Egy sima Nóri, egy fordított Eszter

Valaki hangosan nevet. Csodálkozva kapom fel a fejem: – “Itt van a fiam is?”. Nem, nincs itt. Rajtam kívül senki sincs a kávézóban, túl reggel van még a tömegekhez. Ezek szerint én röhögtem. Disztingvált neveltetésben volt részem, de a hangos röhögés visszatarthatatlanul többször is kibuggyan belőlem. Nincs mit tenni. Bátky András második Pipogyáját olvasom, a Pipogya és a Városvédő Szentet.

Nincs mit tenni, menthetetlenül elzsibbadtak az ülőgumóim, noha alig egy órája tettem le magam az amúgy kényelmes olvasófotelba. A tévénézőket biztosan vizsgálták sportközvetítés közben, de vajon végeztek-e ilyen vizsgálatot az olvasó emberekkel is? Zsibbadok, néhány izmom fáj is, leginkább a rekeszizmom, a nevetéstől. Én is Pipogyát olvastam, egy ültő helyemben elejétől végig.

A vadállatok és az emberek közötti világ átjárhatósága, a két paralell világ létéről szóló tudás széleskörű elterjedése túl veszélyesnek látszik, így Aranyka, a varázshatalmú manó megszünteti közöttük az átjárást (pontosabban szólva az átlátást és áthallást). Hatástalanítja a világban szerteszóródott varázsgolyókat, Budapest ember-lakói továbbra sem sejtik, hogy városukban láthatatlan vadállatokkal osztják meg az utcákat, tereket, épületeket: az életet.
Csak Annának, Eszternek, Tominak, Pipogyáék   embergyerek-barátainak hagy meg Aranyka egy kis kaput három varázsamulett formájában, hogy ők továbbra is láthassák az állatokat, ne vesszen el a köztük szövődött barátság, és persze hogy folytatódni tudjon a VEST (Vadállat Ember Segítő Társaság) közös munkája. Philip Pullman trilógiájából tudjuk, hogy az ilyen nyitva tartott kapuk veszélyt jelentenek a világ egyensúlya és biztonsága számára, és hogy a jó mint olyan, a világban általában nem egyértelműségében mutatkozik meg. Bátky kisregényében is pont e körül kezd kibontakozni a bonyodalom. De több konkrétumot nem lövök le.

Turai Juli írta a Pagony honlapján, hogy neki a 2 jobban tetszett, mint az 1. A morális mélység miatt. Én nem tudnék, akarnék választani, mindegyik másért jó. Az első rész imádtam a nyelvezete miatt, lendületes, poénos, sodró. A története miatt: fordulatos, akciódús. A kettes kissé lassúbb, komótosabb, pesszimistább. A története egyszerűbb, inkább a belső történéseken van a hangsúly. No jó, azért a Combino eltérítése és a medálvisszaszerzése kellően akciós. A medál ugye azért kell, mert Aranyka tovább lát az orránál, s tisztában van vele, hogy egy fecske (három gyerek) nem csinál nyarat. Így visszavonja a varázsgolyók hatalmát, – aki nem ismerné az első részt, azt bevezető fejezet segíti Gyöngyösi Adrienn fekete-fehér “fotóival”, – és a három embergyereknek a leginkább hozzáillő láthatatlan állatbarátot formázó medált ad.

Pipogya papája abból a generációból származik, (úgy 1950-60-as)  akik még hisznek a szemüknek, bíznak az emberekben, Pipogya papája pedig kissé talán túlságosan is idealista. Így a medál és az ő jóhiszeműsége lesz a konfliktus okozója, no meg egy bizonyos Váraljai Elemér, aki lehet, hogy Városvédő, de hogy szent-e?

Nagyon megértem Kovács Eszter lelkesedését  de én nem mertem volna átiratni Bátkyval az első részt egy jövőbeli második részre való nyitás ígéretével. De hát aki mer, az nyer! PipogyaKettővel egy olyan olvasmányt kaptunk (gyerekek és felnőttek egyaránt), amelyik explicite szórakoztat (mosolyogtat, jó kedvre derít, vagy minden pardon nélkül röhögtet), implicite pedig tanít (a sorok között meghúzódó világábrázolás a kritikai társadalomelmélet szempontjából teljesen hiteles). És akkor már csak emiatt érdemes volt vállalni a kockázatot.

Paradoxon, de pont az tetszik, ami szívfájdalmam is, mert moralizál, szórakoztatva tanít, toleranciára, a másság észrevételére, elfogadásra. A láthatatlanok szemszögéből (Pipogyáék) láttatja a láthatót, mintegy láthatatlan tükröt tartva, ami Aranyka által látható, illetve éppen az elutazása miatt homályos. Urbanizáció ide vagy oda, nem csupán a város architektonikus védelméről van itt szó,  vagy eszmékéről, ideákéról, hanem keményen biológiai kérdésekről, mint a bioszféra, esetleg bio-kultúrszféra.  Mostanában úgyis minden bio,  és azért a nyelvi poénok hatása alól sincs menekvés. És Pipogya is unja már a hétköznapi hősködést. 

