Fombelle már az Ágrólszakadt Tóbiásban is megmutatta mesteri elbeszélőkészségét, fantáziáját, de míg ott egy tökéletesen fiktív világot teremtett, a valóság tényeiből, addig a Vangóban megfordítja ezt, a valóságos események köré épít fikciót…

Úgy tíz éves lehettem, amikor az orgonafán felkapaszkodva a szomszéd nyári konyháján sütkérezve volt szokásom olvasni. A kissé nosztalgikus összképet talán rontja, hogy csúzli volt a zsebemben, esetleg fakard, vagy íj meg nyíl (természetesen sk. fabrik) mellettem. Valójában a könyvek voltak az érdekesek:

A láthatatlan ember (Gárdonyi, H.G. Wells)
Sztrogof Minály (Jules Verne)
Sándor Mátyás (Jules Verne)
Némo kapitány (Jules Verne, Rejtelmes sziget)
Tulipán Fanfan (Benjamin Rochefort)
Old Shatterhand, Winnetou (Karl May)
Monte Christo grófja (Dumas)
D’Artagnan (Dumas, A három testőr, Tíz év múlva, Húsz év múlva)
Francia história (Merle)
Henri de Lagardere (Paul Féval, A púpos)
Persze nem véletlenül soroltam fel a fenti hősöket, az ő nyomukban lépked ugyanis Vango, pontosabban Evangelisto Romano, az Ég és föld között című első kötetben, mert a másodikra várni kell még kicsit.

És az első kötetben nem igazán kapunk a fő kérdésekre választ: kicsoda Vango, kik voltak a szülei, hogyan kötődik Oroszországhoz? Ki ölte meg Jean apátot? Találkozik-e még Mademoisellel? Hogyan alakul a mellékszereplők sorsa? Beteljesedik-e Andrej és Émilie (Vakond) szerelme?
Mert azért az nem kérdés, hogy Vangóé és Ethelé az utolsó lap utolsó soraiban igen, hacsak Vango, akit a regény elején majdnem pappá szentelnek, ellen nem áll önmagának is.
“Negyven fehér ruhás férfi feküdt a kövezeten.” El bír így kezdődni. 🙂 A történet egyébként különböző időbeli és térbeli síkokon zajlik, sok a múltbeli visszatekintés, így a narratív koherencia érdekében szükség van az omnipotens narrátorra.
Fombelle már az Ágrólszakadt Tóbiásban is megmutatta mesteri elbeszélőkészségét, fantáziáját, de míg ott egy tökéletesen fiktív világot teremtett, a valóság tényeiből, addig a Vangóban megfordítja ezt, a valóságos események köré épít fikciót, felhasználva nem csupán a romantikus hősöket, de az amerikai képregény és a korai történelmi regények elemeit is.
A regény 1915-1935 között játszódik,  a két világháború közötti időszakot mutatja be, Vango sorsa keresztezi valós történelmi személyekét, pl. Hugo Eckener, Sztálin és a lánya Szvetlana, Prokofjev. De létező volt természetesen a Graf Zeppelin, vagy a regényben szereplő magas rangú náci tisztek. De a szakács álruhában diszidáló német színész alakját is valós színészekéből gyúrhatta össze a szerző, hiszen a német Conrad Veidt vagy az osztrák Paul Henreid is 1935-ben emigráltak. (Mindketten játszottak a Casablancában, utóbbi Victor László szerepét.)

De ugyanígy létező személy Lady Drummond Hay is, aki valóban a Graf Zeppelin újságíró utasa volt.
A fiktív szereplők közül – bár Pacskovszky Zsolt nem magyarította (a karakterek szempontjából nincs is jelentősége) – néhánynak beszélő neve van, például Boulard felügyelő, aki az anyjával él, és mindene az evés, a minőségi calvadosáról, és whiskyjéről híres Boulard-família nevét kapta, a felügyelői Avignon és Esquirol, utóbbi katalánul mókust jelent.
Fombelle már az Ágrólszakadt Tóbiásban is bebizonyította, hogy mestere a karakterteremtésnek, kevés szóval is képes, a cselekvéseiken keresztül tökéletesen felépíteni a mellékszereplők karakterét.
Ahogy persze Vangóét is, aki sok nyelven beszél hibátlanul, úgy mászik a falakon, hogy a pókok is megirigyelnék. A regény ugyanis azzal kezdődik, (ez már említettem) hogy a pappá szentelése napján a Notre Dame előtt megpróbálják megölni, mire ő felmászik a harangtoronyba, ahol a kissé félkegyelmű harangozó épp találkára készül. (sic!) Mivel az üldözői oroszok, s maga Sztálin ad utasítást a történet szerint Vango likvidálására, akit a nevelőnője nevel szülei halála után rejtegetve mindenki elől, a vezetékneve pedig Romano, azonnal felmerül a lehetséges egyezés a Romanov család köré szőtt legendákkal, és éppenséggel akad is találat, na nem Alekszej Romanovval, hanem Nyikolaj Mihajlovics Romanov orosz nagyherceg életrajzi adataival. Aki 1910 környékén beleszeretett Nelli Barjatinszkaja hercegnőbe.

