Jean-François Martin: L’inventeur, (Éditions Thierry Magnier, 2010) című könyvéről az ajánlót ezúttal más szerző írja, nem az, aki a prae.hu kritikáját, noha a könyvet ő, Veress Gyöngyi, választotta. Nagyon örültem, amikor az ajánlót nem kisebb személy vállalta el, mint Pacskovszky Zsolt műfordító! Fogadjátok szeretettel a könyvajánlóját!

Azt meséli egy általam nagyra becsült, nálunk sajnos kevéssé ismert marokkói író, hogy amikor első, franciául írt szárnypróbálgatásait megmutatta egy általa nagyra tartott francia írónak, a bűnözőből lett híres dráma- és regényíró mindössze annyit tanácsolt neki, hogy gondoljon az olvasóra, és merjen egyszerű lenni, mert az egyszerűség az érettség jele.

„Merj egyszerű lenni, barátom!” – meglepő tanács egy francia írótól, még ha az illető elsősorban színdarabokat ír is. Mert ha valakik bajosan tudnak ellenállni a nyelv bűvöletének, szózuhatagai, szóvirágai csábításának, amelyek aztán nem egyszer úgy temetik maguk alá a tartalmat, mint koszorúk a sírhalmot, akkor azok a franciák. (Nem véletlen, hogy az egyszerű, tömör stílusban íródott francia nyelvű irodalmi alkotások szerzői jobbára nem franciák, csak kényszerűségből vagy saját elhatározásukból kezdtek franciául írni, mint Agota Kristof[1] – Camus talán kivétel Az idegennel (L’Étranger, a magyar kiadásban: Közöny), de hát róla meg tudjuk, hogy élete jó részében Algériában „idegenkedett”.)

Merj egyszerű lenni – ez jutott eszembe az 1967-ben született francia illusztrátor és meseíró, Jean-François Martin könyvecskéjéről, A feltalálóról, amikor kihúztam a postaládából, és egy szuszra el is olvastam. Hm. Ezt a szöveget egy francia írta? Vajon hány oldal lehetett eredetileg, mielőtt a szerző meghúzta a szöveget (a 29 könyvoldalnak csupán a felén találunk szöveget, ott is szép szellősen szedve)? A triplája?

A kötetben kopogós, sallangmentes mondatok követik egymást, élvezetes ritmust adva a szövegnek. Félix úr hétfőnként gondolkodik. Este eszébe jut valami. Kedden a tervezőasztalához ül, és éjszakába nyúlóan vonalakat húz, radíroz, rajzol. Szerdától szombatig fűrészel, szögel, reszel és izzad. Szombat este kipróbálja új találmányát (Félix úr ugyanis feltaláló), majd ágyba bújik, és a vasárnapot pihenéssel tölti (mert a feltalálás fárasztó dolog). Mindez hetente ismétlődik, hetente kiötöl valamit, évi 52 találmányt, mint amilyen a kókuszdió-törő vagy a 36 cseppes gyorspipetta türelmetlen betegek számára. Félix úr sikeres, rangos díjjal elismert, köztiszteletnek örvendő férfiú. Aki szépen elvolna a maga kis világában, ha egy nap nem kopogna be hozzá egy testes úr zöldhasú dollárokat idéző öltönyben, hogy egy találmányt rendeljen tőle. Egy olyan masinát, amely milliárdossá teszi a milliomosokat. Félix úr egy hetet kap rá. Nem kis kihívás, nem kis feladat. Olyannyira nem, hogy sokáig úgy fest, Félix úr bicskája bele is törik. Hiába töri a fejét egész héten, nem jut eszébe semmi. Vasárnap már kezd atomjaira hullni. De feltalálónk az utolsó pillanatban mégis feltalálja magát, és megalkotja a végtelenített lépcsőt, amelyen a találmányért jövő zöld ruhás férfi soha nem ér fel hozzá…

Mindez tehát minimalista módon előadva. Ez az egyszerűség azonban véletlenül sem jelent irodalmi igénytelenséget. Félix úr bemutatása, a szöveg első harmada afféle modern teremtéstörténet-parafrázisként olvasható: az Úrhoz hasonlóan Félix is hat napig teremt, majd a hetedik napon megpihen. A versszerű tördelés, a ritmus, az időnként ismétlődő fordulatok is erre játszanak rá. Egyszerű, de mozgalmas szöveg, amelynek ereje mégis a letisztultságában rejlik. Ritka, hogy az ember úgy érzi, nem szívesen húzna ki egyetlen szót sem, mert úgy tökéletes az egész, ahogy van.

Ahogy a szöveget egyszerűsége mellett átjárja valami archaikus íz, úgy az illusztrációk képi világa is erősen retró, a múlt század első felének világa, az akkori plakátok képisége és szimbolikája köszön bennük vissza. Mintha a szerző azt akarná sugallni, hogy abban a ma már kissé távoli, jobban átlátható világban még léteztek egyszerűen elmondható kristálytiszta történetek, hétköznapi mesék. (Zárójelben megjegyzendő, hogy a szerző egyszerre komor és humoros illusztrációi nem a szöveg puszta képi megjelenítésére szolgálnak, hanem kiegészítik azt, egy másik dimenzióban új elemekkel bővítik ki a szöveget, például ezek révén szerzünk tudomást Félix úr egyik-másik találmányáról, így a kalapbiccentő készülékről vagy a rugós örökmosoly-fakasztóról is, amelynek a képe alatt búsul hősünk mosolytalanul, amikor semmit sem tud kiötölni.) De az archaikus íz és a retró hangulat ellenére nagyon modernnek tartom Jean-François Martin kötetét, és ennek éppen a letisztult irodalmi szövegben és a remekül megkomponált, hibátlanul egyszerű, mégis erőteljes, frappáns, a gyermekek számára alighanem humoros, a felnőtt olvasók számára pedig ironikus történetben látom az okát. A feltaláló művészi igényessége folytán gyaníthatóan rétegkönyv, gyaníthatóan intellektüel szülők gyermekei (és maguk a szülők) élvezhetik igazán, mégis örülnék, ha megtalálná a maga magyar kiadóját és lelkes olvasóit, meg a fordítóját, akinek ez a látszólag egyszerű, de nagyon is finom szöveg a kezére áll (elérhetőségem a szerkesztőnél…).

Visszatérve a nekem kedves marokkói íróhoz: csak később, már elismert íróként jött rá, hogy a drámaíró, aki hajdan egyszerűségre buzdította, valószínűleg el sem olvasta az irományait. Ahogy valószínűleg egyetlen olyan kéziratot sem olvasott el, amelyről kikérték a véleményét. Mindig csak annyit tanácsolt: „Merj egyszerű lenni, barátom”.

A feltaláló olvastán most mindenesetre ő is elismerően csettintene.

Pacskovszky Zsolt

És aki szeretné a könyvből készülő kisfilmet részletét látni kattintson IDE!

[1] Kristóf Ágota, Agota Kristof (Csikvánd, 1935. október 30. – Neuchâtel, Svájc, 2011. július 27.) Kossuth-díjas magyar származású svájci író, aki francia nyelven írta és jelentette meg műveit.