A műfordítás rejtelmei – Rét Viktória

A meleg nyári időben jól esik egy kis hűvös tengeri szellő, így a francia műfordításoktól evezzünk északabbra, az angol partok felé. Rét Viktória fordítót, lektort és szerkesztőt faggatom, ő vette át a stafétát Pacskovszky Zsolttól, s adja majd tovább.

Hogy lett belőled fordító és szerkesztő? Te honnan hozod az angol nyelvet? 
A gimnáziumban kezdtem angolul tanulni, és az első perctől a kedvencem lett az egész. Csodálatos tanárom volt, imádtam őt is és a nyelvet is. Szinte nem is volt kérdés az angol szak, ami mellé még az esztétikát vettem föl. Az egyetem alatt kezdtem fordítani, egy kedves ismerős lepasszolt nekem egy-két munkát, ha túl sok volt neki. Az egyetem után aztán elgondolkodtam, merre tovább: tudok angolul, szeretek olvasni, mihez kezdjek? A General Press újsághirdetésben keresett kiadói szerkesztőt, és én pályakezdőként megkaptam ezt a lehetőséget. Akkoriban még egészen kicsi volt a szerkesztőség, de már rengeteg a könyv, mélyvízbe kerültem és sokat tanultam. Itt kezdtem el szerkeszteni. Azóta mondogatom, mennyire szerencsés vagyok: ugyanazt csinálom, mint amit gyerekkorom óta a legjobban szeretek (vagyis olvasok), csak most piros tollal a kezemben.

Szerinted mennyire kell magas szinten bírni egy nyelvet (forrás- és célnyelvet is beleértve), hogy minőségi fordítás születhessen?

Szerintem nagyon is. A célnyelvet feltétlenül: a fordításnál a végeredménynek tökéletes magyar szövegnek kell lennie. Én pl. akárhogyan tudok is angolul, sosem vállalnék angolra fordítást (szépirodalmi szöveget biztosan nem), mert szerintem olyat csak angol anyanyelvű készíthet el igazán szépen. Aztán persze az sem árt, ha az ember a forrásnyelvben felismeri mondjuk a trükkösebb dolgokat is. A szerkesztésnél már egy kicsit máshogy van: ott szerencsés esetben (ha jó a fordító) nem is muszáj érteni az eredeti nyelvet: szerkesztettem már olasz vagy német eredetiből készült fordítást, pedig ezeken a nyelveken nem tudok. Bár az is igaz, hogy az angolból fordított szövegben valószínűleg észreveszem azt is, ha valami ugyan jól szól magyarul, de mégis félrefordítás-gyanús…

Lektorálsz is könyveket, fordításokat. A gyakorlatban hogy működik ez, mikor más fordítását lektorálod? Vegyük például a Beöthy Lydia által fordított Óz, a csodák csodáját. 

Nem mindig könnyű, de teljesen szét kell választanom, hogy mikor vagyok fordító és mikor szerkesztő. Amikor más fordítását szerkesztem, erősen háttérbe kell szorítanom a fordító-énemet. Természetes, hogy nem feltétlenül ugyanúgy tetszik a legjobban egy mondat, azaz: nem ugyanúgy fordítanám, ha én fordítanám, mint az adott fordító, de ez ilyenkor nem számít: azt javíthatom csak, ami stilisztikailag döcög. Objektíve. Persze ez sosem tud teljesen objektív lenni; mindenesetre így, hogy váltogatom a szerepeket, komoly önmegtartóztatásra van szükségem, amikor szerkesztek. Egyébként nem is annyira váltogatom a két dolgot: inkább korszakaim vannak, amikor az egyik vagy a másik dominál.
Az Óz eléggé különleges eset volt: itt nagyon nagy mértékben kellett változtatnom a szövegen: gyakorlatilag alig volt mondat, amihez ne nyúltam volna hozzá. A kiadó (a General Press, akikkel szerencsére azóta is együtt dolgozom időnként) nem a klasszikus, Szőllősy Klára-féle fordítást használta, ezt a másikat viszont alaposan át kellett gyúrni, sőt valóban fontos volt az eredetivel is egybevetni, mert néhol egész bekezdések hiányoztak a szövegből. Az ilyen esetekben sokkal erősebben benne van a kezem a végleges szövegben, mint egy “sima” szerkesztésnél. Úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor az Óz, a csodák csodája Fitz József-könyvdíjat kapott!

