Talán azért gondoltam rá olyan sokat, mert 2007. november 14-én lett volna 100 éves. És az idei budapesti Könyvfesztiválon a skandináv országok szerepeltek díszvendégként. Nézegettem itt a magyar honlapokat, vajon mennyi információt találok róla. Bizony nem sokat.
”Olyan érzés volt e pletyka tárgyának lenni, mintha egy kígyófészekben feküdtem volna, és én úgy határoztam, hogy elhagyom ezt fészket, amilyen gyorsan csak lehet. Nem úgy volt – ahogy talán néhányan gondolták –, hogy régi jó szokás szerint kitagadtak otthonról. Egyáltalán nem, én magam léptem meg. Vadlovakkal sem lehetett volna visszatartani.
A szüleimet ez természetesen megrendítette, de nem kaptam sok szemrehányást. Csak azt gondolták, hogy ha már egyszer gyereket vártam, akkkor legalább más lehetett volna a gyerek apja.
– És az igazat megvallva, én is ezt gondoltam – mondja Astrid Lindgren. ”Hogy tehetted?”, kérdezte Hanna (Astrid anyukája) bánatosan és színlelést nélkülöző csodálkozással. De tudtak-e valaha is ifjú, tapasztalatlan, könnyen rászedhető kis butuskák válaszolni ilyesféle kérdésekre?”(Idézetet Margareta Ströstedt: Astrid Lindgren. En levnadsteckning című biográfiájából.)
Astrid tehát Stockholmba költözött, ahol gépírókisasszonynak tanult. A hét úgy ahogy eltelt, de a vasárnapok borzasztóak voltak, egyedül a nagyvárosban, ahol senkit nem ismert. A könyvek mentsvárat jelentettek, s Astrid az irodalomba és Fantáziába menekült.
Egyszercsak egy újságban olyan női ügyvédről olvasott, aki lányanyákon segít. Astrid fölvette vele a kapcsolatot, így került Koppenhágába, ahol egy családnál lakhatott, amíg a fia, Lars meg nem született. Astridnak dolgoznia kellett, igy Lassét (ejtsd: Lassze) nevelőszülőknél hagyta, maga pedig visszautazott Stockholmba, ahol befejezte az iskolát, majd egy irodában titkárnőként helyezkedett el. Havi 150 koronát keresett, és egész idő alatt spórolt, hogy vonatjegyet vehessen, és elutazhasson Koppenhágába, hogy láthassa a kisfiát.
Szerencsére nemsokára Astrid hazavihette Lassét Stockholmba, s amíg dolgozott a szállásadónője vigyázott rá. Aztán egy nap Astrid hazautazott a szüleihez, s akkor már nem érdekelte, mit szólnak a faluban. Kisfiát a szüleire bizta, akik szeretettel nevelték, amig ő a nagyvárosban dolgozott. Aztán egy másik hivatalban kapott állást, ahol megismerkedett Sture Lindgrennel (ejtsd: Sztüre Lindgrén), akivel 1931-ben házasságot kötött. Attól kezdve Lindgren asszony főállású háziasszony és családanya lett. Három évvel később kislánya született, akit Karinnak kereszteltek. 1941-ben beköltöztek a Vasaparkban lévő lakásba, ahol Astrid egészen haláláig lakott.
Astrid kedvét azonban nem tudták elvenni az írástól. Amikor a viszonylag újonnan alapított Rabén & Sjögren Kiadó lányregény írására hirdetett pályázatot, a később magyarul is megjelent Britta kiönti szívétcímű munkával Astrid második díjat nyert, s így 38 éves korában írónővé vált.Úgy 10 éves lehettem, amikor a nagynéném n így szólt hozzám: ”Olvastam egy nagyon jó könyvet. Megvan a könyvtárban, olvasd el te is.” A könyv levélformában íródott egy 15 éves lányról, Brittáról, aki egy szürke vidéki kisvárosban lakik, és egy stockholmi lánnyal levelezik. Britta leveleiből kiderül, hogyan éltek a svéd gimnazisták abban az időben, és megismerkedhetünk a svédek adventi és karácsonyi szokásai. Többek között megtudjuk, hogy Britta szülei egy vonaton ismerkedtek meg Angliában, meg hogy az anyukája napközben könyveket fordít, s emiatt nincs ideje a házimunkával foglalkozni.
Astrid utoljára 1946-ban vett részt pályázaton, amikor ugyanazon kiadó ifjúsági detektívregény írására ösztönözte az írókat. Astrid újra első díjat nyert Kalle Blomkvist, a mesterdetektív (magyarul nem ezen a címen jelent meg!) című regényével. Ekkor kamatoztathatta azon tudását, amire akkor tett szert, amikor egy kriminológus professzor titkárnője volt.
A kollégáim szerint azért, mert Astrid mindig a gyerekek pártján állt, nagyon jó emlékezőtehetsége volt, és nem felejtette el, amit mi olyan sokan elfelejtünk felnőve: milyen érzés is gyereknek lenni.
Harisnyás Pippit 5 német kiadó utasította vissza, amikor Astrid Lindgrenhez beállított egy fiatalember Hamburgból. Astrid maga úgy írja le, hogy ”az a barnaszemü, halványan mosolygó Friedrich Oetinger a kopott kabátjában”, aki éppen akkor indított egy kiadót Hamburgban, és szeretett volna szerződést kötni, hogy kiadhassa azt a könyvet, ami olyan rendkívüli. Astrid rögtön megkedvelte a fiatalembert, aki azután megkapta Astrid minden könyvének a kiadási jogát, és ma ez a kiadó az egyik legnagyobb Németországban, hála a svéd gyerekkönyveknek.
A francia kiadó, amelyik Pippit kiadta, a túlságosan provokáló és anarchista dolgokat kihúzta a szövegből. Nem akartak például egy olyan borítót, ahol Pippi puszta kézzel felemel egy lovat. Talán abba belementek volna, hogy egy olyan képet mutassanak, ahol Pippi egy kis pónit tart a feje fölé.
”A francia gyerekek megtapasztalták a háborút, így sokkal realistábbak, mint a svédek” – véli a kiadó. – ”A francia gyerekek soha nem hinnék el, hogy van olyan lány, aki föl tud emelni egy nagy lovat.”
”Nahát” – válaszolta Astrid Lindgren. – ”Akkor mutassanak nekem egy valódi képet egy olyan lányról, aki puszta kézzel felemel egy pónit.”
Azt hiszem, hogy az új magyar fordítás jobban ragaszkodik az eredeti szöveghez, de azt már meg sem mertem nézni.
Karlsson (magyarul Háztetey Károly) első kiadása 115 ezer példányban jelent meg az akkori Szovjetunióban, és hihetetlen népszerűségre tett szert. Még 60 különbözö kiadás követte. Astrid Lindgren könyveit 10 millió példányban adták el orosz nyelven. A minap beszéltem egy orosz származású könyvtáros kolléganővel, aki azt mesélte, hogy erről a könyvről is készült elemzés, amiből kiderült, hogy Karlssonból egy szófogadó, jófiút csináltak.