Mottó: „Elengedni valakit vagy békében lehet, vagy sehogy.”

(Pál Ferenc, Csíkszereda, Nyitott Akadémia, 2011. nov. 10.)

Minden mese, minden történet véget ér. Minden élet lezárul fizikai szinten. A test halála azonban kérdések sorozatát indítja útra gyermekben és felnőttben egyaránt. Olyan kérdésekét, amelyeket kényes lehet megválaszolni magunknak is. A vívódások általában bent folytatódnak: fájdalom, félelem, gyász kíséretében.  A felnőtt megfeszített, tudatos lelki-szellemi munkával, a gyermek pedig szimbolikus nyelven tud némi megnyugtató választ adni önmagának. Ezen az úton nyújt nagy segítséget Singer Magdolna keménytáblás foglalkoztatókönyve.

Az utóbbi években egyre több szak- és gyermekirodalmi könyv témája a halál, a gyermeki gyász, és a veszteségélmény feldolgozása. Kialakult erről valamiféle beszédmód, mégis ez a könyv újszerű gyakorlatias, foglalkoztató, tényleges (gyász)munkára invitáló jellege miatt. A könyv megjelenésének időzítése (2011. Mindenszentek) nem véletlen: a tényleges gyászfeldolgozást célozta meg a Móra Kiadó. Jó eséllyel!

Az önmagát is foglalkoztatókönyvként meghatározó könyv abból indul ki, hogy a mai kultúránk elvesztette azokat a kapaszkodókat – hitet, hagyományokat, szabályokat – amelyek átsegítették a régebbi korok embereit gyászukban. Hozzátenném, hogy azért is van nehezebb dolgunk, mert többet tudunk ma a gyermeki lélekről is (legalábbis azt hisszük).[1] A halál sokszor ijesztő, felfoghatatlan számunkra, tanácstalanul nézünk  szembe vele. Mit mondjunk a gyereknek? Mennyit és hogyan? Mikor avassuk be az elmúlás rejtelmeibe? Kimondjuk-e a meghalt szót? E kérdések mögött saját félelmeink húzódnak meg, és a halállal szembesülve legtöbbször saját értékrendszerünk is újraértelmeződik.[2]A gyermek megérzi a felnőtt hezitálását, hallgatását, szenvedését, és ha nem kap választ, nagy valószínűséggel önmaga ellen fordítja tapasztalatát. Nem érdemes elhallgatni érzelmeinket, erőt kell vegyünk magunkon, és  a lehető legkomolyabban véve minden apró jelzését, válaszolnunk kell a kérdéseire. Be kell ismernünk, ki kell mondanunk, hogy nagyon fáj. Fel kell vállalnunk a gyermek előtt a gyászfeldolgozás stádiumait. Tárgyilagosan, őszintén. Úgy, ahogy meggyőződéssel hisszük a folytatást.[3]

Elvesztett hagyományokkal, kapaszkodók nélkül nincs könnyű dolga a felnőttnek, szülőnek. A tudomány, a ráció nyelvén nem magyarázható megnyugtatóan a halál, ráadásul a kisgyermek gondolkodása minőségileg különbözik a felnőttétől: ő a játék, a szimbólumok nyelvén ért, a szimbólumok nyelvén tudja kifejezni magát. Rajzban, (báb)játékban, mesében tudja feloldani saját feszültségeit. Megítélésem szerint éppen ebben ragadható meg e könyv legnagyobb értéke: lépésről lépésre a szimbólumok nyelvén, saját rajzban való kifejezésre szólítja fel a gyermeket. Gyakorlatias segítséget nyújt a szülőknek abban, hogy hogyan segítsék gyermekük gyászfeldolgozását. A természet örök érvényű körforgásával szemlélteti azt a felismerést, hogy bár fájó, mégis természetes velejárója az életnek az enyészet, a porladás, a halál. Az ember halála a test működésének leállását, mozdulatlanságát jelenti. Szemléletesen kifejezve olyan a test „mint egy ruha, amelyből kibújunk”, ha már nincs szükség rá. De a lélek nem szűnik meg létezni. A lélek ebben az értelemben egy magasabb szintű létben folytatja tovább útját, ahol már nem korlátozódik léte fizikai keretek közé.

Kék színnel kiemelve a gyermekekhez szól, tőlük kérdez a szerző: volt-e háziállatod, mely meghalt?, láttál-e elütött állatot?, mit éreztél?  stb.  Saját tapasztalatok mozgósításával indítja a közös feldolgozást. „Mondj neki kedveset, szépet!” Ezek a mondatok erősítik a gyermekben azt a hitet, hogy a szeretet tovább él, hogy a szeretetteljes emlékezés segít abban, hogy továbbmenjünk az úton. Fontos mondanivalója  a könyvnek az is, hogy  egy nagy rendszer, az univerzum részesei vagyunk. Mindennek megvan a maga helye, szerepe, ideje és értelme. Minden átalakul. A test a földben értékes ásványokká alakul át, mely táplálja majd a növényeket. Minden, ami elmúlik egy körforgás részévé válik, és ez megnyugtató, valamelyest feloldja a megszűnéstől való félelmünket.

A könyv nemcsak foglalkoztató jellege miatt újszerű, hanem a gyermekkönyvekben szokatlan témára, a lélek testből való kilépésére, az ún. halálközeli élményre is kitér. Szubjektív értelmezésem szerint ez a békesség, fájdalommentesség, fényözön szintén megnyugtató. Ha egyfajta tudásként fogadjuk el ezt a  megváltó élményt, akkor máris megszűnik bennünk az ismeretlentől való félelmünk, könnyebben el tudjuk engedni azt, aki „jó helyre ment”.

Egy családtag elvesztése közös veszteség, éppen ezért közös ügy a feldolgozás is. Ez a könyv jó keretet nyújt a mély családi beszélgetésekre, a szeretett hozzátartozó hiánya fölött érzett különféle érzelmek tudatosítására és megértésére, a félelmek megszüntetésére, enyhítésére. A kimondás és annak megtapasztalása, hogy más is érez hasonlóan, már önmagában is megnyugvást jelent mindannyiunk számára. A közös feldolgozás pedig hozzásegíti a családot ahhoz, hogy az együttérzésben, együtt szenvedésben megéljék a még mélyebb összetartozást, hogy a gyermek megtapasztalja, hogy a család erős támasz és vigasz egyben.

Olyan mintát nyújt a könyv, amely minden felnövő gyermeknek szükséges útravaló, amely segít minket emberül élni és érezni. Megbékélni és elengedni, ha elérkezett az idő.

Belelapozható itt: http://lapozgato.mora.hu/index2.php?option=com_flippingbook&view=book&id=49

[1] Vö. Polcz Alaine: Meghalok én is? Jelenkor, Pécs, 1993, 5.o.

[2] Véleményem szerint az értékrendszerünk újragondolása nagy pozitívuma az elmúlásnak, hiszen ráirányítja figyelmünket az igazán fontos dolgokra.

[3] Itt jegyezném meg, hogy azok, akik hisznek a lélek halhatatlanságában, a keresztényi élet-halál elgondolásában, azoknak messzemenően előnyük van a megnyugvás ösvényén, azokkal szemben, akik a test halálát azonosítják a teljes véggel, megszűnéssel.