Könnyű tollal, vidám fejjel írt olvasónaplójegyzetet terveztem írni Astrid Lindgren Harisnyás Pippijéről annak appropójából, hogy kezembe került és újra lelkesen olvassuk itthon a gyerekirodalom e klasszikusát. És nem akárhogy, hanem Tótfalusi István fordításában, mely három különálló, puhakötésű, szinte zsebkönyv méretű kiadványként jelent meg az Egmont kiadó gondozásában 2010-ben. A pihekönnyű ponyvaregény-formátum először meglepett, merthogy a keményfedeles trilógia kiadásokhoz szoktam én (csehül, ahogy a könyvet először olvastam, egy kötésben jelent meg a Harisnyás Pippi, a Harisnyás Pippi hajóra száll, s a Harisnyás Pippi a Déltengeren). De hamar rájöttem ennek a már-már minimalista kiadásnak is az ízére, nagyon mama-barát ugyanis ha belegondolunk abba, hogy ez a mostani hirtelen jött nyár mennyi cipelnivalót sóz a nagyvárosi anyukák nyakába. Az enyémbe legalábbis.

Szóval a súlytalan papírú kiadáshoz könnyed és vidám ajánlót gondoltam el, mert Pippi is ilyen: feszélyezetlen, gondtalan és határtalanul jókedvű. Nagyon is az. Azt gondoltam naiv fejemmel, hogy az “olvastam-olvastátok”, “ismerem-ismeritek”, “szeretem-szeretitek” helyzet kellemes kis képzelt beszélgetést teremt majd a három Pippi könyvről. De rá kellett jönnöm, hogy Harisnyás Pippi túl nagy klasszikus, túlságon is nagy sztár, túlontúl értékelt és kommentált regényhős ahhoz, hogy kötetlenül lehessen beszélgetni róla.

Az eredetileg 1945-ben, 1946-ban és 1948-ban Svédországban megjelent könyvek bejárták a világ szinte minden részét, vagy nyolcvan nyelvre és dialektusra fordították le, s valószínűleg nincs olyan kommunikációs médium, melyen ne született volna ilyen vagy olyan Pippi feldolgozás (gondolok itt pl. a filmre, tévéfilmsorozatra, hangjátékra, rajzfilmre, képeskönyvre, valamint a klasszikus és digitális játékok garmadára). Épp Pippi világméretű popularitása az, ami miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni a róla született értelmezéseket, félreértelmezéseket, a vele kapcsolatban felvetett és felmerülő gyerekirodalmilag releváns témákat. A teljesség igénye nélkül két Pippi (dez)interpretációról írok itt most, velük szemben igyekszem megvédeni a szövegbéli Harisnyás Pippit. No nem mintha neki erre szüksége lenne, lévén ő a világ legerősebb gyereke, hanem egyszerűen csak a textuális igazságosság miatt, ha van ilyen.

Az első ilyen (félre)olvasat szerint óvatosan kell bánni a Pippi könyvekkel, mert azok veszélyes rasszista sztereotípiákat közvetítenek. Így látja legalábbis a feminista teológus Eske Wollrad, aki amellett érvel, hogy kiegészítésekkel és magyarázatokkal kellene ellátni a Pippi kiadványokat, hogy a szövegben megbújó rasszizmusra lehessen figyelmeztetni az olvasókat. Próbálom elképzelni, az ilyesmi hogy nézne ki. Lábjegyzetek, esetleg figyelemfelhívó szimbólumokkal ellátott keretek kerülnének az egyes oldalakra “vigyázz, ezt rasszizmus!” intésekkel, a digitális kiadásokban pedig mondjuk piros fény villanna fel a veszedelmes passzusok mellett. Vagy tovább tankönyvesítenék a kiadást azzal, hogy minden fejezet végén ellenőrző kérdéseket sorolnának fel, és három pontba szedve megismételnék a megjegyezni való szerzői tévedéseket és a kérdéssel kapcsolatos helyes állásfoglalást. Brrrrr!

További ironizálás helyett idézem inkább az egyik olyan részletet, melyre hivatkozva Wollrad az argumentációját felépítette. Pippi hosszú tengeri hajózás után barátaival Tomival és Annikával megérkezik a Kurrekurredutt szigetre, ahol Pippi papája a király:

“Efraim király régóta nem látta uralkodói teendőit, ezért most aztán istenigazában uralkodott. Közben a fekete kurredutt gyerekek egyre közelebb óvakodtak Pippi trónjához. Valami érthetetlen okból azt képzelték, hogy a fehér bőr sokkal különb, mint a fekete, ezért tisztelettől és hódolattal eltelve közeledtek Pippihez, Tomihoz és Annikához. Pippi ráadásul hercegnő is volt. Amikor Pippi elé értek, mind egyszerre térdre borultak, és homlokukkal a földet érintették.
Pippi azonnal leszökkent a trónról.
Mit látok! – kiáltott. – Tárgykeresőt játszotok? Várjatok csak, én is veletek tartok!
Ő is letérdelt, és keresgélni kezdett, orrával a földet szántva.
Úgy látom, hogy itt már jártak előttünk tárgykeresők – állapította meg egy idő múlva. – Egy gombostű nem sok, de itt még annyi sincs, nekem elhihetitek.
Visszaült a trónjára, és abban a szempillantásban a gyerekek újra a földre hajtották előtte a fejüket.
– Elvesztettek valamit? – kiáltott rájuk. – Ha igen, itt nincs, annyi szent, úgyhogy fölállhattok.” (Astrid Lindgren, Harisnyás Pippi a Déltengeren, Egmont: Budapest, 2010, o. 67-68)