Ami a szórakoztatást illeti: Bátky szövegének nagy erőssége a humor, a tréfa, a helyzetkomikum. Ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy elsősorban a könyv első felében úgy éreztem, túl sok a dialógusokba szedett jópofáskodás, az odamondogatósdi, hogy leterhelik a cselekményt, a történésre összpontosító figyelemnek csalódást okoznak. Mintha azért kellenének, hogy könyvméretűre duzzadjon egy alapötlet, esetleg azért, hogy kiegyensúlyozzák a narratív kibontakoztatás vázlatos jellegét. Elképzelem, hogy Bátky hazamegy, elmondja gyerekeinek a megette-mögötte témájú viccet (képzeljétek csak el, milyen jó kis kétértelműségek alakulhatnak ki, ha a beszédpartnerek nem ismerik egymás tájszólását, és nem értik meg, hogy a “mögötte” válasz nem szükségszerűen jelenti a felfalás, behabzsolás tényét), és azok gurulnak a röhögéstől. És mert Bátky az intertextualitás örömeit már régóta élvezi, beleírja a viccet a regénybe. Miért ne? Jókat nevettem rajta én is. Mégis az a benyomásom, hogy a fő narratívában nincs elég textuálisan kibontott összefüggés, amely indokolná az ilyen történet a történetben beleszövését a cselekménybe. Vagyis pontosabban, nem a hasonló narratív citációkkal van gondom, hanem azok laza szerkesztésmódjával. Ha túl gyors a teljesítményeket azonnal látni akaró ipari- és üzleti kerékforgás ritmusa, író és olvasó ugyanúgy bánja. József Attilát parafrazálva: a könyvért kritizálok, nem ellene.

Visszak(g)omolyítva a szót: Az első kötethez képest egy kicsit sok, vagy inkább kevéssé ül a nyelvi humor. Míg a Pipogya1-ben a jellemkomikum, jellemábrázolás eszköze volt, itt néha öncélúan kifutnak a poénok. S ha már kritika és jellem, nem ismerjük meg jobban az embergyerekeket, sőt Oroszlán Géza és Tigris Oszkár is háttérbe szorul a töprengő, moralizáló Pipogya mellett. Nem igazán tesz hozzá az első kötetben leosztott szerepekhez, a történet is egyszerűbb, így akad bizony üresjárat. No, nem a Combinón! Cserébe viszont jókat kacarászunk, de én azért a Pipogya3-ban szeretnék már kicsit az emberszereplőkről is többet megtudni…

Ami a tanítást illeti:  az emberek világa odakint, a vadállatok titkos láthatatlansága, bujkálása odabent annak a társadalmi valóságnak (pl. a miénknek) a berendezkedését eleveníti meg, melyben bizonyos csoportok és szubkultúrák léte a félelem és rejtőzködés paradigmájának tárgyalása nélkül nem ragadható meg. A dominánsak és domináltak, az elnyomók és elnyomottak, a hatalmon lévők és a marginalizáltak dichotómiájának regénybeli megjelenítése (pl.) azért mondható szociológiailag hitelesnek, mert 1) sok reálisan létező csoport és szubkultúra láthatatlan a domináns kultúra és többségi társadalom szempontjából, 2) a marginalizáltak helyzete gyakran magában rejti az apró kis praktikákban, cselekvésekben, beszédmódokban megragadható rezisztenciát, mellyel a hatalom mint olyan kikezdhető. Pipogyáék ugyan rejtőzködni kényszerülnek, nem élhetnek teljes értékű életet Budapesten, mégis ők azok, akik látják az embereket (a hatalmasokat), és nem fordítva.

 Amit viszont tud, és nagyon komolyan tud: ráirányítja a figyelmet a kisebbség szemszögéből, (és ez fontos!,) egy problémára kultúrák találkozása esetén van-e joga a domináns kultúrának semmibe venni recesszívet, és vajon a recesszív alkalmazkodásában hol az a határ, amitől már agresszívvé és hódítóvá válik? Hol a tolerancia határa? Meddig tartható fönn a másság elfogadása, és az alapszocializációnkat, identitásunkat adó közösséghez való kötődés kettőssége?
Bármeddig is, az egyszer megszerzett tapasztalatok már belénk épülnek, a látószögünk pedig kitágult.Arról nem is beszélve, hogy Gyöngyösi Adrienn mekkora utat tett meg Pipogya miatt térben és időben. Nélküle és a figurái nélkül Pipogya nem is Pipogya, mi több a Combino nem is Combino. Őszintén szólva, ha Bátky András nem tudna írni (szerencsére tud, szerencsére jól tud), Adrienn illusztrációi miatt akkor is kellene a könyv. Így meg ugye dupla élvezet! Végtére is a Pipogya 2-ről beszélünk!

Az meg már csak végképp hab a tortán, esetleg csukló a villamoson, vagy hogy is mondjam, hogy azért Bátky nélkül nem lennének Gyöngyösi-figurák! Szóval hol is az a Pipogya3?

Hogy a PipogyaKettő alapvetően pesszimista vagy optimista, olvasói perspektíva kérdése. Pesszimistaként azt hangsúlyoznám, amit Pipogya realisztikus képességeinek köszönhetően maga is lát: a világ új formája, vagyis egy olyan budapesti élet, melyben emberek és állatok kölcsönösen újra tudnának egymásról, még rosszabb lenne mint a bujdosás. Optimistaként észrevenném, hogy az állat- és embergyerekek ki tudnak mászni az etnikai/szociális másság elfogadásának állított csapdából, és képesek a kommunikatív racionalitás kompetenciájának befogadására (“nem azt akarom, hogy az oldalunkra álljon, hanem hogy együtt keressük a megoldást”). De valószinű, hogy e két olvasói szemszög pont annak ambivalenciájára hivatott rámutatni, hogy társadalmi világunkban az elkeseredés kézenfogva jár a reménnyel.

Reklámok