbbletet rendelve a szereplőhöz. Néhányuk gúnyos vagy kedveskedő köznapi metaforaként is megjelenik (Min a teknős, Kóró a kis majom), ugyanakkor agyagfiguraként is megformázódik a történet során. Például Min mestert a falu gúnyosan teknőcként emlegeti lassúsága miatt. Min pedig bölcs teknősbékát ábrázoló füstölőt készít. A teknős a keleti kultúrkörben szent állat, a hosszú, egészséges életet jelképezi. A hosszú élettapasztalata nyomán a türelem és bölcsesség jellemzi, a kitartás és az erő megtestesítője. A regényben a lassúság a minőségi munka, az igazi művészet ismérveként interpretálódik, amely által megteremthető valamiféle maradandó érték. Különös mitológiai mélységek működnek Kóró küldetése során, amikor megtalálja a szikláról ledobott cserép darabkáját. Azon az egzisztenciális válságponton, ahol „lelkét talán még a gyomránál is üresebbnek érezte” (123.), s a semmibe lépésen gondolkodik, előveszi az agyagteknőst, és addig gyúrja, míg kígyó formálódik belőle, s a tenyérnyi cserépdarab széleihez nyomogatja. Kínában a kígyó által körbefogott teknősnek komoly jelképértéke van: északot és a telet jelképezi, sőt a teknős a kígyóval közösen az univerzum nemzője, egyfajta ősanya, amely a legkaotikusabb pillanatokban jelenik meg, és nyugalmat áraszt. Kóró az agyaggal való munkálkodás során az újrateremtés egyik aspektusát járja végig, az életben maradás döntését hozza meg.
Kórót kis majomnak nevezi Daru, amikor – indulás előtt Adzsimát féltve – a fiú arra kéri őt, hogy a távollétében segítsen az asszonynak minden nap. Kóró ugyanebben az időben már gondosan rejtegeti a titokban készített első agyagfiguráját, a búcsúajándéknak szánt tenyérnyi majmot. Daru pedig azonnal derekára kötözi, s később még a halála pillanatában is markában szorongatja. A majom, úgy tűnik, a szoros kapaszkodás, kötődés, ragaszkodás összefüggéseiben válik értelmezhetővé. A keleti mitológiában a leleményesség, utánzás, valamint a csalás kapcsolódik a majomhoz. Ezek a tulajdonságok szintén érvényesek Kóróra is, hiszen a fazekasmesterséget, tudást leskelődve, titokban sajátítja el. Árva gyerekként aligha számíthat tanításra egy törvényt és hagyományt mélyen tisztelő társadalomban, ahol a mesterség átadása kizárólag és kötelező módon a fiú gyermekre szállhat.
Min munkái között többször is feltűnik egy kacsát ábrázoló vízcsöpögtető, amelyet művészek használnak: csőrével egy-egy csepp vizet cseppent, hogy hígítsa a festéket vagy tintát. A királyi küldött érkezésekor elhangzik a mindentudó elbeszélőtől, hogy Min mester ebből többet szeretett volna készíteni. Az olvasó talán át is siklik e mondat fölött, azonban, ha tudjuk, hogy keleten a kacsa a boldogság szimbóluma, akkor mindjárt értelemmel telik meg a mondat, ugyanis Min minden mozdulata fiának elvesztését, a gyászt hordozza. Ennek függvényében válik érthetőbbé az is, hogy legszebb munkái a szilvafa arányait mintázzák. (Erről később.) A kacsa bicegő járása miatt kapcsolódik Daruhoz is, azonban érdekes (lehet csupán magyar nyelvi sajátosság), hogy Daru és Kóró különböző helyzetekben kacsázik, azt játsszák, hogy ki tudja a lapos, kerek kavicsot többször fel-felpattintani a víz felszínén. Közös játék volt, amelyben sosem sikerült legyőznie Darut. Sőt, Daru halála után sokatmondóan egyetlen egyszer sem pattan Kóró kavicsa; mintha lezárult volna a játék ideje.