Ha a szövegrészletet (vagyis annak magyar fordítását) a róla született Wollrad értelmezéssel egybevetjük több gonddal is szembetaláljuk magunkat. (A fordítást sajnos nem tudom a svéd eredetivel egybevetni, az idézett rész Tótfalusi fordítását Jana Fürstová 1976-os cseh fordításával hasonlítottam össze, a kettő teljesen hű képe egymásnak.)

1. A szigetnek mint színhelynek, annak őslakóinak, valamit tiszta, civilizáció által nem romlasztott életének Pippi-trilógiabéli ábrázolása természetesen magában rejti a kolonialista diskurzus exotizáló perspektíváját, az érdekes és különös mássággal kapcsolatban kialakított európai (nyugati) viszonyulásmódot, mint ahogy ez az idézetből is felsejlik. Ezt a fajta exotizmust (orientalizmust) azonban semmiképpen nem lehet a rasszizmussal egybemosni. Wollrad azonban nem tesz különbséget a kettő között, s idősíkokat keverve össze (Lindgrenét és a miénket) a ma aktuális antirasszista ideológiák (egyébként jogos) normatív értékrendszerét és nyelvhasználatát kéri számon a múlt század negyvenes éveiben megfogalmazottakon.

2. Szövegmegértési probléma, hogy Wollrad nem veszi észre vagy nem akarja komolyan venni, hogy Pippi kigúnyolja, félreérti a kurredutt gyerekek alsóbbrendűségi gesztusát. Az idézett szövegréteg az internalizált negatív kurredutt önképet igyekszik felrúgni azzal, hogy viccet csinál belőle. Pontosabban szólva Pippi antirasszista harcossá lesz azzal, hogy a térdre borulást elvonatkoztatja attól a szimbolikus jelentéstől, amivel ezt a testi mozdulatot kulturánk felruházta. Mintha egy szándékos félreolvasatról lenne szó, melynek köszönhetően Pippi egyrészt a hajlongást keresésként értelmezi át, másrészt visszautasítja a méltatlan tiszteletet. A szövegben mintha a kultúrantropológus hangja bújna meg, hogy geniálisan szóljon azon kultúrális kompetenciákról, melyek a rasszizmus felismeréséhez, átértelmezéséhez és elutasításához szükségesek.

3. Eske Wollrad szerint az ilyen és hasonló passzusokkal az a baj, hogy nem lehet őket megállás, elcsukló megbotlás nélkül felolvasni egy feketebőrű gyereknek. Szerinte a gyerekirodalmi szövegeknek ezen a próbán kell keresztülmenniük: ha minden gond nélkül, megtorpanás nélkül tudjuk felolvasni őket, akkor rendben vannak. Ebből viszont az következik, hogy gyerekirodalmat csak az univerzális mintaolvasó megkonstruált identitásának címezve lehet írni, vagyis nem lehet gyerekirodalmat írni. Mert megtorpanás nélkül nem lehet felolvasni a Harisnyás Pippit pl. egy cukorbeteg gyereknek sem, hisz a könyvben bizony van palacsinta is, torta is, ráadásul egy egész édességbolt.  Annak sorát, ki mindenkinek nem való a könyv, ki mindenki miatt kellene jegyzetekkel ellátni,  hosszasan folytatni lehetne. Az ilyen értelemben készült lista végül nem csak arról szólna, hogy alig van gyerek, akinek Harisnyás Pippit felolvasni lehetne, hanem arról is, hogy szinte nincs könyv, amit kezünkbe vehetnénk. Wollrad felvetése tehát tökéletes zsákutca.

A másik téma Pippi állítólagos rosszaságát illeti. Marika írásában olvashatjuk, hogy pl. a franciaországi Pippi fogadtatásban ez a motívum milyen formában jelent meg, és hogy milyen körülmények közt született meg az új, kritikus fordítás. Bár a gyerekkorról alkotott vélemények Lindgren kora óta nagy mértékben megváltoztak, pluralizálódtak, s maga a gyerekkultúra is lényeges transzformációkat tudhat maga mögött, mégsem letűnt, történelmi jelenség Pippi rossz gyerekként való bemutatása. Magyar szövegkörnyezetben például ezt találtam: “Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy egy szigorú vallásos neveltetésben részesült fiatal nő hogy volt képes kitalálni ilyen rossz és hazudós karaktert. Bár ha jobban belegondolunk, annyira mégsem meglepő.” (Galgóczi Móni) .