Viszont a második kötetből egyértelműen ki fog derülni, hogy ez téves nyom, így inkább érdemes eljátszogatni az Evangelisto Romano névvel, hiszen a Vango eszerint csak becenév. És persze az sem lehetetlen, hogy álnév, hiszen a szülei halála után Mademoiselle mindent megtett, hogy megvédje a fiút.
Szóval fogtam magam, s megérdeklődtem, hogy van-e valami különleges jelentése a nevének Szicíliában, s a Lipari-szigetek környékén.

“A romano, mint olasz szó magyarul annyit jelent, hogy római. Állhat főnévként és melléknévként. Romano – római – lehet római kori, vagy Rómában élő, de utalhatnak vele a Vatikánra is. Nincs több jelentése az olaszban, de ugyanígy a szicíliai dialektus(ok)ban sincs. Hímnemben romano, nőnemben romana, de többesszámban hn romani, nn romane, ha írva látod. (Latinul, romanus főnév és melléknév hn-ben)”

Az Evangelisto pedig elég egyértelműen az evangélista főnévre mutat, római evangélista eszerint, aki nem más, mint Márk, de attól tartok ennek nincs sok köze a Vango-rejtély megfejtéséhez, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy Vango 10 éves korában elmegy a templomba (monostor), többször is szerzetesként él, és papi elhivatottságot érez, rendelkezik a nyelveken beszélés adományával, és a madarak (fecske) barátja, akik különleges ragaszkodást éreznek iránta.
Vango azzal, hogy kilép a szigetéről, és az elszigeteltségéből nem csupán a felnőtté válás útjára lép, de misztikus, arctalan figurájává, legendájává válik korának. Olyan hőssé, mint a bevezetőben említett alakok. Az olvasó pedig körmöt rágva, szívdobogva aggódik a sorsáért.
A mű eközben bővelkedik a krimi elemeiben, mesterien vegyítve a romantikus kalandregények miliőjével.  Ethel figurája, az angol (skót) nemesi családok titokzatos, lázadó alakja, egyszerre érzékeny kislány, szelíd szerelmes, és “wamp”, aki férfiakat bolondít magába, csavar céljai érdekében az ujja köré, hagy összetört szíveket a bálok, és estélyek táncparkettjén maga után, hogy aztán odaadóan ápolja szerelmét, s ne merje kimondani a szeretlek szót.

Nem beszélve arról, hogy a regény tipográfiája is a díszlet és miliőteremtés eszköze, a Graf Zeppelin rajza és a kronológiát feltüntető oldal pontosan olyan, mintha egy Verne-regényt lapoznánk.
Ami pedig a legmeglepőbb a történetben, hogy a krimi elemeit egyszerre szolgáltatja a történelmi valóság, Hitler és a nácizmus előretörése, az (angol) arisztokrácia diszkrét sznobizmusa, és a titkosszolgálatok professzionalizálódásának esetlen átmeneti időszaka. Az egyik oldalon már ott a Gestapó, míg a másikon a 19. században ragadt francia rendőrségi módszerek. Persze nem kevésbé félelmetes az sem.
Ezt, és az idősíkok és helyszínek váltakozása, a folyamatos elhallgatások teremtette feszültséget Fombelle mesterien oldja fel a jókor alkalmazott helyzet-, és jellemkomikummal.
A mű annyira kompakt, hogy hosszan lehetne folytatni, zárásként még mindenképpen felhívnám a figyelmet arra, ahogy a vidéki miliőt (pl. Everland Manor), a szigetek mikrovilágát megteremti és szembeállítja a nagyvárosok kapitalista urbanizációjával, anélkül, hogy értékítéletet mondana bármelyikről.
És arra a tényre, hogy a bejegyzés elején említett regényhősök mindegyike, de különösen Edmond Dantés egy kis halászfaluból indul, ugyanúgy három gazemberrel kell leszámolnia, miközben ő is elkerülhetetlenül belebonyolódik a hatalmasok, a világ sorsát irányítók játszmáiba.

Eközben a Vango ízig-vérig modern történet is, fegyverkereskedőkkel, bandaháborúval.
Mindezek mögött azonban ugyanaz a képlet, mint az Ágrólszakadt Tóbiásnál: hatalom és elnyomás áll szemben a szabadsággal, és alapvető morális kérdések húzódnak meg a történet hátterében. Fombelle-nek sikerült teljesíteni a célkitűzését, maradandó művet alkotni, amely újabb mítoszt tesz hozzá Európa (gyerekirodalom)történetéhez.

Bele lehet olvasni magyarul, franciául.

Köszönjük a Móra Kiadónak a kötetet.
Kiadó: MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ ZRT
346 oldal
ISBN: 9789631189278
Fordító: Pacskovszky Zsolt