Az állatmotívumok közül a róka hordoz félelmetes jelentésrétegeket, és az egyetlen olyan állat a regényben, amelyhez kapcsolódóan Daru, a bölcs öreg hiedelmeket is fűz. A két hajléktalan szereplővel kapcsolatosan jelenik meg, és mindkettő baljóslatú. Először Daru történetében szerepel, mint ami meghiúsította eredeti szándékát. Az otthonukat elvesztők körében az volt a szokás, hogy a szerzetesekhez vonulnak el, és kérnek befogadást, azonban a hegyre, a szerzetesek felé tartva találkozott a rókával, és tovább nem volt ereje folytatni útját. Visszafordult, és a híd alatt keresett védelmet, amelyben egy idő után otthonosan érezte magát. Daru szerint „Akkoriban a róka rettegett állatnak számított. Hiába volt kistestű állat, … az emberek mégis tartottak ördögi ravaszságától. Egyesek szerint sátáni varázserőt is tulajdonítottak neki. Az a szóbeszéd járta, hogy a róka képes ravasz csellel odújába csalogatni az embert, ahol aztán darabokra szaggatja és porcikáival jóllakatja a kölykeit.” (82.) Később a küldetése során Kóró is találkozik egy rókával. Az éj leple alatt egy sziklatömb tövében húzza meg magát éjszakára. A róka megjelenése rémületet ébresztett benne, védtelennek érezte magát, és csupán egy dologra törekedett, hogy ne nézzen szembe annak sátáni tekintetével. Olyannyira szorította szemhéját, hogy reggel maga is nevetve ébredt, hogy el tudott aludni. A róka, a természet titkainak tudója, hosszú életet él, boszorkány állatnak gondolták, amely hatalmában áll átváltoztatni embereket. Kóró azonban bölcsességgel zárja le a találkozását: „Az ismeretlen dolgoktól félünk – de csakis azért, mert nem ismerkjük őket.” (112.)
A növényi motívumok közül a szilvafa és a krizantém kap hangsúlyosabb szerepet a porcelánedények díszítőmotívumaként. Kang mester – Min mester vetélytársa – intarziamintás edényei nyolc szirmú krizantémot ábrázoltak. Min mester olykor lótuszvirág, máskor bazsarózsa motívumait véste agyagedényeire, legcsodálatosabb kerámiái pedig a szilvafa titokzatos légiességét, szépségét ábrázolták. Kóró szilvafát idéző váza készítéséről álmodozott, úgy vélte, „a legkülönlegesebb forma, amelyet egy váza kaphat. Kecsesen arányos: légiesen emelkedő, a teteje lágyan domborodó. Ilyen nemes forma csupán egyetlen célból készülhet – hogy megjelenítse a virágba borult szilvafa termékeny ágait.” (51.) Kóró minden apró részletet lélegzetvisszafojtva figyelt, és közben alázattal a művészet ars poeticáját is megfogalmazta: „Min egy szilvafaágat helyez az elkészült váza mellé, hogy az arányaikat összehasonlítsa. Az a lágy domborulat és az a titkozatos zöldes árnyalat! A szilvafaágacskákra emlékeztető határozott, sötét vonalak szemgyönyörködtetően harmonizáltak a légiesen fehér, aprócska virágbimbókkal: az emberi kéz mesterművének egyesülése volt ez a természet csodás alkotásával, a föld adta agyag egybefonódása a légies ágacskával. Kóró testét és lelkét ilyenkor mennyei boldogság járta át, úgy érezte, a váza látványa a világ minden bűnét és vétkét képes elfeledtetni”. (uo.). A szilvafa és a krizantém keleten (Kína) a négy nemes úr, azaz az évszakok egyike, az orchidea és a bambusz mellett. A szilvafa (tavasz) a hosszú életet, a sors kedvező alakulását jelképezi, öt szirma a jó szerencse öt istenét szimbolizálja. Virága még a halottnak tűnő ágakon jelenik meg.