Pippi az én olvasatomban se nem hazudós, se nem rossz. Pippi hatalmasakat lódít, ez igaz, de a Pippi-féle lódításokat hazugságként kategorizálni nem éppen akkurátus teljesítmény. Míg a hazugság általában a tudatos félrevezetést jelenti, addig Pippi nagyot mondásaival inkább mókázik, nevettet, és nem kivételes az sem, amikor gyógyít. Nagyon jól mutatja ezt a “Pippi felvidítja Laura nénit” című fejezet. Hadd idézzek ebből is egy részletet:

“- És hogy szolgál az egészsége, kedves Laura néni? – kérdezte /Szerecsés néni/ őszinte érdeklődéssel. Laura néni arca elkomorult.
Nem jól, kedveském – felelte. – Sokat nyugtalankodom, minden idegesít.
Akárcsak a nagymamám – vágott közbe Pippi, és egy süteményt mártott a poharába. – Ő is mindentől idegeskedett, a semmi is felbosszantotta. Ha például az utcán egy virágcserép esett a fejére, rögtön ugrálni, visítani meg sápítozni kezdett, hogy mindenki azt hitte, valami szerencsétlenség történt. Képzelje, egyszer bálban volt apával, és mambót táncoltak. Apa szörnyen erős, és egyszer az történt, hogy jól megpörgette a nagymamát úgy, hogy a nagymama nagy ívben átrepült a tánctermen, és a nagybőgőben kötött ki. Hát nem rájött megint a visítás meg a sápítozás? Erre apa fogta, és kilógatta az ablakon a negyedik emeletről, csak hogy a nagymama megnyugodjon egy kicsit, és abbahagyja az idegeskedést. De hát azt várhatta! A nagymama csak visítozott: ‘Engedj el azonnal!’ Apa mit tehetett volna, elengedte. No persze, ezzel sem volt sikere. Mondogatta is apa, hogy soha nem látott még öregassonyt, aki ennyire felhúzta volna magát minden semmiségért. Bizony nagy baj, ha az embernek nincsenek rendben az idegei – mondta Pippi részvevően, és újabb süteményt mártott a narancslébe.” (Astrid Lindgren, Harisnyás Pippi a Déltengeren, Egmont: Budapest, 2010, o. 18-19.)

Pippi hasonló lódítások sorával ejti ámulatba Laura nénit, aki a vendégség végén ezekkel a szavakkal búcsúzik: “-Isten áldjon, kicsikém! – mondta Laura néni. – Igazad volt. Azt hiszem, rövidesen jobban leszek. Már nem is érzem magam olyan idegesnek.” Pippi lódításai nem a megtévesztés és tudatos csalás, hazudozás rokonai, ez egyértelműen kiderül, ha fentebb idézett fantáziaképeket a fejezet egészébe ültetve értelmezzük.

Hasonló értelmi differenciálódásra van szükség a “rossz” fogalmát illetően is. Pippi felrúgja a társadalmi konvenciókat, nem tartja be az illemszabályokat, felnőttekkel való kommunikációjában nem fogadja el a kisebbrendű, félszeg partner szerepét, néha bizony szemtelenül odamondogat. Ezeket a cselekedeteket egyrészt nem lehet kategorikusan a rosszal azonosítani, másrészt Pippi élete korlátozott bemutatás tárgyává válik, ha többi tettéről elemzés során megfeledkezünk. A Kurrekurredutt szigetről hazahajózva Pippi, Tomi és Annika lekésnek a karácsonyról. Január első napjaiban érkeznek meg, és Pippi barátai bizony irtó szomorúak, hogy lemaradnak a karácsonyfáról, az ajándékokról. Amíg Tomit és Annikát meleg szülői karok és csókolgatás fogadja, addig Pippi egy üres, fűtetlen házba érkezik egyedül. És mit csinál? Másnapra karácsonyt, igazi ünnepi meglepetést kicsi barátainak. Aki ilyenmód tud szeretni, nem érdemli meg, hogy rossznak tartsuk azért, mert pl. a felnőttek szavába vág és narancslébe mártogatja a süteményt.

Pippit a fantázia szülte. Pippi szőröstül-bőröstül fantázialény. A trilógia persze nem mentes a társadalmi kritikától, talán épp ez ad okot arra a félreértésre, hogy a felnőttek gyakran követendő gyerekmodellként olvassák, talán ezért tartanak tőle. A gyerekek szerencsére értik miről van szó. Persze, néha játékban újraélik, eljátszák Pippi számukra vicces túlkapásait, de a mindennapokban nem másznak cipőstől az ágyba, nem próbálnak rendőröket vagy lovakat emelgetni, nem kezdenek hihetetlen lódításokkal a figyelem központjába tolakodni. Bármennyire valósnak is képzelik el Pippit, nem a szülőt bosszantó szabályok kikezdését tanulják meg tőle, hanem a képzelet világába való szárnyalást, a szabadságot, az életkedvet. És pont ezért maradt nekem Pippi felnőttkoromra is igaz barátom.

Így ismertem meg, Olga Pavalová illusztrációjában (1976):


És ilyen fizimiskával ruházta fel Pippit Adolf Born (2010):

Reklámok