Hogy áll a dolog a Lewis Carroll könyvekkel? Ami azt gondolom több számodra egy egyszerű fordítói, lektori, jegyzetírói munkánál…

Hát, ez tényleg külön történet… Carroll igazi szerelem. Egészen korán szerettem bele, már a gimiben, amikor angolul tanultam. Aztán később az egyetemen is sokat foglalkoztam vele; vittem fejezeteket a műfordító szemináriumra, részt vettem róla szóló tudományos konferencián Wales-ben, és belőle írtam a szakdolgozatomat, amiből legnagyobb büszkeségemre Szegedi Kata is merített, amikor az Alice-en dolgozott; így esett az is (mivel a képein helyenként utal ezekre a háttéradatokra), hogy jegyzeteket írtam a kötethez.
Aztán ott a Sylvie és Bruno, amelynek a fordításán sok-sok (bruttó majdnem húsz) éven keresztül dolgoztam, persze nem folyton. (Olyan érdekes, hogy Carrollnak meg majdnem húsz évig tartott, míg megírta! És ő is darabonként, szösszenetenként rakta össze szépen lassan…) Ez valójában nem is “munka” volt, egészen máshogy készült, mint egy “sima” fordítás, amihez leülök, elkezdem az elején és befejezem a végén. Ez a szöveg (az első kötet) mindössze nyolc szerzői ív, de olyan rengeteg apró tekervény és trükk és szójáték van benne, hogy tényleg éveket kotlottam rajta. Persze azért is, mert a magam kedvére csináltam az egészet, így aztán határidőm sem volt: kiadót csak akkor kezdtem keresni, amikor már kész voltam vele. Bár már elég sok elkészült kötetben láttam a nevem megjelenni, ezt a könyvet a kezemben tartani egészen különleges boldogság volt. Ráadásul egy általam nagyra becsült, szigorú kritikus csodaszépeket mondott a fordításomról, úgyhogy teljes volt az öröm. Aztán sajnos elég meredek fordulatot vett a történet: a második kötet nem az én fordításomban jelent meg. (Ezt majd egyszer, máskor, máshol megírom talán… Csúnya sztori.) Természetesen ott hever a fiókomban lefordítva a második kötet is, és még reménykedem, hogy egyszer talán újra nekifuthatunk a dolognak.

Miből él egy fordító? Milyen munkáid vannak?
Abban az elképesztően szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kizárólag ebből kell megélnem. A férjem egy ügyesebben megválasztott szakmával keres úgy, hogy nagyjából annyit és olyat vállalhassak, amennyit és amilyet szeretek. Egyébként szélsőségesen szoktam dolgozni: ha épp határidő van vagy sok munka, turbó üzemmódra váltok és nyomom ezerrel. Aztán jön egy lazább időszak, akkor többet pihenek meg gyerekezek meg minden egyéb. Mostanában egyébként sajnos valamivel kevesebb a gyerekirodalmi dolgom, bár a Kossuthnak pl. épp most szerkesztettem (pontosabban erősen átdolgoztam…) egy népmesesorozatot. Viszont nagyon hálás vagyok a Kelly Kiadónak, “akinek” az utóbbi időben szinte folyamatosan fordítom a felnőtt- vagy tinikönyveket.<

Mit gondolsz egy kevésbé jó könyv esetében javíthat-e rajta a fordítás vagy a fordító?

Hát, nem tudom… Szerintem azért nagyon nagy eltérés nem lehet. Láttam már olyat, hogy jobb lett a fordításban a közepeske krimi, de valójában annak a kriminek az volt a legnagyobb baja, hogy túl volt írva, kábé felére feszesítve izgalmasabb lett volna, ezen azonban ugye a fordító sem változtathat… Esetleg adhat a fordító például valamivel kifinomultabb nyelvezetet egy bugyutábban megírt szövegnek, de ez szerintem még nem elég ahhoz, hogy lényegit javítson rajta.

Pacskovszky Zsolt válaszolta egy kérdésemre: “a fordítás bizonyos értelemben valóban a fordító alkotása.” Te mit gondolsz erről?

Egyrészt egyetértek. Hiszen ahány fordító, annyiféleképpen látja ugyanazt a szöveget, tehát mindenképp egyedi lesz és az övé lesz, amit leír. Ugyanakkor fordítóként sokszor megtapasztaltam már azt is (minél jobb, magával ragadóbb a könyv, annál inkább), hogy feloldódom a szövegben, és a szöveg viszi a kezem, diktál, vagyis én valójában csak médium vagyok, eszköz; a szöveg maga ugyanaz magyarul, mint angolul. Ha egy jó fordítást olvasok, az a benyomásom, hogy milyen könnyedén és természetesen nyújtja át nekem a szerzőt a fordító.

Mit szól Luca, aki már nagy, s kész költő, a tesó érkezéséhez?

Az első perctől nagyon örül neki, és amióta a baba akkorákat rúg, hogy ugrálnak a hasamra támasztott könyvek, amiket épp olvasunk, pláne!

Végezetül ad tovább a stafétát, legközelebb kit kérdezzünk?
Segesdi Mónit, aki észtből fordította Andrus Kivirahk könyveit, többek között a Sári, Samu és a titkokat, ami nagy kedvencünk Lucával, és szerintem szuperjó a fordítás.
Kíváncsi lennék, ő mit gondol erről, amiről itt szó volt: mondjuk a Sári, Samu és a titkokban mennyire van jelen ő és/vagy mennyire a szerzőt adta át?

Előzmények:

A műfordítás rejtelmei – Bába Laura, Győri Hanna, Dóka Péter, Hotya Hajni,  Kamper Gergely, Pacskovszky Zsolt, Rét Viktória, Ruppl Zsuzsanna, Wekerle Szabolcs,