Mélyebb, végleteket sűrítő réteget hordoz a szövegben a virágszirom. A küldetése során Kóró a Hulló virágszirmok sziklájához látogat el, amely Korea történelmi jelentőségű jelképe. A régi történet szerint, amikor a kínai katonák percek alatt lekaszabolták Korea egyik királyságát, a király ágyasai és udvarhölgyei uruk védelmére keltek. A sziklára szorulva végül levetették magukat a mélybe. Inkább a halált választották, mintsem a rabságot. „Gyönyörűséges selyemruhájuk suhogva lebeg utánuk… Vörös, zöld, kék; valóban, mintha megannyi virágszirom hullna alá…” (114.) A virágszirom tehát nemcsak a tavaszi megújulás mámorát idézi, hanem a gyászra, az elmúlásra, az el- és aláhullásra is emlékeztet, mégis a szépség, csodálat, bátorság kapcsolódnak hozzá. Könnyed aláhullás a szirmok tánca. Ugyanehhez a motívumhálóhoz tartozik, amikor a hamvadó parázs képe Kóróban a sziromhullást idézi fel: „csodálattal figyelte az apró virágszirmok gyanánt felszálló és aláhulló szikrákat.” (uo.)
A regény első, történetorientált olvasata a kisiskolás korosztályt is megérinti, és empátiát, érzelmi intelligenciát fejleszt, a poétikai szempontokat kereső olvasót pedig valósággal lázba hozza. Irodalmi értéke vitathatatlan. Emellett teljes életfilozófia bontakozik ki a történet során. Az embert és életet mélyen tisztelő keleti bölcsesség szövi át a művet. Egy-egy életút több szituációjához kapunk szentenciákat. Az első, amit megtanul a fiú, az hogy a legfontosabb az emberi méltóság megőrzése a megalázó helyzetek és az éhezés ellenére is: „a munka méltósággal ruház fel, a lopás viszont megfoszt tőle.” A kéregetés bár egyszerűbb formája az élelemszerzésnek, de „kutyává alacsonyítja az embert” (8. o.). Azt is megtapasztalja Kóró, hogy a nincstelenség humorral és gondolkozással könnyebben átvészelhető. Valaminek a lezárulása pedig nem tragédia, hanem egy új minőségnek a kezdete: „A szél, amely az egyik ajtót becsapja, ugyanakkor tágra is nyithat egy másikat.”(96.o) Kóró akkor döbben rá, hogy kézzel is formázható az agyag, amikor szertefoszlik a reménye, miszerint Min mester tanítani fogja, és saját korongja lesz. Ekkor egy másik ajtó tárul fel előtte: ujjaival formálni kezdi a kis agyagmajmot, (önmagát!).
Az életigenlés szép megfogalmazásával is találkozunk, amikor a Hulló virágszirmok szikláján tönkreteszik Kóró edényeit, aki ekkor a semmibe vágyik. Kóró intelme az értelmet vesztettségben megállítja: „az igaz bátorságnak másként is tanújelét adhatod, nem kell feltétlenül a mélybe vetni magad.” (115.o.). A hosszú út, az élet súlya alatt össze lehet roskadni. Ám Kóró tanítása megszívlelendő: csak egy lépésre, egy feladatra, egy napra érdemes odafigyelni. „A tested mindössze annyit tudjon, hogy csak egy hegy, majd csak egy völgy következik, egyszerre csak egynapi feladat! Ha így indulsz neki, a lelked nem telik meg jó előre aggodalommal. Egy nap, egy falu – így kell nekivágnod, ifjú barátom!”. (92. o.).
A könyv adatai:
Szerző: Linda Sue Park
Cím: Min mester inasa
Kiadó: Animus, Budapest, 2016.
Ár: 1980 Ft
Könyvmutatványosok 