Nagyon vártam, hogy a kezembe kerüljön ez a könyv. A szerzőpáros előző kötetét, a Mérleghintát ismerve,  az elvárásaim is nagyok voltak. A könyv vonzó, olvasásra csábítanak az illusztrációk.

Kezdem a borítóval: egy körhinta kiterített rajzát látjuk, szerzők neve és cím a 12 cikkelyes körben olvasható, amely az órára, mint tárgyra és az időre utal. A meleg sárgás-alapszínnel kontrasztban állnak a körhinta kékes lilás színű vagy körvonalú afrikai állatalakjai, amelyek az óra járásával azonos irányba néznek. Azok a metamorfózisok, amelyeket az illusztrátor követett el a könyv lapjain, egyszerűen lenyűgőzőek. Már rögtön a belső borítókon az őszi falevelek egyben a harmona tollai vagy fordítva…

A 20. oldalon a harmona úgy teríti szét szárnyait, hogy az égből egy kör marad látható, amely egy óra számlapja: a számok helyeire tizenkét felhő került, a harmona szeme a középpontban van és szétnyiló csőre az óra kis- és nagy mutatója. A könyv további részében valahányszor nyitott csőrrel látjuk a harmonát, mindig társul az óramutatók képe. De nemcsak órává bír átváltozni a harmona: a 36-37. oldalakon úgy fogja körül a csirkát a harmona nyaka, mint az anyaméh a magzatot.

És vannak vicces helyzetek: a 42. oldalon a csirka a harmona hosszú lábain síel, a 65. oldalon pedig nyakát harmonikaszerűvé behúzva, szándékosan utánozza a pingvineket, hogy felvidítsa a csirkát. De vissza-visszatér a körhinta közeli, dekoratív részletének képe, vagy távoli, az időt szimbolizáló teljes ábrázolása.

Nem tudom, hogy okozhat-e csalódást az a tény, hogy nem a körhinta állatalakjai, hanem két madáralkatú szereplő barátsága köré szővödik a cselekmény. Én ismerősként találkoztam velük: a Fazék névre hallgató Csirka és kecses nyakú harmona, Felicián a Mérleghintában is szerepeltek, karakterük nem változott, nevet azonban csak most kaptak. A kicsi, védelemre szoruló Fazék és a segítőkész Felicián kezdettől fogva szimpátiát váltanak ki az olvasóból.

A körhinta állataira felültek a csirkák és várták, hogy elinduljon. Kivéve Fazékot, aki a legkisebb volt, és soha nem jutott hely neki. De a körhinta elromlott. A csirkák ősszel Afrikába repülnek, Felicián is elköszön, aztán mégis marad, mert a csirka barátja. A csirka és a harmona együttes erővel sem tudják elmozdítani a hintát, hogy Afrikába szállítsák javítás céljából. Fazék nem adja fel: egy tobozt ültet a körhinta alá, hogy ha majd fa lesz belőle, felborítsa a hintát és akkor el lehet gurítani Afrikába.

Talán ez a jelenet érzékelteti leginkább azt az időélményt, amit tapasztalunk az olvasás során. A történet szövetét át- meg átszövi az időre való reflektálás fonala: a várakozásnak, az erőlködésnek, a barátkozásnak, a nevetésnek, a növekedésnek az időhöz viszonyított aránya. Többször végiggondoljuk, hogy mire elég egy másodperc, egy perc, egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év.
Néhány kiragadott mondat:
„Egy másodperc alatt van idő elmosolyodni.”
„Egy perc alatt a mosoly másokra is átragad.”
„Egy hét alatt az erőlködésből munka lesz.”
„Egy hónap alatt összeveszel és kibékülsz a barátoddal.” „Egy év alatt a fa felöltözik és leveti ruháját. ”

Azt nem részletezem, hogy hogyan szórakozik a két barát mindaddig, amíg Felicián tényleg elmegy Északra, a vissszatérő harmonákhoz csatlakozva. De azt elárulom, mert szerintem ezt általában sejtik az olvasók: Fazék fel fog ülni a körhintára, mégpedig az oroszlánra. Nem akkor kerül erre sor, amikor Felicián felajánlja, hogy felrakja Fazékot a körhintára. Tudom, hogy közhely, de idekívánkozik: amikor eljön az ideje. Felicián elment, a csirkák visszajöttek, kivéve azt, aki előző évben az oroszlánt ülte meg. Felszabadult tehát egy hely Fazék számára.

A szerző kérdése: „És a körhinta?”
Van válasz is: „Vannak dolgok, amikhez több idő kell, mint másokhoz.”
És a barátság?- tettem fel én a kérdést, miután az utolsó három duplaoldalon ezt az ismétlődő szöveget olvastam: „És telt -múlt az idő…” De erre a kérdésre nincs válasz a szövegben. Várakozással maradtam a könyv elolvasása után. Ha szándékában állt a szerzőknek azt a várakozó lelkiállapotot kelteni az olvasókban, amit Fazék átélt, akkor elérték. De nem ez a vége a mesének.

Nyitott mű, az olvasóra van bízva a történet befejezése, amiben az illusztrációk segítik. (A nyitott műről igen jó vita bontakozott ki korábban a könyvmutataványosok között.)
De maradt bennem valamiféle hiányérzet ahhoz a meglepő befejezéshez képest, amit a Mérleghintában olvastam. Egyetlen frappáns mondat van ebben a könyvben, amely úgy repített ki engem abból az időélményből, amelybe beleringatott a szöveg addig a pontig, mint ahogyan Pit repítette a világűrbe a kidőlt fenyőfa (Mérleghinta): „Egy egész évig csak az amerikaiak mosolyognak.”
Mindkét könyvet ajánlom tehát. Nem állítom, hogy a Mérleghinta jobb lenne, de más-más olvasói attitűdöt kíván a két könyv. Ha tehetném, én „tiszta fehér lappal” olvasnám újra mindkettőt, a Körhintát előbb, majd a Mérleghintát.

Timo Parvela, Virpi Talvitie: Körhinta.
Fordította: Bába Laura,
Cerkabella Könyvkiadó, 2010,
77 oldal.

Parvela: KörhintaNem tértem ki rá, de nagyon kedvelem a fák, tobozok, csillagok, stb. sokaságának ábrázolási módját. A választásom a pitypangos rétre esett, azért is, mert itt Felicián hozza vissza Fazéknak a felrepült léggömböt, de szépen visszautal ez a jelenet arra, amikor Pi bogozza ki a harmona számára a fa ágába akadt léggömb madzagját (Mérleghinta).

Itt mutatom meg, hogyan készíthetünk gyerekeinkkel krepp-papírból citromlepkét.

Szekeres Niki írása pedig itt.

Hírdetés